A Los Angeles-i olimpia bojkottja továbbra is fájó pont tornászunk életében

Az energiái levezetése, vagy mondjuk úgy, hogy a testi épsége megóvása érdekében vezették Guczoghy Györgyöt először a tornaterembe, ami a következő húsz évre a második otthona lett. Az egykori tornász életében ma is fájó pont, hogy hiába volt akkoriban csúcsformában, éremesélyesként a szocialista országok bojkottja miatt lemaradt az 1984-es ötkarikás játékokról, de a többek között három Európa-bajnoki győzelmet, világbajnoki második és olimpiai harmadik helyet magába foglaló eredménysorára ettől függetlenül is büszke. Guczoghy 61 évesen már nem pattanna fel a lóra, a fiatalabb generációk sikereiért viszont a szövetség dolgozójaként továbbra is mindent megtesz.

20230912 Budapest Guczoghy György egykori tornász Fotó: Mirkó István MI Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– Mi hozta meg az áttörést Essenben?
– Előtte már volt egy jó eredményem ifi szinten: a Barátság játékokon lólengésben első lettem, és akkor elkezdtem hinni magamban. 

Korábban csak az edzőm noszogatott, de nagy lökést adott, amikor már magam is elhittem, hogy meg tudom csinálni, és nem esek le a szerről.

Azzal pedig, hogy ifjúsági korú versenyzőként megnyertem az Európa-bajnokságot, a moszkvai olimpia előtt egy évvel megnyílt előttem egy kapu a felnőttek között, hogy esetleg bekerülhetek a kiutazó csapatba. Aztán rohamtempóban meg kellett tanulnom az előírt gyakorlatokat, hogy erre egyáltalán esélyem legyen.

– Végül el is jutott Moszkvába. Európa-bajnokként nagy reményeket fűzött ehhez az olimpiához?
– Nem, hiszen az Európa-bajnoki aranyérmem is nagy meglepetés volt, rendkívül fiatal, tizennyolc éves voltam akkoriban. A csapatból elsősorban Donáth Ferencet és Magyar Zoltánt futtatták, minden indulót nem tudtak menedzselni, és az volt az elsődleges cél, hogy Magyar Zoltán megvédje a címét. Én csapatember voltam, azzal senki sem számolt, még én sem, hogy bejutnék a fináléba. Már azt is óriási eredményként éltem meg, hogy beverekedtem magam a csapatba.

Guczoghy György elégedett azzal, amit elért Fotó: Mirkó István

 

Los Angeles-i olimpia: csúcseredmény helyett szívfájdalom

– Ezek szerint a bronzérem volt a hab a tortán.
– Fantasztikus érzés volt, hogy a csapattal meglett a bronzérem. Az olimpia után Magyar Zoltán visszavonult, utána már tőlem várták a jó eredményeket. Egy darabig szállítottam is őket, még két Európa-bajnokságot nyertem, a világbajnokságokon második és harmadik lettem. Az olimpiákról pedig egy bronzérmem van. Peches voltam, mert a Los Angeles-i játékokra nem utaztunk ki. Az lett volna a csúcsidőszakom, a legjobb formámban akkor voltam. De sajnos nem mentünk az olimpiára.

– Hogyan érintették a történtek?

– Abba akartam hagyni az egészet. Vezető pozícióban lévő személyek mondogatták nekünk állandóan, hogy ne figyeljünk másokra, biztosan megyünk az olimpiára. Én ezt elhittem nekik, aztán a kiutazás időpontja előtt két-három héttel tudtuk meg, hogy mégsem megyünk. Ez hatalmas csalódás volt nekem. Nem állítom, hogy arannyal tértem volna haza, de érmet minden bizonnyal szereztem volna. 

Az olimpia helyett a keleti blokk országai sportolóinak rendeztek egy külön versenyt. A Barátság játékokon egy szovjet tornász, Dmitrij Bilozercsev legyőzött. Ha indulok az olimpián, valószínűleg Los Angelesben is ugyanez történik, tehát egy ezüst jöhetett volna össze.

– Mint mondta, már 1984-ben a visszavonulás járt a fejében, végül mégis részt vett a következő olimpián. Minek volt köszönhető, hogy kitartott Szöulig?
– Teltek-múltak a hetek, és az edzőm azt javasolta, hogy ne így, haragosan zárjam le a pályafutásomat. Szépen lassan megbékéltem, és elhittem neki, hogy van bennem még egy olimpia. Szöulban aztán megint csapatember voltam, akkor már Borkai Zsolt volt a menő, de ezt nem bántam.

– Összességében mennyire elégedett a pályafutásával? Van önben hiányérzet, hogy egyéniben nem szerzett olimpiai érmet, nincs világbajnoki aranya?
– Amikor elkezdtem komolyabban foglalkozni a tornával, az volt a célom, hogy részt vehessek egy olimpián, illetve egy-egy Európa- és világbajnokságon. Aztán evés közben megjött az étvágyam, mindig egyre magasabbra tettem a lécet, és az Eb-aranyak után világbajnoki és olimpiai érmekre, egy-egy aranyra vágytam. A Los Angeles-i olimpia fájó pont az életemben, egyébként teljesen elégedett vagyok. Boldog lehetek, mert három olimpiai ciklust élhettem át, amit kevés tornász mondhat el magáról. 1988-ban befejeztem a versenyzést, de aztán Borkai megsérült, a szövetségi kapitány emiatt arra kért, hogy térjek még vissza egy évre, mert nagyon hiányoztam a csapatnak. 

Bár nem csináltam már kiemelkedő gyakorlatokat, a nevem még sokat nyomott a latba, nálam jobban fogott a bírák tolla. Visszatértem végül, de az az időszak már csak kínlódás volt, abban az időben, huszonhét évesen, öregnek számítottam, nem tudtam már elvégezni a szükséges edzésmunkát. Így beigazolódott, hogy jó döntés volt letenni a tenyérvédőt.

 

A visszavonulás után: vállalkozások, szövetségi munka és aerobik

– Idővel más sportágak jelentek meg az életében. Honnan jött a képbe az aerobik?
– Makray Kati szólt, hogy van egy új sportág, amelyben nemzetközi versenyeket is rendeznek. Eleinte nem érdekelt, de sokáig győzködtek, mondván, korábban tornász voltam, itt pedig csak egyszerű mozdulatokat kell csinálni – a szaltókat például tiltották. Végül 1991-ben részt vettünk Japánban egy világkupán, de hamar kiderült, hogy nagyon le vagyunk maradva a többiekhez képest. A szabályok félreérthetően voltak megfogalmazva, aztán csak ott derült ki, hogy mennyi mindent nem lehet csinálni, át kellett variálnunk a gyakorlatot. Több versenyen nem is vettem részt, de a hazatérésünk után felkaroltuk a sportágat, alapítottunk egy klubot, egyesületi szinten először mi kezdtünk el aerobikkal foglalkozni az országban. Idővel egyre több klub jött létre, és ezek háborúzni kezdtek egymással. Ekkor döntöttem úgy, hogy kiszállok.

– A visszavonulása után több évre elszakadt a tornától. Mindig ez volt a terve?
– Nem, eredetileg edző akartam lenni. Az is megfordult a fejemben, hogy az edzőmmel közösen vezetünk majd egy csoportot. Aztán ez anyagi okok miatt nem valósult meg. Érthető volt, hogy az anyaegyesületem nem ajánlhatott nekem akkora fizetést, mint a már évek óta ott dolgozó edzőknek, viszont annyi pénzből nem tudtam volna megélni. Ezért különböző vállalkozásokat hoztam létre, azokkal foglalkoztam, mígnem Magyar Zoltán 2014-ben állást ajánlott. Neki köszönhetem, hogy most a szövetségnél dolgozom.

– Mi a feladata a szövetségnél?
– Amikor ide kerültem, az utánpótlásért voltam felelős, versenyeket, edzőtáborokat szerveztem. Aztán a férfitorna szakágvezetője lettem. Most pedig a felnőtt- és az utánpótlástorna körüli feladatokban kell segédkeznem. Azt csinálom, amit annak idején velem csináltak – kiszolgálom a versenyzőket. Akad bőven feladat.

Fotó: Nemzeti Sport/Árvai Károly

– Hogy látja, hol foglal helyet a magyar torna a sportág vérkeringésében?
– Jelen pillanatban a lányok eredményesebbek, viszont gyenge az utánpótlás, bár mintha e téren javulna a helyzet a vidéki kluboknál. A lányoknál és a fiúknál is van esély arra, hogy kijusson a csapat az olimpiára. A tornában sajnos csak egyetlen kvalifikációs verseny van, egy hónap múlva Antwerpenben kiderül, kik lesznek ott Párizsban.

– Ha az ifjú tornászok arra kérnék, pattanjon lóra, mit látnának öntől?
– Semmit, már nem tudnám megcsinálni a gyakorlatot. A fülemmel voltak problémáim, ezért megműtöttek, azóta olykor kicsit szédelgek. Emiatt a tornaszerekre sem tudok már felmenni. A műtét előtt még próbálkoztam, tizenöt-húsz évvel ezelőtt egy bemutatót is elvállaltam. Meg voltam róla győződve, hogy bizonyos elemeket meg tudok csinálni, aztán a bemutatón kiderült, hogy mégsem. Fejben megvolt a gyakorlat, de a testem már nem úgy viselkedett, ahogy szerettem volna.

– Ezek szerint már egy Guczoghy-szaltót sem vállalna a gyűrűn…
– Az már korábban is nehézkesen ment. Jelenleg az ifjúsági versenyzőknek nem engedik meg, hogy bemutassák, mivel elég sérülésveszélyes mozdulat, és ilyenekből elég sokat betiltottak. Néha egy-egy felnőtt tornász még megcsinálja a Guczoghy-szaltót, olyankor felmerül a nevem. De ez elég ritka.

Borítókép: Guczoghy György (Fotó: Mirkó István)