– Egy éve távozott az Magyar Labdarúgó-szövetségtől (MLSZ), ahol az utánpótlás-válogatottakkal dolgozott. Most mivel foglalkozik?
– Élvezem, hogy elkezdődött a futballtavasz, utánpótlásmeccsekre járok, emellett főállású édesapaként tevékenykedem.
– Mennyi idősek a gyermekek?
– A fiam tizennégy, a lányom tizenkét éves. Előbbi focizik, utóbbi a Fit Kidet űzi, ez a ritmikus gimnasztikához közel álló sportág.
– A fia sokra viheti a futballpályán?
– Egyelőre az a fontos, hogy a sport rendszert ad az életükbe, jó helyen vannak, jó társaságban. Hogy mire viszi, az majd eldől, tizennégy évesként még nem erről kell beszélni.
– Ön hogyan gondolt a focira tizennégy évesen?
– Nagyon szerettem focizni, de biztosan nem gondoltam arra, hogy a fociból fogok megélni, ahogy a családom sem. Más világ volt még akkor, manapság egyre korábban kell dönteni a sport mellett, és mindent feltenni rá. Ezt sajnálom kicsit, mert ezáltal a gyerekek kiszakadnak a hétköznapi életből, kevesebb idő jut a barátokra, családi programokra. S látunk negatív példákat, botrányokat, mert akadnak, akik elszakadnak a való világtól, nem tudják feldolgozni, hogy nagyon hamar nagyon gazdagok lettek.
– Az ön pályafutása során nem állt fenn a veszély, hogy túlságosan bekerül a sport képezte burokba?
– Olyan közegből jövök, ahol nagyon vigyáztak erre, annak ellenére, hogy harmadik generációs futballista vagyok a családban. A PSV-nél éreztem először, hogy ez már más világ: huszonnyolc játékos ült az öltözőben, aki mind meg volt róla győződve, hogy játszania kell, mert ő a legjobb futballista, a hétvégén összeállva mégis eredményt értek el. Ehhez kellett az edző is, Guus Hiddink nagyszerű pedagógusként irányította a csapatot. Először szokatlan volt ez az érzelmek nélküli profizmus, amelyben elengedhetetlen egy olyan egészséges önbizalom, ami kívülről már arroganciának hat. Gyönyörű, de egyben kőkemény világ is a profi futballé.
Fehér Csaba útja Magyarországról Hollandiáig
– Az ebbe a világba vezető úton Pécs volt az első fontos állomás.
– Szekszárdról kerültem a pécsi sportgimnáziumba, és szerencsém volt, hogy nagyon jó csapatba csöppentem. Hat-nyolc NB I-es játékos nőtt ki onnan, köztük Tököli Attila, aki később gólkirály lett, valamint Dárdai Pál. Nagyon jó csapat, jó közösség, lelkes, fiatal ambiciózus edzővel, Herke Imrével, aki szintén később az NB I-ben dolgozott, ő sajnos már elhunyt.
– Pécsről Újpestre vezetett az útja, ahol magyar bajnoki címet is szerzett. Mi volt annak a csapatnak a titka?
– Több fiatal játékossal együtt kerültem Újpestre: Zombori Zalán, Tamási Zoltán, Kovács Zoltán és én olyan öltözőbe léptünk be, ahol ott voltak a régebbi újpesti játékosok: Szanyó Károly, Véber György, Szlezák Zoltán. Ha az edzésen öreg–fiatal meccs volt, az vérre ment, gyakran fordultak elő kakaskodások, de ha a két összeugró játékos másnap egy csapatban volt, akkor már egymásért küzdöttek. Nem gondolom, hogy szakmailag annyival jobb munkát végeztünk volna, mint a riválisok, az MTK, a Fradi vagy a Győr, a jó közösség, a sok erős, győztes típusú játékos volt a fő mozgatórúgója a ’98-as bajnoki címnek. Belegondolni is rossz, hogy ennek huszonöt éve, senki nem gondolta volna akkor, hogy ennyi idő eltelik újabb újpesti bajnokcsapat nélkül, most mégis ez a helyzet.
– Miért hagyta el mégis az Újpestet, és lett az MTK játékosa?
– Több okból. Az Újpest addigra olyan helyzetbe került, hogy el kellett adnia a játékosait. Már a bajnoki címmel végződött idényben is előfordult, hogy három-négy hónapig nem kaptunk fizetést. Válogatott játékos voltam, mégis kis túlzással a szüleim tartottak el, legalábbis néha nekik kellett kisegíteniük. Ezzel együtt én ezt nem éltem meg problémaként, persze akinek családja, gyereke volt, annak nyilván nem volt mindegy. Hiába voltak rendszeresek az ígérgetések, a helyzet nem javult. Az újpesti tapasztalataim rosszul jöttek, amikor Várszegi Gáborral megállapodtam, rosszabb feltételekkel szerződtem az MTK-hoz, mint amilyen fizetésem volt az Újpestnél, csak az volt a tárgyalási alap, hogy itt meg is kapom a pénzem. Az MTK erős csapat volt, Illés Bélával, Halmai Gáborral, az pedig különösen motivált, hogy Henk ten Cate személyében holland edzővel dolgozhatok együtt.
– Már akkor is Hollandia felé kacsintgatott?
– Valami kötődésem volt, gyerekként Gullit és Van Basten a kedvenc játékosaim voltak. De leginkább csak tisztában voltam vele, hogy a holland magasabb szintű futballkultúra, új, komoly kihívást jelenthet.