Regőczy Krisztina: Politikai alku miatt nem lehettünk olimpiai bajnokok

Amikor lejött a jégről Lake Placidben, az 1980-as téli olimpián a kűrje végén a Regőczy Krisztina, Sallay András jégtánc kettős, csak annyit éreztek mindketten, életük programját sikerült bemutatniuk. Idővel kiderült, mindez miért nem volt elég az aranyéremhez: a háttérben megszületett politikai alku értelmében a szovjet Natalja Linyicsuk, Gennagyij Karponoszov kettősnek kellett nyernie, míg a világsztár magyar jégtáncosok három héttel később, megismételve az olimpián látott hibátlan kűrt, a világbajnokságot már megnyerhették. Ezt követően Buda István OTSH-elnök külön engedélyével profinak állhattak, és a hivatásosok között további két vb-címet nyertek. Regőczy Krisztina az élet nagy ajándékának tartja, hogy Sallayval megismerhették egymást, 17 éves közös munkával világraszóló sikereket érhettek el, és a barátságuk a mai napig töretlen.

Regőczy Krisztina számára a jégtánc, a tanítás és a Balaton az örök szerelem Fotó: Kállai Márton/Szabad Föld

Az olimpiát egy sokdimendiós politikai alku miatt nem nyerhették meg, de a világbajnoki címet már nem vették el tőlük       Fotó: Mirkó István

– Tényleg politikai döntés áldozataiként nem lettek olimpiai bajnokok?

– Erről soha nem szoktunk mesélni.

Az olimpiai aranyból világbajnoki arany lett

– Olvasóinkkal kivételt tehetne.

– Rendben, de a részletekről nem beszélek. Pár évvel ezelőtt elárulták nekünk, hogy az olimpiai vereségünk egy politikai döntés eredménye volt, mégpedig nagyon sok résztvevővel. Mint megtudtuk akkor, szerteágazó alkudozások vezettek el odáig, hogy 1980-ban a téli olimpiai bajnok a szovjet Natalja Linyicsuk, Gennagyij Karponoszov kettős lett, míg számunkra maradt a dobogó második foka. Az egész sportvilág morgott amiatt, ahogy velünk elbántak, a Nemzetközi Olim­piai Bizottság akkori elnöke, Lord Killanin a Lake Placid-i olimpia botrányának nevezte az esetünket.

– A három héttel későbbi, Dortmundban nyert világbajnoki cím is alku tárgya volt?

– Már az olimpián kimondták, hogy legközelebb mi jövünk. 

A szovjet műkorcsolya-válogatott vezetője odament a mi csapatvezetőnkhöz, az akkor szokott módon keresztbe csókolta, majd közölte, a világbajnokságon mi fogunk nyerni. 

Ez nyílt titok volt, ami nagyon nyomasztott minket Bandival. Hiszen nem engedhettük meg magunknak, hogy a legkisebb hibát is elkövessük a kötelező és a kűr során, mert akkor végérvényesen ránk süthették volna, hogy az olimpiáért cserébe megkaptuk a világbajnoki aranyat. Dortmundban sikerült életünk legfegyelmezettebb legjobbját nyújtanunk. Megérdemelten nyertünk!

– Tegye a szívére a kezét, a fen­tiek ismeretében a százszor is megérdemelt aranyéremnek ilyen előzmények után ugyanolyan értéke volt a szemükben, mintha az olimpiai alku nem is létezett volna?

– Ez összetett dolog, ugyanis amíg az olimpiának van nagyobb nimbusza, addig a világbajnokság sokkal nagyobb verseny, több résztvevővel. Az olim­pián „csak” másodiknak lenni és a világon valamiben a legjobbnak lenni az csodálatos, és kimondhatatlanul jó érzés volt a tomboló közönség előtt a sok végigküzdött, munkával teli esztendő után felállni a dobogó tetejére, látni a sok magyar zászlót, és végighallgatni a magyar himnuszt.

Legyőzhették a szovjet riválist, de milyen áron...

– Miként tudtak így, önmagukat a külső körülményektől függetlenítve évek óta versenyezni? Hiszen a téli olimpia is megmutatta, nem nagyon győzhette le magyar sportoló a szovjeteket, ha azok nem akarják.

– Egyrészt miért ne győzhette volna le? Mi is állandóan belebotlottunk a nemzetközi versenyeken két szovjet párosba, akikkel késhegyre menő csatákat vívtunk a dobogós helyekért, és folyamatosan cserélődött a helyünk az első három között. Az egyik kettőssel kifejezetten baráti volt a viszonyunk, míg a másikkal finoman szólva sem kerestük a kapcsolatot.

– Csak nem?

– De igen, ők azok, akik aranyat nyertek előttünk Lake Placidben.

Két évig tartott a profi karrierje Regőczy Krisztinának, és ez idő alatt kétszer nyert vb-t Sallay András párjaként    Fotó: Tumbász Hédi/Nemzeti Sport

Taróczy Balázs után másodikként a Regőczy, Sallay kettős mehetett el profinak

– A világbajnoki arany után fel sem merült, hogy végigcsinálnak még egy olimpiai ciklust? Hiszen a koruk alapján simán belefért volna a pályafutásukba.

– A szezon elején eldöntöttük, hogy lezárjuk az amatőr pályafutásunkat. Tizenhárom éve versenyeztünk együtt, és minden színű érmet a nyakunkba akasztottak már világversenyeken. 

Amikor kiderült, hogy befejeztük az amatőr karrierünket, szinte azonnal megrohant minket az összes jégrevü, hogy leszerződtessen minket. 

A választásunk végül az amerikai Ice Follies és Holiday on Ice jégrevüre esett, mert amíg hozzájuk kötött a szerződésünk, bejártuk keresztbe-kasul egész Észak-Amerikát. Gyakran béreltünk autót, és megnéztünk mindent az adott környéken, amit csak lehetett.

– Mindez az akkori hazai felfogás szerint azt jelentette, hogy profinak álltak, és pénzt kaptak azért, amiért korábban egy fillért sem kerestek. 

– Így van, és Taróczy Balázs után mi voltunk a másodikok 1980-ban, akik erre külön engedélyt kaptak Buda Istvántól, az OTSH elnökétől.

– Aztán a hivatásos világban ott folytatták, ahol az amatőrök között abbahagyták: világbajnokok lettek, összesen három alkalommal a teljes pályafutásuk során.

– Eleve benne volt a jégrevüvel kötött szerződésünkben, hogy ha lesz lehetőségünk, akkor indulhatunk a profi világbajnokságon. Ezeket Washingtonban rendezték 14-15 ezres sportcsarnokokban, és a versenyeken a szabályok lazábbak voltak, ugyanis itt a látvány volt a lényeg. A mezőnyben ott voltak az elmúlt három-négy olim­piai ciklus nagy bajnokai, egyéniben és csapatban is versenyeztünk. Nekünk két év alatt további két aranyérem jutott. 

Annak idején összesen egy évre terveztük a profi életet, de aztán kettő lett belőle. 

Egyrészt csodás levezetés volt mindez a számunkra, másrészt minden szempontból felkészített minket a nagybetűs életre, ugyanis addig szinte azt sem tudtuk, van élet a jégen kívül.

– Amikor kimondták, hogy vége, nem félt attól, hogy vége lesz a barátságának Sallay Andrással, hiszen az élet külön utakra sodorhatja önöket?

– Andrással sosem ért véget a jeges életünk. Soha, egyetlen percre sem merült fel egyikünkben sem, hogy 

az életben ne számíthatnánk a másikra, ne hívhatnánk fel egymást, ha éppen szükségünk van egy jó szóra vagy tanácsra. 

Egyébként ebben az is segített, hogy egyedüli világbajnoki címet szerző pár vagyunk, akik mindketten a korcsolya világában maradtunk, ő a szervezés oldalára került át, én maradtam a szakmai oldalon. A legnagyobb kincs, amit a sportnak köszönhetünk, az az életre szóló barátságunk.

A legnagyobb kincs, amit a sportnak köszönhetnek, az az életre szóló barátságuk      Fotó: Hajdú-Bihari Napló/Czinege Melinda

A honosító kis államok a saját utánpótlásukat tették tönkre

– Amíg a magyar műkorcsolya korábban olyan sztárokat adott a világnak önökön kívül, mint Almási Zsuzsa, az Engi–Tóth-kettős, Száraz András vagy Sebestyén Júlia, addig ma, ha valaki elolvassa a magyar válogatott névsorát, magyar nevet szinte nem is talál benne. Tényleg ezt a jövőt kell választani?

– Az elmúlt évtizedekben két nagy robbanás történt a sportágban. Amikor megszűnt a Szovjetunió, rengeteg, addig központilag irányított edző, balettmester és versenyző egyszerűen világgá ment, ráadásul akkor a sorra létrejövő utódállamok miatt a versenyzők száma megsokszorozódott. Aztán jött három évvel ezelőtt az orosz–ukrán háború, és emiatt az orosz sportolókat mindenhonnan kizárták. Hogy visszaszerezzék a versenyzési lehetőségeiket, országot váltottak, és a világ befogadta őket. Ez nekik jó volt, viszont a honosító „kis” korcsolyázó államok szempontjából mindez tragédia, ugyanis 

mindenhol megsínylette a nagy előképzettséggel, tudással és háttérrel rendelkező orosz versenyzők felbukkanását a hazai utánpótlás, és sokan a háttérbe szorulva inkább elhagyták a sportágat. 

Azzal, hogy segítünk a tehetséges fiataloknak versenyzési lehetőséget adni, nagyon egyetértek, az azonban nagy kár, hogy ez a hazai versenyzők rovására történik meg. De a sport is globalizálódik, és ezzel sajnos veszít az érdekességéből és a színeiből a sportág.

A jégtánc és a tanítás az örök szerelem

– Akkor ez az oka, hogy kivonta magát a hazai sportból?

– Én a magyar sportból soha nem vontam ki, igaz, annyira mélyre soha nem is ástam bele magamat. Amíg külföldi meghívásokra olimpiai és világbajnokok kinevelésében vettem részt, addig itthon hiába akartam azt, hogy az Egyesült Államokból hazatérve a magyar gyermekeknek is átadhassam azt a tudást és tapasztalatot, ami felhalmozódott bennem a hosszú évek során. 

Rá kellett jönnöm, igaz a mondás, amely szerint a saját hazájában nem mindig lehet próféta az ember. 

Mindennek ellenére, amikor a nemzetközi szövetség különböző továbbképző programok irányításával bízott meg, mindig igyekszem, hogy a legtöbb olyan rendezvényt Magyarországra hozzam, amely a hazai műkorcsolya fejlődéséhez hozzájárulhat. Imádok tanítani. Amikor Bostonban, Los Angelesben, Hawaii-on, San Franciscóban a saját jégtánciskoláimban gyakran nyílt órákat tartottam, mindig figyeltem arra, hogy az edzésidőből soha ne vesztegessek el értékes perceket. A jégtánc és a tanítás örök szerelem maradt.

Regőczy Krisztina imádja a Balatont, nem véletlen, hogy párjával 52 hétvégéből 48-at Siófokon töltenek el      Fotó: Kállai Márton/Szabad Föld

– Kétlaki életet él. Ha választania kellene, hol lakna inkább: Budapesten vagy Siófokon?

– Éppen ott jó, ahol vagyok.

A nagy zenegyűjtő dédpapa hagyatéka volt a siófoki családi kuckó

– Azt értem, hogy miért kötődik a fővároshoz, de honnan jön a Siófok- és Balaton-imádat?

– Négygenerációs pedagóguscsalád a miénk, és a dédnagyapám még együtt gyűjtött belső Somogyban népzenei motívumokat Kodály Zoltánnal és Bartók Bélával. Ezekből a gyűjtésekből kiadott egy tankönyvet, amivel elindult egy komoly pályázaton, amit megnyert, és a díj, amit kapott, egy siófoki telek volt. 

Felépítettek rá egy kis házat, ami az évtizedek alatt családi kuckóvá vált. Én is minden nyaramat itt töltöttem, innen a nagy Balaton-imádatom. 

Miután az édesanyám három és fél éve elment, eladtam az öreg házat, ám nem váltam el sem Siófoktól, sem a Balatontól, ugyanis a parthoz közel van egy lakásunk, és az év 52 hétvégéjéből 48-at biztosan ott töltünk a párommal és a kutyánkkal.

– Néha nem érez nosztalgiát, hogy Sallay Andrással korcsolyázzanak egy jót valamelyik műjégpályán?

– Aki egyszer már csúszott, az nem akar csúszkálni. Bandival mindketten azt szeretnénk, ha az embereknek az a kép maradna meg rólunk, amit a YouTube-on láthatnak a régi szép időkből. A sikereink csúcsán.