– Ha valaki az idei Australian Open hőse címet megérdemli, az kétséget kizáróan a kilencszeres melbourne-i bajnok, Novak Djokovics. Ennek ellenére – akárcsak korábban már elég sokszor – alaposan megosztja a szurkolókat. Ön szerint miért lehet ennyire megosztó a világ valaha volt legeredményesebb játékosa?
– Az nem kérdés, hogy Federerrel vagy Nadallal szemben tényleg egy sokkal megosztóbb karakterről beszélünk, de én nagyon kedvelem Djokovicsot. Abszolút lenyűgöz a teljesítménye, a játéka és az a több mint profi felfogás, amivel negyvenhez közelítve játszik, és
küzd az olyan célokért, mint a huszonötödik GS-győzelme, miközben már így is ő minden idők legeredményesebb teniszezője.
Csodáltam érte, ahogy Alcaraz ellen játszott a negyeddöntőben. Emellett pedig úgy érzem, hogy minden nyilatkozatának fontos mondandója, üzenete van. Sajnálom, hogy sérüléssel fejeződött be számára a mostani Australian Open.
– Hogyan látja a mostani magyar éljátékosok helyzetét? Főleg annak a tükrében, hogy az idei első Grand Slam-torna Marozsán Fábián és Babos Tímea kivételével nem sikerült valami fényesre.
– Én inkább pozitívan közelíteném ezt meg, hiszen szerintem a mai globális, elképesztően sűrű mezőnyben nagyon nagy dolog, hogy két főtáblás játékosunk is volt. Marozsán Fábián ráadásul két remek győzelmet is aratott, és kevésen múlt a harmadik meccse is. Én nála ezeket már nem is bravúrként aposztrofálom, hiszen ő már ebbe az elitbe tartozik.
Babos Timi pedig szerintem mind a párosban, mind a vegyes párosban esélyesként indult, és mostanra tudjuk, hogy az utóbbiban a későbbi győztestől kaptak ki. A mostani szerepléstől függetlenül Fucsovics Marci fantasztikus karriert fut be, és még érződik rajta, hogy abszolút van benne motiváció.
A női mezőnyben jelenleg csak Bondár Anna van a top 100-ban, de volt olyan a közelmúltban, amikor egyszerre hárman is ott voltak. Ne feledjük, hogy egy hallatlanul nehéz sportágról beszélünk, amelyben hétről hétre bizonyítani kell. Óriási a konkurencia, minden forduló felér szinte egy döntővel, és nagyon kemény kihívás elérni azt, hogy huzamosabb időn át valamennyi apró tényező összeálljon a siker érdekében. Ha a ranglistahelyezéseket nézzük, valóban tapasztalható visszaesés, de pont az előbb említett összetett szempontok miatt én egyáltalán nem osztom a kritikus véleményeket. Szerintem hatalmas dolog, hogy egy ilyen kis ország ennyi eredményes teniszezőt tud adni a világnak a jelenben.
Már nem beszél az elmúlt évek gazdasági problémáiról, ami a hazai teniszt sújtotta
– A sportági szövetség szakmai alelnökeként hogyan látja a sportág jelenlegi helyzetét? Véget ért már a „hét szűk esztendő”?
– A teniszszövetségnél betöltött társadalmi szerepemről és céljaimról már sokszor nyilatkoztam, mindenki ismeri a kritikai véleményemet a korábbi vezetés működése kapcsán is.
Unalmas lenne már fejtegetnem a sok problémát, a tetemes hiányt vagy a konszolidáció hálátlan folyamatát.
Elnök úrral és az elnökséggel is abban maradtunk, hogy a mostani ciklusban erről már nyilvánosan nem szeretnénk beszélni, hanem előretekintünk, a sportág szakmai fejlődése jegyében. Úgy gondolom, hogy mostanra jutottunk el odáig, hogy Schmitt Petra főtitkár csatlakozásával egy olyan operatív csapat áll a szövetség élén, amely a szükséges mértékű finanszírozás mellett képes lehet arra, hogy a Sávolt Attiláék által régóta megfogalmazott szakmai célokat elérhesse.
– Ha már tenisz: mindig is fontos szerepet játszott az életében. Melyik volt az a pillanat, amikor eldőlt, hogy a kis Markovits Laci lehorgonyoz a versenytenisz mellett?
– A Tabánban, ahol az 1970-es évek második felében olyan edzőnagyságok dolgoztak, mint Szikszay András vagy Balázs György, akik hamar megszerettették velem a sportágat, és azt is észrevették, hogy van hozzá tehetségem. A következő fontos fejezet pedig már Barcelona volt. Amikor édesapám vízilabdaedzőként megkapta ott az edzői állást, kifejezetten úgy keresett lakást a városban, hogy egy teniszklub közelében lehessünk. Ahhoz már szerencse is kellett, hogy végül egy olyan klubra bukkantunk, ahol
kilencéves koromtól a spanyol tenisz legnagyobb ígéreteivel készülhettem együtt.
Különösen szoros volt a kapcsolatom a nálam egy évvel fiatalabb Sergi Bruguerával, aki később kétszer nyert Roland Garrost. Sokat jártunk át egymáshoz, nagyon szerette édesanyám rántott húsát. Érdekes, hogy egyébként akkoriban rendre én nyertem az egymás elleni meccseinket.
– Adódik a kérdés, hogy akkor mégis miért ő nyert később kétszer is Párizsban?
– Utólag lehet azt mondani, hogy törés volt a fejlődésem szempontjából, hogy édesapám betegsége miatt haza kellett jönnünk Barcelonából, így tizenhat évesen kikerültem a spanyol közegből. Valószínűleg,
ha maradok, akkor, ha nem is Roland Garros-győztes, de top százas játékos lehettem volna,
de szeretném hangsúlyozni, hogy abszolút nincs hiányérzetem utólag ilyen téren.
Minden elérhető lehetőséget megkapott, mégsem tudott úgy fejlődni, ahogy azt elvárta
– Ennyire visszavetette, hogy itthon készült? Nem hinném, hogy nem kapott meg minden támogatást, miután 16 évesen végigverte a teljes magyar élmezőnyt és felnőtt bajnok lett.
– Itthon a Vasasban, ahova Körmöczy Zsuzsi néni hívására lettem igazolt játékos, Taróczy Balázs is felkarolt, valóban minden elérhető lehetőséget megkaptam, de mégsem tudtam olyan mértékben előrelépni, ahogy szerettem volna. Mikor húszévesen megnyertem a második egyéni felnőtt magyar bajnoki címemet a Folyondár utcában Krocskó József ellen, akkorra a sikertől függetlenül már egyértelművé vált számomra, hogy nem tehetek fel mindent a teniszre. Ezért is mentem ki Amerikába egyetemre.
– Ha egyéniben nem is, de párosban azért eredményesen szerepelt a nemzetközi mezőnyben. Köves Gáborral közösen több olimpián indultak, de mégis mindenki azt a bizonyos Kisstadionban vívott találkozót emlegeti önökkel kapcsolatban, amelyet a világ akkori legjobb párosa ellen játszottak.
– Tény, sok szép élmény megadatott, önmagában az például, hogy 17 éves koromtól kezdve tizenegy éven át stabil tagja voltam a Davis-kupa-csapatnak. 18 évesen pedig, a szöuli olimpián Köves Gáborral legyőztünk egy jó nevű mexikói párost az első körben, majd a későbbi győztes Flach–Seguso amerikai párostól úgy kaptunk ki, hogy 4-1-re is vezettünk az első szettben. A legszebb pillanatok között van valóban az ausztrálok elleni meccsünk a Kisstadionban,
ahol minden idők egyik legjobb párosa, Woodforde és Woodbridge ellen tudtunk két szettet nyerni. Sokakban egyébként úgy maradt meg ez a meccs, mintha mi győztünk volna.
Igaz, Krocskó és Noszály fantasztikus egyéni teljesítményével magát a párharcot valóban megnyertük. Utána egyébként a barcelonai olimpiára is kijutottam, részt is vettem a megnyitón, viszont a pályán már nem lehettem ott betegség miatt. 1996-ban pedig harmadszor is sikerült az ötkarikás kvalifikáció, így az atlantai olimpián is részt vehettem.
– Apropó, olimpia! Sokáig tagja volt a MOB elnökségének is, miért nem jelöltette magát legutóbb?
– Ez egy tudatos döntés volt, már akkor eldöntöttem, hogy nem fogom jelöltetni magamat a következő tisztújításon, amikor Kulcsár Krisztián elnök távozott, hiszen egyébként is szerettem volna mérsékelni a Vasason kívüli, társadalmi funkcióban betöltött szerepvállalásaimat. Annak viszont örülök, hogy Szász Emese személyében lett egy új, Vasas-kötődésű tagja az elnökségnek. Egyébként is kiemelt fontosságú számunkra a Vasasnál a sportvezetői utánpótlás, prioritás, hogy lehetőséget adjunk azoknak a kiemelkedő sportolóinknak, akikben van ilyen ambíció, és akik erősen kötődnek a klubhoz. Nem véletlen, hogy a kiemelkedően sikeres vívószakosztályunkat már évek óta Szilágyi Áron és Szász Emese vezeti, de említhetném a birkózóknál Sastin Mariannát is.
– Ha már a vívók szóba kerültek, kívülről nézve a vívószakosztály a zászlóshajója a klubnak. Mi a titok Pasaréten?
– 2004-ben a nagy hagyományú fővárosi egyesületek közül elsőként az országban saját vagyonkezelésbe vettük az állami létesítményeinket, a Pasaréti Sportcentrum volt az első olyan helyszín, amit átfogóan meg tudtunk újítani az Euroleasing tulajdonosainak önzetlen támogatásával. Később a vívócsarnok rekonstrukciójában is aktívan részt vettem, amelynek során azt a koncepciót választottuk a tervezővel, hogy a csarnok egy aranybevonatot kapjon, a falán pedig különböző vívómozdulatok jelenjenek meg. Szimbolikus, hogy mióta 2013-ban átadtuk csarnokot, Rióban Szász Emese és Szilágyi Áron, Tokióban ismét Szilágyi Áron, majd Párizsban Koch Máté és Nagy Dávid nyert olimpiai aranyat. Ezek nem véletlenek, én vallom azt, hogy ha az ember szívvel-lélekkel teszi a dolgát, akkor előbb-utóbb értelmet nyer minden. A hab a tortán pedig az volt, amikor Koch Máté a párizsi döntő után az első szavaival azt üzente az országnak, hogy a legjobban annak örül, hogy felkerülnek a pasaréti aranytáblára.
A Markovis név és a klub legendái mindig is segítették az útján
– Lassan-lassan a Vasas örökös elnöke lesz, hiszen ma már alig van olyan klub Magyarországon, ahol ennyi ideje még a posztján lenne az első számú vezető. 2002 októberében választották meg először, majd azóta már négyszer kapta meg újra és újra a bizalmat. Gondolkozott már azon, hogy a kemény munka mellett mi az, amivel ekkora bizalmat tudott kivívni magának?
– Büszke vagyok rá, hogy 2002 óta vezethetem Magyarország egyik legpatinásabb klubját, amiről elsőre a szüleim jutnak eszembe, és az, hogy mennyit köszönhetek nekik. Az ő kiemelkedő sportpályafutásuk, ismertségük fontos szerepet játszott abban, hogy anno ilyen lehetőséget kapjak a Vasasnál.
A Markovits név mindenképpen előnyt jelentett számomra,
amikor közel huszonhárom éve új elnököt kerestek a klubnál.
– Mit gondol, ha az édesapja most lenéz a csillagok közül, vajon büszke a fiára? Hiszen az ő vére is piros-kék volt...
– Bízom benne, hogy továbbra is büszke lenne rám, de ezt egyébként már akkor is kifejezte, amikor még élt.
Hihetetlen, hogy a kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó édesapám már több mint tizenöt éve, a világbajnok kézilabdázó édesanyám pedig öt éve nincs már közöttünk.
De itt csak fizikai távolságról van szó, mert az a szeretet, biztonságérzet és sportszakmai háttér, amit tőlük kaptam, továbbra is kíséri az életemet. Édesapám és Illovszky Rudi bácsi igazi támaszt jelentettek nekem az elnökségem első időszakában. Mindketten meghatározó években voltak ott mellettem, amikor tanultam ezt a szakmát, és amikor az általam képviselt stratégia mentén más alapokra helyeztük a klub működését. Izzadtságos munka volt, édesapám sokszor nem is értette, hogy elnökként hogyan lehetnek nekem annyira gyakorlatias feladataim. Ő is volt korábban a Spartacus élén ilyen pozícióban, de az más világ volt, sokkal inkább reprezentatív szerep hárult rá. Mindenesetre máig sokszor eszembe jutnak a tanácsaik, és hogy akár a szüleim, akár Rudi bácsi mit javasolna, hogyan cselekedne egy adott helyzetben. Később egyébként szerencsémre ezt a szerepet hosszú időn át egy másik Vasas-legenda, Raduly Józsi bácsi is be tudta mellettem tölteni. Azt pedig nagyon jó átélni, hogy édesapám emléke a mai napig sokakban élénken él.
Estiarte sosem felejti el, mit köszönhet Markovits Kálmánnak
– Milyen helyzetekben szembesül ezzel?
– Nemrég például az egyik korábbi mexikói játékosának a fia és a felesége járt európai körúton, és ötven év távlatából is fontosnak tartották, hogy meglátogassanak engem. Hihetetlen szeretettel beszéltek róla, kiemelve, hogy szigorú, de igazságos is volt egyben. Nekem pedig az ilyen alkalmak kicsit mindig az információgyűjtésről is szólnak, hiszen nem sok emlékem maradt életem első hat évéből, abból a bizonyos mexikói időszakból. De mondhatnék egy másik friss kapcsolódást is, az interjú megjelenése napján játszik a vasasos vízilabdacsapatunk a Club Natació Barcelona ellen nemzetközi kupameccset. Ez az a klub, amelyben édesapám edzősködött az 1970-es években, és olyan sikereket ért el velük, mint a BEK-győzelem. A munkájával sokat hozzátett a spanyol vízilabda fejlődéséhez, miközben az egyik játékosa, Manuel Estiarte a világ egyik legjobbjává nőtte ki magát. Ő ugye már hosszú ideje az elitlabdarúgásban dolgozik, Pep Guardiola egyik legfontosabb segítőjeként, és amikor 110 éves lett a Vasas Sport Club, az első szóra elintézte nekünk, hogy
Guardiola küldjön egy igazán személyes hangú videós köszöntést a Vasas családnak.
Ezt azért is említem, mert tényleg nem lehetek elég hálás azért a sok különleges élményért és lehetőségért, amit a családomnak és a sportnak köszönhetően folyamatosan kapok.
– Az előnyök mellett mivel járt még két ilyen kiemelkedő élsportoló gyermekeként felnőni?
– Az tény, hogy ezáltal egy abszolút nem szokványos életbe, életvitelbe csöppentem. Kezdve azzal, hogy a család mindig ott élt, ahol édesapám edzősködött. Így aztán én
Mexikóban születtem, a tinédzserkorom meghatározó éveit pedig Barcelonában töltöttem. Az pedig már közös döntés volt, amikor húszévesen kimentem Amerikába, és teniszösztöndíjjal a Santa Barbara-i egyetemre jártam.
Az első olyan magyar sportológenerációhoz tartoztam, amelynek ez a lehetőség megadatott. Máig azt gondolom, hogy ez egy kiváló választás és igazi privilégium volt. Az élet pedig megismétli önmagát, hiszen a legidősebb fiam is Barcelonában és a tenisszel töltötte tinédzserkorának fontos éveit, most pedig már ő is egy amerikai egyetemre jár, igaz, sokkal komolyabb intézménybe, mint korábban én.
– Sokszor szóba kerül Barcelona, és nem titok, hogy az ideje egy részét a családjával együtt a katalán fővárosban tölti. Milyen ez a kétlaki élet?
– Szerettem volna ugyanazt a lehetőséget megadni a gyerekeimnek is, amiben nekem volt Barcelonában részem fiatalon, így a város egy ideje újra az életem szerves részévé vált. Ahogy a korábbi élethelyzeteim kapcsán, úgy most is azt tudom mondani, hogy ennek sokkal több előnyét érzem, mint árnyoldalát. Az pedig továbbra sem kérdés, hogy
az elmúlt huszonhárom évhez hasonlóan a Vasas a prioritás, munkatársaimmal közösen még sok fontos célt szeretnék elérni a jövőben. Úgy érzem, még minimum egy további elnöki ciklus van bennünk.
A csapatmunkán nagyon nagy hangsúly van, hiszen míg az elnökségem első időszakában kis túlzással néhányan működtettük a klubot, az állami források megjelenése óta lehetőség van arra, hogy professzionálisabban, nagyobb stábbal dolgozzunk. Ez pedig így van jól, egyértelműen az is a célunk, hogy a Vasas működése ne egy embertől függjön.
