Curacao válogatottjának edzője a magyar futballt is szolgálná

Meglehet, hogy nála többször senki sem ült a magyar válogatott kispadján, hiszen Babos Gábor 1997 és 2009 között többnyire második számú kapus volt, így mindössze 27-szer szerepelt a nemzeti csapatban. Babos önkritikusan tekint vissza a pályafutására: élete lehetőségével a Feyenoord kapusaként nem tudott élni, a Henk ten Catéval ápolt jó kapcsolat ellenére a Barcelona pedig nem az ő szintje lett volna. Ezzel együtt elégedett azzal, amit elért, Hollandiá­ban kétszer is a legjobb kapusnak választották meg, tavaly óta pedig klubja, a NAC Breda mellett az egzotikus sziget, Curacao válogatottjánál is kapusedzőként dolgozik. Egy nap újra leülne a magyar kispadra is.

ZUNDERT, Netherlands, 03-07-2021, football, , Keuken Kampioen Divisie, season 2021 / 2022, NAC goalkeeper trainer Gabor Babos during the testmatch Zundertse Selectie - NAC (Photo by Pro Shots/Sipa USA) No Use Germany. Fotó: Pro Shots/Sipa USA via Reuters C

A Fradi ellen kapott potyagól:

– Ott pedig hamarosan befutott kapusként, és a válogatottba is bekerült.
– Kakas László volt a kapusedző, akivel sikeres éveket dolgoztam együtt. Nagyszerű csapatunk volt Illés Bélával, Halmai Gáborral és Lőrincz Emillel a pályán, bajnoki címeket és kupagyőzelmeket ünnepeltünk, 1995 és 2000 között az egyik legjobb magyar klub volt az MTK.

– Az említett időszak végén egy évre a holland Henk ten Cate lett a vezetőedző, aki az ön pályafutására komoly hatással volt.
– Jó benyomást tehettem rá az MTK-nál, mert 2000-ben, amikor ő visszatért Hollandiába, és a NAC Breda vezetőedzője lett, engem és Fehér Csabát vitt magával. Jól kezdődött a külföldi pályafutásom, hiszen a NAC egy évvel korábban még a másodosztályban szerepelt, aztán hamarosan bejutottunk az UEFA-kupába, engem pedig a bajnokság legjobb kapusának választottak meg.

– Rögtön utána, 2004 nyarán a Feyenoord szerződtette. Ez volt a nagy lehetőség a karrier­jében, nagy múltú klubba került, de egy felemás év után távozott. Mi volt a baj?
– Ha visszatekintek a pályafutásomra, ez volt egyetlen csapatom, amelyben sikertelen voltam. A Feyenoord két évvel korábban megnyerte az UEFA-kupát, a sikeredző Bert van Marwijk azonban épp akkor távozott, amikor én érkeztem, a helyét Ruud Gullit vette át vezetőedzőként. Új csapat építésébe kezdtek, sok volt a légiós, én is megkaptam a lehetőséget, összesen 29 meccsen védtem abban az idényben, többek közt a Fradi ellen 1-1-re végződött UEFA-kupa-meccsen is, elvileg én voltam az első számú kapus. Őszintén megvallva nem az volt életem legjobb idénye, és egy év elteltével a klub vezetői közölték velem, hogy a jövőben valószínűleg csak csere leszek, vagy elmehetek kölcsönbe játszani. Ekkor kerültem a NEC Nijmegenhez, amelyben újabb sikeres nyolc évet töltöttem el; 2008-ban újra megválasztottak a holland liga legjobb kapusának.

– Néha eszébe jut, hogy nem lett volna-e jobb maradni a Feyenoordnál, és megküzdeni a helyéért?
– Ezen sokat gondolkodtam akkor és azóta is. Én mindig játszani akartam, hogy egy kisebb csapatban, az nem érdekelt. Ismerem magam annyira, hogy ha egész héten csak edzettem volna, és a hét végén nem állhatok a kapuba, akkor boldogtalanná váltam volna. Utólag sem érzem rossz döntésnek, hogy távoztam, mert például a 2008–2009-es UEFA-kupa-szereplés a NEC-cel, amely során az egyenes kieséses szakaszban a Hamburg ellen estünk ki, az én szememben óriási siker volt.

Babos Gábor ma már kapusedzőként boldogul Fotó: Joris Verwijst/Orange Pictures/BSR Agency/Getty Images

– Henk ten Cate ezekben az években a Barcelona másodedzője volt Frank Rijkaard mellett, majd vezette az Ajaxot és dolgozott a Chelsea szakmai stábjában is. Sosem került szóba, hogy újra együtt dolgozzanak?
– Amikor elment a NAC-tól a Barcelonába, utána egy darabig még tartottuk a kapcsolatot, de muszáj reálisnak maradni: bár én elégedett vagyok azzal, amit elértem, önkritikusan nézve a Barcelona már egy olyan következő lépcsőfok lett volna, amelyhez a képességeim nem voltak elegendőek. Az viszont szóba került, hogy az Ajax leigazol, de csak második számú kapusnak vett volna meg, én meg, mint mondtam, mindig játszani akartam.

– A válogatottban a legtöbbször viszont csere volt.
– Ennek egyszerű magyarázata van: Király Gábor állt előttem a sorban. Kisebb-nagyobb megszakításokkal több mint tíz évig mi ketten voltunk a válogatott kapusai. Úgy kezdtük együtt, hogy ő a Bundesligában és a BL-ben védett a Herthában, én meg a holland középcsapat NAC-ban. Király Gábor az én szememben is előrébb tartott nálam, így természetesnek vettem, hogy ő élvezte a szövetségi kapitányok bizalmát. Ő szombathelyi, én soproni vagyok, ha nem is jártunk össze, de mindig jól kijöttünk egymással, sokszor szobatársak is voltunk a válogatottnál. Csak elismeréssel tudok beszélni a pályafutásáról. Ő 108-szor védett, én 27-szer védtem a válogatottban, de vagy hetvenszer ott lehettem a kispadon. Az sem rossz, nem igaz?

– Ugyanakkor előbb volt válogatott, mint Király Gábor, aki a Jugoszlávia elleni, 1997-es vb-pótselejtezős horrorvereségek után debütált a nemzeti csapatban, ön pedig…
– …én pedig a belgrádi visszavágón már ott álltam a kapuban. Csank Jánosnál lettem válogatott, Sáfár Szabolcs cseréje voltam. A Jugoszlávia elleni pótselejtezőn ott volt az esély, hogy kijussunk a franciaországi vb-re, de az első meccset iszonyatosan elszúrtuk, 7-1-re kikaptunk, ami a kispadon ülve is kínszenvedés volt. Teljesen összetört a csapat, és úgy utaztunk Belgrádba, hogy tudtuk, semmi esélyünk. Huszonhárom éves voltam, előtte csak egy-két meccsen védtem a válogatottban, és kaptam egy ötöst. Mit mondjak, nem a legszebb emlékem.

– Apropó: melyik volt a legszebb?
– A Brazília elleni 2004-es barátságos meccs annak ellenére is, hogy 4-1-re kikaptunk, mert fantasztikus volt a régi Puskás-stadionban telt ház előtt olyan klasszisok ellen játszani, mint Ronaldinho, Kaká és Roberto Carlos. De az utolsó válogatott meccsemet is mondhatnám, amelyen 1-0-ra győztünk Dániában a vb-selejtezőn, így szépen sikerült lezárnom a karrie­rem ezen részét.

– Az volt az egyetlen selejtezősorozat, amelyen első számú kapus volt a válogatottban.
– Erwin Koeman volt a kapitány, és biztos nem véletlen, hogy éppen ő bízott bennem ennyire, hiszen jól ismert Hollandiából. Én már a dánok elleni meccs előtt eldöntöttem, hogy ezzel a sorozattal véget ér a pályafutásom a válogatottban, 35 évesen már nem az enyém volt a jövő. Arra viszont nem tudom a választ, hogy Koeman miért nem folytathatta a munkát, hiszen egy nagyon erős csoportban sokáig harcban maradtunk.

– Korábban Lothar Matthäus kapitánysága idején nem jött a válogatottba. Hogyan emlékszik vissza a konfliktusra?
– Akkor kerültem a Feyenoordba, és húzós programunk volt. Nem akartam sérültet jelenteni, vagy hasonló kifogással élni, inkább nyíltan megmondtam, hogy új vagyok a klubomban, szeretném bejátszani magam, ezért most nem mennék haza a válogatottba. Matthäus ezt nem fogadta el. Ezt leszámítva ha hívtak, mindig mentem.

– Tisztázták a dolgot Matthäusszal?
– Nem is találkoztunk azóta.

A válogatottban a legtöbbször csak csere volt Fotó: Szabó Miklós/Nemzeti sport

– A visszavonulása óta kapusedzőként dolgozik korábbi klubjainál, előbb a NEC Nijmegen­nél, jelenleg a NAC Bredánál. Egyértelmű volt, hogy ez lesz a jövője?
– Egész életemben a kapuban álltam, annál jobban semmihez sem értek, mint a kapusok felkészítéséhez. Egyébként tavaly Curacao válogatottjának a kapusedzője is lettem, a Nemzetek Ligájában játszottunk Honduras és Kanada ellen is. Márciusban következik a Kanada elleni visszavágó, és nagyon szeretnénk kijutni az Arany-kupára.

– Hogyan került oda?
– Curacao egy kis sziget a Karib-tengeren, volt holland gyarmat, ma is a Holland Királyság része, és a válogatottban is többségében hollandok játszanak. Sokszor jártam oda nyaralni, és nagyon a szívemhez nőttek az ottani emberek. Így amikor felkértek, elfogadtam a feladatot.

– Egy nap a magyar válogatottnál is szívesen dolgozna?
– Azért is hoztam szóba Curacaót, mert a terveim között szerepel, hogy a magyar válogatott kapusedzője legyek. Erre egyelőre nem volt lehetőség, de egyszer talán ennek is eljön az ideje, és akkor nem kell majd sokat gondolkodnom, hogy igent mondjak-e rá.

– Ha jól tudjuk, Dániel fia is futballozik. Mit lát benne?
– Dani Popovics Sándor lányával, Claudiával kötött, második házasságom gyümölcse. Tizennégy éves, de már 182 centi magas, ballábas és középhátvédet játszik a NAC utánpótlásában. Remélem, hogy a tehetsége és az adottsága is megvan ahhoz, hogy hamarosan egy újabb Babost lássunk a futballpályákon.

Borítókép: Babos Gábor jelenleg főállásban a NAC Breda kapusedzője (Fotó: Pro Shots/Sipa USA via Reuters C)