Mészöly Géza elárulta nekünk, miért nem maradt az Újpest edzője

Valósággal megrohanta a média vasárnap estétől Mészöly Gézát. A tavasszal ő volt az Újpest vezetőedzője, ő ültette a kispadra azt a Csoboth Kevint, aki a skótok elleni győztes gólt lőtte. Természetesen beszélgettünk vele erről is, az újpesti szerepvállalásáról is, de szóba került a Mészöly név kötődése a Vasashoz, kiderült, milyen volt az édesapja, a legendás Mészöly Kálmán játékosának lenni, mennyire élvezte, hogy a francia élvonal elismert futballistája volt, a Mészöly Focisuli és most zajló Európa-bajnokság is.

A Mészöly Focisuli szívügy, sok tehetséges gyerekkel foglalkozik Mészöly Géza és a stábja. Fotó: Kurucz Árpád Fotó: Kurucz Árpád

– Vasárnap este óta nagy a roham a média részéről?
– Igen, köszönhetően Hajdú B. Istvánnak, aki Csoboth Kevin gólja után megemlítette, hogy a tavasszal Kevin kispadra került nálam Újpesten. Rádiók, televíziós társaságok és újságírók keresnek azóta, hogy meséljem el, miért tettem ki a kezdőcsapatból, hogyan tért vissza odáig, hogy bekerült az Európa-bajnoki kerete. Kétségtelen, van benne némi részem, segítettem őt, de ő ezt elsősorban magának köszönheti.

Csoboth Kevin így ünnepelte a skótoknak lőtt gólját  Fotó: AFP

– Akkor maradjunk is annál, hogy egy válogatott játékos miért került a kispadra a kiesés ellen harcoló Újpestben egy Eb előtt.
– Nálam nem számít, hogy ki mit tett korábban, edzőként csak azt nézem, hogy éppen ki hogyan tudja legjobban szolgálni a klubot. Kevin akkor nem volt kilencven perces játékos, és ezt ő is belátta, nem volt nehéz dolgom. 

Egész egyszerűen abban az időszakban csereként beállva tudta a legtöbbet tenni, mert lendületet adott a csapatnak. Ez működött is, később még csapatkapitánynak is kineveztem.

Marco Rossival nem beszéltem róla, de nyilván jól látta, hogy mi történik. Megmondtam Kevinnek, ha visszakerül a válogatott keretébe, nem kezdőként számít rá a szövetségi kapitány, és a mai futballban kulcsszereplők lehetnek a második félidő derekán beálló játékosok, és ez így is lett.

– A hét elején az Újpest új tulajdonosai által kinevezett vezető sajtótájékoztatót tartott a közeli és távoli jövő terveiről. Nem fájt a szíve, amikor olvasott erről?
– Dehogynem. Az utolsó hat hétben az új tulajdonos, a Mol képviselői velem tárgyaltak az új keretről, az eddig most érkezett játékosokat mind az én véleményem alapján szerződtették. Emiatt különösen fájt, hogy az utolsó mérkőzés után néhány nappal közölték, mégsem velem képzelik el a folytatást. Az viszont vigasztal, hogy a célt elértük, a csapat benn maradt, és időnként jól, fantáziadúsan is futballozott. Azt pedig sohasem felejtem el, hogy az első meccsünk előtt februárban a szurkolók engem éltettek Diósgyőrben, ez a fogadtatás nemcsak nekem, hanem a játékosoknak is erőt adott.

Szóban az új tulajdonos is megígérte

– Az a tény viszont, hogy a kinevezésekor már nyílt titok volt, Roderick Duchatelet eladja az Újpestet, nem sejtetett biztos hosszú jövőt, hiszen ki tudhatta, kivel tervezi azt az új tulajdonos.
– Ez igaz, de szóban mindenki megígérte, hogy ha sikerül benn tartani a csapatot az élvonalban, akkor nem lehet kérdés, maradok én a vezetőedző. A mindenki alatt értendő az új tulajdonos képviselője is, a kinevezésemhez a Mol illetékesei is a beleegyezésüket adták, én is többször találkoztam velük.

– Amikor február 28-án átvette a csapatot, az Újpest a tizedik helyen állt, hat pont előnnyel a kiesést jelentő helytől. A soron következő tizennégy forduló alatt megfordult a fejében, hogy kieshetnek?
– Igen, a hajrában előfordult, hogy kirázott a hideg. A Kisvárdáról mindenki tudta, hogy a kerete értékesebb a miénknél, nagyon összeszedte magát a tavasz derekán, és egyre jobban megközelített minket. Akkor nagyon észnél kellett lennem, muszáj volt elővennem a legjobb tudásomat, hogy kedvezően hathassak a csapatra, mert a nyakunkon volt a kés. Aztán a Kisvárda pontokat veszített, és mi úgy állhattunk ki a Diósgyőr ellen, hogy már leesett egy nagy kő a szívünkről, ezért is nyertünk akkor hét nullra.

Fotó: Kurucz Árpád

– Ha megnézzük az eredménysort, feltűnő, mennyire rapszodikusan szerepeltek. Négymeccses veretlenséget négy kudarc követett, akadtak nagy különbségű győzelmek és nagy különbségű vereségek – ennek mi volt az oka?
– Nem szeretnék elmerülni a részletekben, a lényeg az, hogy gyakran elfogyott a csapat, a játékosok zöme vagy beteg vagy sérült volt, gyakran nem tudtam, kire számíthatok éppen. Néhányan a télen érkeztek, nem dolgozták végig a felkészülést, és az utolsó fordulókra elfogyott az erejük. Természetesen szorgalmaztam erősítéseket, jó lett volna elhozni például Mezőkövesdről Stefan Drazsicsot befejező csatárnak, ám a régi tulajdonos már nem akart kiadni háromszázezer eurót érte, az új pedig még nem. Utóbbiak a jövő csapatáról beszéltek, holott még benn sem maradtunk.

– Harmadszor dolgozott most Újpesten, az eredeti klubjánál, a Vasasnál viszont csak egyszer volt vezetőedző, miután játékosként ott töltötte a hazai karrierje zömét. Ma hol van inkább otthon, Angyalföldön vagy Újpesten?
– Nehéz kérdés, hiszen az édesapám miatt már óvodásként a Fáy utcába jártam, ott lettem élvonalbeli futballista, később edzőként együtt dolgozhattam Illovszky Rudi bácsival, ugyanakkor Újpesten később több feladatot és lehetőséget kaptam. Tudom, szeretnek Angyalföldön is, de az újpesti szurkolóktól már az első időszakom óta tényleg óriási szeretetet kapok, bárhol járok is az országban.

Sokat tanult Mészöly Kálmántól

– A Mészöly név azért mégis elsősorban a Vasashoz kötődik.
– Igen, de ez elsősorban az Apu miatt van, Mészöly Kálmán neve ott örökre fogalom marad. Nagyon tetszik, hogy amikor a Fradi bajnokságot nyer, a szurkolók mindig Albert Flórián szobrának a nyakába akasztanak egy sálat, és nagyon szeretném, ha a Fáy utcában Apu kapna szobrot, és ő is kapjon ott majd sálat. Ezen dolgozunk is, ő tett annyit a Vasasért világválogatott futballistaként, hogy megérdemelje a szobrot.

– Kicsivel több mint másfél éve hunyt el. Enyhíti az idő a hiányát?
– Nem. Az a szerencse, hogy mindenhol látom őt. A Mészöly Focisuliban is ott van a fényképével egy nagy plakát, otthon is kitettem több fotóját, amikor reggelente felkelek, azonnal látom őt és beszélek hozzá, és bár tényleg nehéz feldolgozni, hogy elment, mégis folyamatosan itt van velünk. Rengeteg szép emléket őrzök róla, emberként, futballistaként és edzőként is rengeteget tanultam tőle.

Fotó: Kurucz Árpád

– Hogyan tudták kezelni, hogy az apa-fia viszony egy idő után edző és játékosa viszony is lett?
– Ez nem lehetett neki egyszerű, de megoldotta. Igaz, kilencvenben kikezdtek minket azért, mert a tavasszal rendszeresen játszatott engem, a fiát a válogatottban, ezért úgy döntöttünk, jobb, ha kicsit eltűnök itthonról, és egy ideig nem leszek válogatott. Akkor kaptam egy ajánlatot Dél-Koreából, amelyet elfogadtam, és nagyon jól tettem, mert anyagilag azzal alapoztam meg az életemet, és szakmailag is sokat fejlődtem. Később pedig, amikor már a francia élvonalban futballoztam, senki sem kérdőjelezte meg a válogatottságom jogosságát.

– Az edzéseken és a meccseken félre tudta tenni, hogy apa?
– Nagyon kemény volt velem, átgázolt rajtam ugyanúgy, mint bárkin, ha úgy látta, nem úgy teszem a dolgomat, ahogyan kellene. Cseppet sem kímélt, ugyanakkor, ha valaki más bírált engem, akkor azt képletesen szólva helyben meggyilkolta, nem engedte, hogy rólam rosszat mondjanak.

– Ezt tanúsíthatom. Kilencven elején a Nehru-kupára utazva Róma és Bombay között beugrott neki, hogy fél évvel korábban egy Veszprém–Vasas tudósításban azt írtam a Nemzeti Sportban, hogy Rugovics Vendel gólja előtt Mészöly Géza elkésett a beavatkozással, és ki akart dobni a tízezer méteren szálló repülőgépből.
– Ez nagyon jellemző rá. És ilyenkor nem mindig volt reális, mert talán furcsa, de emlékszem arra a meccsre. Vendel a mai napig jó barátom, és tényleg későn váltottam ki rá, ezzel a góllal nyert a Veszprém. Viszont nagyon jó volt Apuval dolgozni, évekkel később azért szerződtem a ciprusi Limasszolhoz, hogy közelről figyeljem az edzői módszereit, ellessem a fogásait.

A Le Havre volt a csúcs

– A Vasasnál vagy a válogatottnál ezeket nem látta?
– Akkor még fiatal voltam, és nem is érdekelt a munkája ennyire alaposan. A Franciaországban töltött négy év alatt alakult ki bennem, hogy az ott magamba szívott tudást egyszer fel kell majd használom, és edző szeretnék lenni. Aztán a nyáron meglátogattam Aput Cipruson, ahol beszélgettem a klubja elnökével, és ő beszélt rá, hogy legyek ismét Apu játékosa, én pedig éltem a lehetőséggel.

– A játékos-pályafutása során mikor és mi volt a csúcs?
– A Le Havre-ban töltött két év. 

Az első idegenbeli meccsemet Marseille-ben játszottam a friss Bajnokok Ligája-győztes, klasszisok sorát bevető Olympique ellen, és egy-egyre végeztünk. Annak a bajnokságnak a végén a France Football engem választott Enzo Scifo mögött a liga második legjobb külföldi játékosának, engem pedig lenyűgözött a francia futballisták élete.

– Az milyen volt?
– Megtanítottak például arra, hogy két edzés között pizsamába átöltözve kell aludni egy órát, hogyan kell kávézni, ami náluk szertartás volt, sznob módon a játékosok imádták az előkelő éttermeket, amelyekben nem volt mindegy, hogy melyik étel mellé milyen italt választasz. Az edzőm képes volt elvinni engem Párizsba, hogy megmutassa nekem a várost. A francia nyelv alapjait itthon elsajátítottam, de az angolt kezdtem használni, majd az első hónap után közölték, hagyjam az angolt, csak franciául beszélhetek. És ehhez persze hozzájött az, hogy magas színvonalú futball részese lehetettem megbecsült, elismert játékosként.

Fotó: Le Havre

– Ennek a tudatában elégedett azzal, hogy csak tizennyolcszor volt válogatott?
– Nem, ez fájó pont nekem, jó lett volna legalább huszonötször játszani a válogatottban. Persze, tudom, Apu árnyékában nehéz volt megfelelni az elvárásoknak. 

Az ifjabb Albert Flórián is megszenvedte ezt, de mindketten bebizonyítottuk, hogy ha nem is jutottunk el Aranylabdáig vagy világválogatottságig, meghatározó emberei lehettünk korunk Ferencvárosának, illetve Vasasának.

Apu világsztárok társaságában is futballozhatott, mire én mindig azzal zrikáltam, hogy ő viszont sohasem játszott külföldi topligában…

– A kilencvenes évek legvégén miért éppen Tatabányára jött haza, miért nem a Vasashoz?
– Azért, mert akkor a Vasas már összeállt, úgy éreztem, nincs nagy szükség rám, Tatabányán viszont Kiprich Józsefék egy nagyon jó csapatot szerveztek, amely akkor jutott vissza az élvonalba. Nem levezetni mentem, komolyan vettem a futballt, jól is szerepeltünk, ám egy év után elszakadt a keresztszalagom, és úgy döntöttem, abbahagyom a futballt.

– Újpesten most nem folytathatja a munkát. Hogyan tovább, milyen ambíciói vannak?
– Nyitott vagyok a kihívásokra. Nemrég érkezett érdeklődés svájci és romániai élvonalbeli klubtól, majd meglátjuk, lesznek-e újabb lépések. Kérdezték magyar másodosztályú klubok is, hajlandó lennék-e náluk munkát vállalni, de ezek a beszélgetések véget értek. Remélem, nem kell éveket várnom, hogy ismét csapat mellett dolgozhassak.

Nem akadémia, nem vállalkozás

– A Mészöly Focisuli akadémia vagy üzleti vállalkozás, vagy mindkettő?
– Egyik sem. Nem akadémia, hanem focisuli, amely mára nagyon rangossá vált, és ha minden igaz, akkor hamarosan kiemelt körzetközpont lehetünk. A munka a tehetséggondozásról szól, és több játékost is adtunk már a magyar futballnak. Két válogatott női labdarúgóval is dicsekedhetünk úgy, hogy nincs is női csapatunk, a lányok az egy évvel fiatalabb fiúk között játszanak. 

Üzleti vállalkozásnak sem lehet nevezni. Tizennégy éve alapítottuk Újvári Gáborral a Gyermek Labdarúgó-szövetség funkcionáriusaiként azzal a céllal, hogy minél több gyereket vonzzunk be a sportágba. Ürömön lakunk, bementünk a helyi óvodába, és megkérdeztük, kik szeretnének szervezetten focizni, és rögtön lett harminc jelentkezőnk.

Innen indultunk, később éltünk a tao adta lehetőségekkel, és így fejlődtünk. A tao összege mára csökkent, az edzőink másodállásban foglalkoznak a gyerekekkel, akiknek az útjait a rangos nemzetközi tornákra a szülők adják össze.

– Végül adja magát kérdésnek a most zajló Európa-bajnokság. Azt nem kérem, hogy kívülállóként értékelje a magyar válogatott teljesítményét, inkább arra vagyok kíváncsi, hogy szakemberként mit kapott eddig a kontinenstornától.
– Nagyon tetszik a futballisták önfeláldozó játéka, az, hogy saját magukat sem kímélve blokkolják a passzokat, a beadásokat és a lövéseket. A legnagyobbak is hajlandóak erre, a sztárcsatárok is csúsznak-másznak, ha kell, és ezt muszáj figyelembe venni a képzés során. A technikai és taktikai tudás átadása mellett ezt a győzni akarást is bele kell nevelni a gyerekekbe, szükség van olyan labdarúgókra is, akik nem szereznek ugyan gólokat, de a mentalitásukkal stabilitást adnak a csapataiknak. Mi, magyarok most a saját bőrünkön érezzük ezt, mert a Svájc elleni első félidőben éppen ez a mentalitás hiányzott, és ezen a szinten ez túl nagy előny az ellenfélnek.