– Decemberben 48 évesen, kapusedzőként bekerült a NAC Breda meccskeretébe az Almere City elleni holland másodosztályú bajnokin. Mi történt pontosan?
– A mérkőzés előtti napon az első számú kapusunk koronavírusos lett, három órával a kezdés előtt pedig a harmadik számú kapus tesztje is pozitív eredményt mutatott. A második számú kapus védett a meccsen, de a levegőben lógott a kérdés, hogy ki ül le mögé a kispadra, mivel az U21-es csapat mindkét kapusa sérült volt éppen. Felrendeltük az U18-as együttes egyik 17 éves kapusát, plusz a klub gyorsan kikérte az én játékengedélyemet is, így papíron bevethető voltam. Annak az esélye azonban nagyon kicsi volt, hogy pályára is lépjek. Nagyobb volt a füstje, mint a lángja.
– Több mint hét éve visszavonult. Ha úgy alakult volna, hogy mégis szükség van a védéseire, készen állt volna a feladatra?
– Még elvagyok a kapuban is. Edzéseken megesik, hogy beszállok az egymás közti játékba védeni, de az igazat megvallva, az ambícióm régóta nem az, hogy a kapuban álljak. Érzem magamon, hogy a fizikai állapotom egészen másmilyen, mint 2015-ben volt, amikor abbahagytam a játékot.
– Klubjaiban összesen több mint hatszáz profi meccsen védett. Mi a kapusszerep szépsége?
– Tizenegy voltam, amikor elkezdtem futballozni, mezőnyjátékosként kezdtem, de mivel nem volt kapus, beálltam én. Édesapám is kapus volt Sopronban a másodosztályban, talán ez is kellett hozzá, hogy ezen a poszton találtam meg önmagam. Nagy a felelősség, mert ha kapsz egy potyagólt, mindenki rajtad röhög, de engem az fogott meg benne, hogy vannak szituációk, amelyekben csak a kapus tud erőt adni a csapatnak egy-egy védéssel. Ez a legszebb abban, ha kapus vagy.
– Ha már szóba kerültek a potyagólok, önnek volt olyan, ami mély nyomot hagyott az emlékeiben?
– Hogyne, a Sopron színeiben rögtön a negyedik NB I-es meccsemen egy potyagóllal kaptunk ki 1-0-ra a Ferencvárostól idegenben. Tizenkétezer ember volt a lelátókon az Üllői úton, én meg rutintalan 19 éves voltam, és becsorgott a labda a lábaim között Zavadszky Gábor lövése után. Gyorsan meg kellett tanulnom, hogy a hiba része a játéknak, de eredményeket hosszabb távon csak úgy érhet el az ember, ha túl tudja tenni magát rajta, amihez mentálisan és fizikailag is tökéletes állapotra van szükség. Szerencsés voltam, mert Sopronban ezután is bíztak bennem az edzők és a csapattársak, továbbra is megkaptam a lehetőséget, és a rákövetkező évben leigazolt az MTK.
A Fradi ellen kapott potyagól:
– Ott pedig hamarosan befutott kapusként, és a válogatottba is bekerült.
– Kakas László volt a kapusedző, akivel sikeres éveket dolgoztam együtt. Nagyszerű csapatunk volt Illés Bélával, Halmai Gáborral és Lőrincz Emillel a pályán, bajnoki címeket és kupagyőzelmeket ünnepeltünk, 1995 és 2000 között az egyik legjobb magyar klub volt az MTK.
– Az említett időszak végén egy évre a holland Henk ten Cate lett a vezetőedző, aki az ön pályafutására komoly hatással volt.
– Jó benyomást tehettem rá az MTK-nál, mert 2000-ben, amikor ő visszatért Hollandiába, és a NAC Breda vezetőedzője lett, engem és Fehér Csabát vitt magával. Jól kezdődött a külföldi pályafutásom, hiszen a NAC egy évvel korábban még a másodosztályban szerepelt, aztán hamarosan bejutottunk az UEFA-kupába, engem pedig a bajnokság legjobb kapusának választottak meg.
– Rögtön utána, 2004 nyarán a Feyenoord szerződtette. Ez volt a nagy lehetőség a karrierjében, nagy múltú klubba került, de egy felemás év után távozott. Mi volt a baj?
– Ha visszatekintek a pályafutásomra, ez volt egyetlen csapatom, amelyben sikertelen voltam. A Feyenoord két évvel korábban megnyerte az UEFA-kupát, a sikeredző Bert van Marwijk azonban épp akkor távozott, amikor én érkeztem, a helyét Ruud Gullit vette át vezetőedzőként. Új csapat építésébe kezdtek, sok volt a légiós, én is megkaptam a lehetőséget, összesen 29 meccsen védtem abban az idényben, többek közt a Fradi ellen 1-1-re végződött UEFA-kupa-meccsen is, elvileg én voltam az első számú kapus. Őszintén megvallva nem az volt életem legjobb idénye, és egy év elteltével a klub vezetői közölték velem, hogy a jövőben valószínűleg csak csere leszek, vagy elmehetek kölcsönbe játszani. Ekkor kerültem a NEC Nijmegenhez, amelyben újabb sikeres nyolc évet töltöttem el; 2008-ban újra megválasztottak a holland liga legjobb kapusának.
– Néha eszébe jut, hogy nem lett volna-e jobb maradni a Feyenoordnál, és megküzdeni a helyéért?
– Ezen sokat gondolkodtam akkor és azóta is. Én mindig játszani akartam, hogy egy kisebb csapatban, az nem érdekelt. Ismerem magam annyira, hogy ha egész héten csak edzettem volna, és a hét végén nem állhatok a kapuba, akkor boldogtalanná váltam volna. Utólag sem érzem rossz döntésnek, hogy távoztam, mert például a 2008–2009-es UEFA-kupa-szereplés a NEC-cel, amely során az egyenes kieséses szakaszban a Hamburg ellen estünk ki, az én szememben óriási siker volt.
– Henk ten Cate ezekben az években a Barcelona másodedzője volt Frank Rijkaard mellett, majd vezette az Ajaxot és dolgozott a Chelsea szakmai stábjában is. Sosem került szóba, hogy újra együtt dolgozzanak?
– Amikor elment a NAC-tól a Barcelonába, utána egy darabig még tartottuk a kapcsolatot, de muszáj reálisnak maradni: bár én elégedett vagyok azzal, amit elértem, önkritikusan nézve a Barcelona már egy olyan következő lépcsőfok lett volna, amelyhez a képességeim nem voltak elegendőek. Az viszont szóba került, hogy az Ajax leigazol, de csak második számú kapusnak vett volna meg, én meg, mint mondtam, mindig játszani akartam.
– A válogatottban a legtöbbször viszont csere volt.
– Ennek egyszerű magyarázata van: Király Gábor állt előttem a sorban. Kisebb-nagyobb megszakításokkal több mint tíz évig mi ketten voltunk a válogatott kapusai. Úgy kezdtük együtt, hogy ő a Bundesligában és a BL-ben védett a Herthában, én meg a holland középcsapat NAC-ban. Király Gábor az én szememben is előrébb tartott nálam, így természetesnek vettem, hogy ő élvezte a szövetségi kapitányok bizalmát. Ő szombathelyi, én soproni vagyok, ha nem is jártunk össze, de mindig jól kijöttünk egymással, sokszor szobatársak is voltunk a válogatottnál. Csak elismeréssel tudok beszélni a pályafutásáról. Ő 108-szor védett, én 27-szer védtem a válogatottban, de vagy hetvenszer ott lehettem a kispadon. Az sem rossz, nem igaz?
