– Eredetileg márciusban találkoztunk volna, ám akkor el kellett halasztani az interjút, mert váratlanul behívatták a győri klubvezetők. Számított rá, hogy meneszteni akarják?
– Hidegzuhanyként ért, hogy el kellett jönnöm – válaszolta lapunknak Tímár Krisztián. – Amikor tavaly nyáron elvállaltam a munkát, az volt a cél, hogy építsünk fel egy fiatal csapatot, és úgy éreztem, hogy jó úton jártunk. Az ETO játékoskeretének az átlagéletkora volt a legalacsonyabb az NB II-ben, és épp felszálló ágban voltunk, a távozásomkor a tavaszi tabellán a negyedik helyen álltunk. Szerintem volt elképzelés a játékunkban, domináltuk a meccseket, megvoltak a kidolgozott helyzeteink, bár az igaz, hogy a góllövéssel akadtak gondjaink. Úgy gondoltam, hogy ezt a problémát a következő átigazolási időszakban lehetett volna orvosolni.
– A Győr nyolcadik volt az NB II-ben, amikor elküldték, s végül a 13. helyen zárta a bajnokságot.
– Sajnálom, hogy így alakult, azt viszont soha nem felejtem el, hogy a Győrtől kaptam meg az első lehetőséget felnőttcsapat vezetőedzőjeként. Sok tapasztalattal gazdagodtam, tanultam ebből a nyolc hónapból. Edzőként is úgy állok a dolgokhoz, mint játékosként: mindig próbálok jobbá válni.
– Tizennyolc edzőt rúgtak ki az elmúlt idényben az NB II-ben. Pályája elején járó, 43 éves edzőként ez nem kiábrándító?
– Biztos hatással van a szakmára, azt látom, hogy sok edző csak el akarja rontani az ellenfél játékát, mert rövid távon azzal tud eredményt elérni. Én építeni akarok, nem rombolni, mert abból nem lesz fejlődés hosszú távon. Egy filozófia kialakításához viszont több idő és türelem kellene. Nézzük meg az Arsenalt, ott Mikel Artetát sokan már rég elküldték volna, a klub mégis kiállt mellette, és meglett az eredménye, hosszú idő után először az angol bajnoki címért voltak harcban. Az edzői kompetenciák mérhetők, rengeteg elemzés áll rendelkezésre, amelyek segítségével az eredmények mögé lehet nézni.
Roy Hodgson tanulságosan reagált a késésre
– Mivel teltek az elmúlt hónapjai munka nélkül?
– Háromgyermekes apaként soha nem unatkozik az ember, egyébként a felszabadult időt arra használtam, hogy képezzem magam. Hamarosan megszerzem a pro licence-es képesítést, és az elmúlt időszakban három külföldi klubnál is jártam tanulmányúton: a Dinamo Zagreb, a Topolya és a Crystal Palace vendége voltam.
– Hogyan jut ilyen lehetőségekhez az ember?
– A Dinamo a pro licence-es képzés része volt, a másik kettő egyéni úton, kapcsolatokon keresztül jött össze. A Topolyánál én mozgattam meg a szálakat, a Palace-nál Gera Zoltán, oda ketten együtt mentünk. A csapat vezetőedzője Roy Hodgson, akinek Zoli a játékosa volt korábban. Egy hétig személyesen tanulhattunk a Premier League-klub edzői stábjától, Hodgson minden edzés közben válaszolt a kérdéseinkre, az erőnléti edzővel is leülhettünk hosszabb eszmecserére. Érdekes volt, hogy a meccs előtti videóelemzésnél hogyan kezelték az egyik játékos háromperces késését. Nem volt balhé vagy színpadias jelenet. Hodgson a mérkőzés előtt nem akarta megzavarni a fejeket azzal, hogy ügyet csinál belőle a csapat előtt.
– Játékosként a Plymouth Argyle mezében lépett pályára a legtöbbször, a stadionban még egy festmény készült önről, Halmosi Péterről és Buzsáky Ákosról „Made in Hungary” felirattal. Arra nem gondolt, hogy Angliában próbálja felépíteni az edzői karrierjét?
– Biztos lett volna rá lehetőség, de úgy döntöttem, hogy itthon kezdem el az edzői tanulmányaimat, amiben a gyerekek is fontos szerepet játszottak. Itt van a családunk, ide köt minket minden. Ami az említett festményt illeti, a Plymouth a klubtörténet legfontosabb játékosainak állított emléket, és nagy dolognak tartom, hogy lett egy „magyar fal” a stadionban, hiszen Halmosi Petivel és Buzsáky Ákossal az együttes legsikeresebb időszakában futballoztunk ott, amikor a Championshipben harcban voltunk a rájátszásért.
Lothar Matthäus volt a gyerekkori kedvence
– Ez volt karrierje legszebb időszaka, ha nem tévedek.
– Egyértelműen. Négy és fél évig voltam a Plymouth játékosa, és főleg az első két évben, Ian Holloway irányításával nagyon erős csapatunk volt, az angol másodosztályban pedig már akkor is magas volt a színvonal, hétről hétre válogatott futballisták ellen, telt ház előtt léptem pályára. Egy álmom vált valóra azzal, hogy Angliában futballozhattam.
A „magyar fal” a Plymouth stadionjában:
– Miért pont Anglia volt az álma?
– Gyerekként Lothar Matthäus és a német foci volt a kedvencem, de ahogy felnőttem, egyre inkább Anglia vonzott. A feleségem, aki akkoriban még „csak” a barátnőm volt, Londonban tanult, és amikor kilátogattam hozzá, jártam Tottenham–Manchester City, meg West Ham United–Newcastle United meccsen is. Teljesen magával ragadott a légkör, feltüzelve jöttem vissza Magyarországra, hogy egyszer ki akarok jutni oda futballistaként.
– Csapatkapitány és 2008-ban az év játékosa is volt a Plymouth-nál, ám Halmosival és Buzsákyval ellentétben ön nem tudott továbblépni a Premier League-be. Van emiatt rossz érzése?
– Nekem is volt rá esélyem, amikor az év játékosa lettem, akkor több ajánlat is körvonalazódott, de az utolsó fordulóban a Wolverhampton elleni idegenbeli meccsen súlyos sérülést szenvedtem, ami miatt ezekből nem lett semmi. A feleségem terhes volt, össze voltunk pakolva, hogy a mérkőzés után egyből induljunk haza, és pont azért, hogy ne kockáztassunk sérülést, az is szóba került, hogy kihagyom a meccset, de a szívemre hallgattam, játszani akartam. Rossz érzés nincs bennem, ez is csak egy mélypont volt, amiből fel kellett állni, edzette a jellememet. Minden úgy volt jó, ahogy történt.
Tímár Krisztián: Le kellett venni az arcomat
– De azzal a sérüléssel nemcsak egy esetleges Premier League-szerződést vesztett el, hanem kis híján a szeme világát is!
– Horrorsérülés volt, az igaz. Az utolsó negyed órában volt egy felívelt labda, amit az előttem helyezkedő játékos meg akart csúsztatni, én meg hátulról, nagy lendületből belé fejeltem. Betört a koponyacsontom, a számból folyt a vér. Nem ájultam el, de sokkos állapotba kerültem, mert ahogy a szemem fölött tapogattam a fejemet, éreztem, hogy van egy lyukas, lágy rész. Egy pingponglabda méretű behorpadás volt ott. Bevittek a kórházba, és kiderült, hogy komoly koponyaműtétre lesz szükség, egy csontszilánk a látásomat is veszélyeztette. Gyakorlatilag le kellett venni az arcomat, amit újraplasztikáztak, és jelenleg is tizennégy platinalemez van a fejemben. Ha egy új orvos látja a röntgenfelvételt, ami úgy néz ki, mintha sörétes puskával fejbe lőttek volna, mindig elképed rajta…
– Én nem biztos, hogy ez után még pályára léptem volna az ön helyében.
– Győzött a „soha nem adom fel” mentalitásom. A klub mindenben támogatott, pedig el is dobhatott volna, mint egy használt rongyot. Ehelyett magánkórházban gondoskodott rólam, és keresett egy koponyaspecialistát. Elhatároztam, hogy bármi áron visszatérek, meg akartam hálálni ezt a csapatnak.
A Fradi kizárása az NB I-ből mélyen érintette
– Hogyan került 2011-ben Vietnamba a Plymouth-tól?
– A klub a megszűnés szélére sodródott, gyakorlatilag csődbe is ment, és az angol szövetség vállalta át a játékosok hátralévő fizetését. Mivel ebbe belementünk, megszűnt a szerződésünk, és amikor ajánlatot kaptam Vietnamból, a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy a pályafutásom vége felé ez a kaland belefér. Mindig is szerettünk volna egyszer tengerparton élni, és ott ez az álmunk teljesült, paradicsomi környezetbe csöppentünk. Persze egész Vietnamra nem ez volt a jellemző, és a futballt övező körülmények sem voltak mindig európaiak, de bajnokok lettünk, a családnak pedig tiszta öröm volt az ott töltött idő.
– Érdekes, hogy háromszor is részese volt egy klub pályán kívüli megroppanásának. A Plymouth csődbe ment, a Fradit kizárták, a finn Jokerit pedig megszűnt, amikor ott futballozott.
– Finnországba fiatalon igazoltam, már akkor az volt az elképzelésem, hogy ez ugródeszka lehet Angliához. Ott lett belőlem középhátvéd, előtte többnyire jobboldali védőt játszottam. Észrevették, hogy középen jobban érvényesülnek az erősségeim, és jól is ment a játék. Csakhogy a tulajdonos a jégkorongban is érdekelt volt, és egyszer csak kijelentette, hogy nem tesz több pénzt a fociba. A Fradiba 2005-ben Nyíregyházáról igazoltam, és lényegében hazatértem, hiszen a bátyám és én is ott nevelkedtünk. Sokakat ismertem a csapatból, nagy megtiszteltetés volt a klub játékosaként kilépni az Üllői úti pályára, ahol gyerekfejjel, labdaszedőként kerestem a példaképek tekintetét. Sajnos viszontagságos idők jártak a csapatnál, amit tetézett a kizárás. Úgy kerültünk az NB II-be, hogy a pályán nem estünk ki, és ez nagyon mélyen érintett.
– Mi az első dolog, ami eszébe jut a Fradi másodosztályú szerepléséről?
– Az összefogás. Az első NB II-es meccsünkön tizenhatezer ember volt a stadionban, és akárhová mentünk, tömött lelátók fogadtak minket. Mondják, hogy a bajban ismerszik meg a barát, és a Fradi-család akkor bizonyította a hihetetlen erejét. A szurkolók megmutatták, hogy mennyire szeretik a klubot, amit felemelő volt érezni. Hasonlót csak a Plymouth-nál éltem át, amikor a csőd szélén álló csapatnak adakoztak a szurkolók, akiknek a nevét téglákon beépítették a stadionba.
Sokat rágódott Ibrahimovic gólja miatt
– A magyar válogatottban négy meccsen lépett pályára, utoljára 2009-ben a svédek elleni vb-selejtezőn, amelynek a hosszabbításában hibázott, és Zlatan Ibrahimovic ezt kihasználva szerezte csapata 2-1-es győzelmét jelentő gólját. Sokat rágódott rajta?
– Rengeteget. Bíztam a képességeimben, a stáb szerint jól szálltam be a meccsbe, de annál a felugrásnál megcsúszott a lábam, és nem tudtam elfejelni a labdát. Ehhez hasonló szituációkat Angliában ezerszer megoldottam. Aki ismer, az tudja, hogy érzelmes, nacionalista ember vagyok, akinek fontos a hazája, ezért is nagyon kellemetlen emlék az a hiba.
A keserű emlék, avagy Tímár-hiba, Ibrahimovic-gól:
– Más középhátvéd is hibázott hasonlóan nagyot a válogatottban, például Guzmics Richárd Románia ellen. Nagy különbség, hogy ő kapott újabb esélyt, amivel élni tudott, önnek viszont ez nem adatott meg.
– Jó lett volna, ha én is bizonyíthatom, hogy tudok jól teljesíteni, de ez már a múlt. Hálás vagyok, hogy válogatott lehettem, más a fél lábát odaadná azért, hogy csak egyszer pályára léphessen nemzeti színekben, nekem ez négyszer sikerült. Büszke vagyok rá.
– Edzőként valószínűleg megkapja az újabb esélyt a bizonyításra. Mi a célja?
– Bízom benne, hogy hamarosan kapok felkérést, és folytathatom az utam. Soha nem nézek túl messzire, most is csak a következő feladat motivál.
Borítókép: Tímár Krisztián sajnálja, hogy a válogatottban nem kapott második esélyt, de büszke rá, hogy játszhatott a nemzeti csapatban (Fotó: Teknős Miklós)
