Lovas Petra: Csoda, hogy az élsporton túli világban is mennyire jó emberek vesznek körül

Két olimpián játszhatott. Amikor elhagyta az anyaegyesületét, árulónak nevezték, miközben ez a váltás kellett ahhoz, hogy ne tűnjön el végleg a süllyesztőben. Olyan sportágat választott, ahol soha nem volt esélye a világbajnoki éremre, de arra sem, hogy az olimpiákon pontszerző legyen. Éppen ezért tartja pályafutása másik legnagyobb eredményének azt a vb-ötödik helyezést, amelyre Magyarországon csak legyintettek. Az Európa-bajnok asztaliteniszező, Lovas Petra őszinte vallomása tükröt tart elénk, amelyben azt a képet is látjuk, amivel az átlag sportkedvelő soha nem találkozik.

Lovas Petra 2007-ben, a belgrádi asztalitenisz Európa-bajnokságon Fotó: DIMITAR DILKOFF Forrás: AFP

– Ezek után mi az, ami még hiányzik önnek az élsportból?
– Nincs hiány. Már csak romantikus vágyódás van a fejemben. Vágyom arra az érzésre, amit 30 és 32 éves korom között éltem át. Akkorra értem be, akkor voltam a csúcson. Lovas Petra voltam, az igazi, a megrendíthetetlen. 

Lovas Petra 2007-ben nyert Európa-bajnoki címet
Fotó: Mirkó István

De tényleg, szinte vakon mentem előre. Hittel játszottam a saját játékomat, magabiztosan követtem a nekem legmegfelelőbb taktikát, élveztem a kontrollt az asztalnál. A magabiztosság, a hit megmaradt, de a pingponglabda már csak akkor kerül elő, ha a kisfiammal vagy a barátaimmal játszom. 

Ez volt Lovas Petra éve

– Érdekes, mert amit most említ, az a 2010 és 2012 közötti időszak. De ha visszalapozunk a történelemkönyvekben, akkor azt látjuk, hogy 2007 volt az ön éve, 27 évesen.
– Egyrészt igen, mert abban az évben egyéni bajnok lettem, akkor nyertem a csapattal Európa-bajnokságot, s megtörtük a Statisztika 39 éven át tartó hegemóniáját azzal, hogy a Postás nyerte meg a bajnokságot, nem a Marcibányi téri csapat. Képzelheti, épp a negyvenedik bajnoki címük megünneplésére készültek, erre jött a kis munkás zuglói egylet, felborította az előzetes várakozásokat, megnyerte a kupát. Ugyanakkor 27 évesen – e sikerek ellenére – sem tartottam szakmailag ott, mint pár évvel később. 

– Jó sportágat választott? Az asztaliteniszben évtizedek óta tapasztalható könyörtelen ázsiai dominancia miatt soha nem lehetett reális esélye annak, hogy világbajnok legyen vagy olimpián éremért léphessen asztal mellé. 
– Ovis koromban tornászként kezdtem, de aztán jött a pingpong. Soha nem gondolkodtam azon, amit mond. Tudom, hogy vannak olyan sportágak, amelyekben könnyebb az út, de elégedett vagyok azzal, ahova eljutottam. Nemzetközi pályafutásom egyik csúcspontjának a 2008-as kantoni világbajnokságon elért ötödik helyet tekintem.

Tudom, egy ötödik helyezésre itthon sokan csak legyintenek, de aki benne van az asztaliteniszben, tudja, micsoda eredmény volt ez.

Előttünk csupa ázsiai csapat végzett. Egy évvel korábban lettünk Belgrádban Európa-bajnokok. Aztán Kantonban egy óriási csarnokban, telt ház előtt vb-éremért léptem asztalhoz. Nehéz volt megélni, hogy nem sikerült a legjobb négy közé jutni, még akkor is, ha ennek semmiféle realitása nem lehetett. Kilátástalan küzdelem ez, amely jól jellemezte a pályafutásomat – már akkor, amikor az ázsiai profik ellen léptem asztalhoz. El ne feledjem, az „igazi” kínaiak mellett voltak azok, akik nem fértek be hazájuk válogatottjába. Ezért „ledobták” őket Hongkongba, Szingapúrba, Európába. De ellenük legalább volt értelme elkezdeni a meccseket. Nem úgy a legjobb kínaiak ellen. Ott szerváltam, az ellenfél beleért, majd a mellkasomon csattant vagy az asztal alatt kotorásztam, szedtem a labdát. Miközben tudtam, hogy soha nem akarok olyan életet, ami a legtehetségesebb kínai lányoknak jutott. Illetve nem jutott, mert nem volt életük. És ez akkor is így van, ha a sportolói életforma az átlagtól teljesen eltérő karrierút. 

Az orrára vágták a válogatott ajtaját

– Jó, hogy mondja ezt. Mit gondolt arról, amikor a saját egyesülete, a Statisztika leküldte önt Orosházára és Szekszárdra játszani?
– Kölcsönadtak, mert nem fértem be a Statisztika első csapatába. Nem volt könnyű időszak. Budapesten edzettem, a két vidéki városba csak a meccsekre jártam le. Az anyaegyesületemben nem kockáztattak, mert tudták, hogy sem a békési, sem a tolnai csapat nem lehetett az ellenfelük. Így visszagondolva elég cifra évek voltak ezek. Különösen azért, mert éveken át hiába dörömböltem a válogatott kapuján, mindig az orromra vágták az ajtót. Ez addig zajlott, amíg a Postás nem tett le elém egy szakmailag és anyagilag is visszautasíthatatlan ajánlatot. Igazából el sem akartam hinni, hogy ez velem megtörténik. Többkörös tárgyalássorozat következett, végül elfogadtam a zuglóiak ajánlatát. 

Onnantól kezdve lettem áruló. Én, aki addig nem voltam fontos a Statisztikának, hirtelen mégis az lettem, pusztán azért, mert a legnagyobb riválishoz igazoltam.

A Postásban tapasztalhattam először azt, hogy milyen, ha igazi menedzselést kapok. Akkor is jó döntésnek éreztem a klubváltást, ha tudtam, hogy ezzel a magyar válogatott kapuját becsukom magam mögött. 

Árulónak kiáltották ki, mert a Statisztikából a Postásba igazolt
Fotó: Mirkó István

De ez a kapu igazából ki sem nyílt soha. Hiszen 17 évesen majdnem abbahagytam az egészet, amikor az eredményeim ellenére a sokadik alkalommal nem vittek ki a korosztályos Európa-bajnokságra. 2002-ben lettem a Postás játékosa, óriási dac dolgozott bennem. Már nem sok minden érdekelt, magamnak akartam bizonyítani, hogy több vagyok, mint amit gondolnak rólam.

– Balhés játékosnak tartotta magát? Olyannak, akit az akkori és mindenkori magyar sportvezetők nem szerettek?
– Egyáltalán nem. Jó, megesett, hogy tiniként néha vágtam a pofákat, de ki nem tesz ilyet? Kicsit mindig kilógtam az átlagból. Nem a sportiskolát választottam, hanem a két tannyelvű gimnáziumot. Az érettségi után főiskolára mentem. Ördögi körbe kerültem. Összeszorított fogakkal próbáltam bizonyítani, hogy válogatott szintű versenyző vagyok, miközben állandóan kihagytak a nemzeti csapatból. Ez görcsössé és bizonytalanná tett. Amikor elkezdtem a felsőfokú tanulmányokat, nem voltam a válogatott keret tagja. A válogatott edzője megkérdezte: tényleg tovább akarok tanulni? Azt a színházat látni kellett volna. 

Az edző összecsapta a kezét, felnézett az égre, és ájtatos hangon mondta ki az ítéletet: sajnos, ha a főiskolát választom, nem lehetek válogatott.

Miközben a többiek, akik iskolába jártak, simán játszhattak a nemzeti csapatban. Egészen elképesztő dolgokat éltem át. Egyszer, számomra teljesen érthetetlen módon, mégis bekerültem a válogatottba. Éppen volt egy szabad hely a mikrobuszban, beültettek. Így jutottam ki a 2002-es magdeburgi német nemzetközi bajnokságra, a Pro Tour-sorozatban, ahol a selejtezőben kezdtem, hiszen még világranglista-helyezésem sem volt. Feljutottam a főtáblára, ahol megvertem a világranglista ötvenedik helyezettjét, majd a világranglista harmadikat. Aztán kiestem. Hazatértem, majd abban az évben beválogattak az Eb-csapatba, ahol jól is szerepeltem. Nem sokkal később aláírtam a Postásba, onnantól szóba sem jöhetett a válogatottság. Hiszen az árulónak nem jár címeres mez. Neki csak a megvetés jut osztályrészül.

Téglás Péter mentette meg

– Hogyan lett ebből mégis 2007-ben csapat-Európa-bajnoki cím?
– Úgy, hogy Téglás Pétert nevezték ki szövetségi kapitánynak, aki elkezdte a fiatalítást, miközben őt nem érdekelte, hogy én nem a Statisztikában játszom. Az a Tóth Krisztina, Póta Georgina, Lovas Petra összetételű csapat elképesztően jó gárda volt, szinte éreztük a másik rezdülését, s az sem vált hátrányunkra, hogy szerettük egymást, bíztunk a másikban. De azt, hogy bekerültem a válogatottba, tényleg Téglásnak köszönhettem. Mindezt akkor, amikor idehaza éppen gyengébb eredményeim voltak, de csak azért, mert már görcsbe rándult a gyomrom, ha meghallottam a válogatottság szót. 

Azzal, hogy megkaptam az esélyt, új távlatok nyíltak meg előttem, Téglás döntése megmentett.

Én voltam annak a csapatnak a harmadik embere, nagyon szerettem ott játszani. Vagy én voltam a mérleg nyelve, vagy nekem kellett kirántani a gödörből a csapatot, esetleg nekem jutott az, hogy győztesként fejezzem be a mérkőzést. Megtaláltam a helyemet, élveztem minden pillanatát, miközben Magyarországért küzdöttem. 

– Bár a 2008-as pekingi olimpiára is kijutott, mégsem ez volt élete legnagyobb dobása, hanem az, hogy 36 évesen kvalifikálta magát a 2016-os ötkarikás játékokra.
– Nagy dobás? Kétségtelenül beletettem a munkát, mellette a szerencse is mellém szegődött. Sokan meglepődnek, ha elmesélem a Rióba vezető út történetét. 36 évesen már nem akartam olimpiára menni, csakhogy a világranglistán még 2015 második felében is olyan helyen álltam, ami azzal kecsegtetett, hogy kijuthatok Rióba. 

Lovas Petrát Téglás Péter szövetségi kapitány mentette meg
Fotó: Mirkó István

A sportági vezetők is tudták ezt, nem véletlen kezdtek el azzal piszkálni, hogy próbáljam meg az akkor számomra lehetetlennek tűnő dolgot. Téglás Péter matematikussá vedlett át, minden héten számolta a pontokat, elmondta, kit és mikor kell megvernem, hogy kijussak. Addig telefonálgattak, amíg egy gyenge pillanatomban beadtam a derekam. De soha többet nem csinálnám végig azt a pár hónapot. 

Amikor azt hittem, hogy megvan a kijutás, az utolsó verseny utolsó napján az egyik riválisom 0-3-ról 4-3-ra nyerte meg saját meccsét, ezzel engem a tartalékok közé lökött.

Minden veszni látszott. Majd jött az, amit senki sem akart elhinni: az egyik, már korábban az olimpiára kijutott ukrán lány nem igazolta vissza az olimpiai kvótát. Ekkor megnézték, ki az első tartalék a listán. Én voltam. Szerencsém volt, becsúsztam Rióba, de iszonyatos feszültségben teltek azok a hetek. Amikor kijutottam, minden megváltozott. Hirtelen újra érdekes lettem. Megrohant a sajtó, mehettem a formaruháért, hiszen a magyar olimpiai csapat tagja lehettem. Márpedig ez Magyarországon nagyon nagy dolog. Nekem is az volt. Végre úgy utazhattam el egy versenyre, hogy nem kellett izgulnom. Jutalomjátéknak fogtam fel, elmentem a nyitóünnepségre is. Csodálatos napok voltak azok. Olimpia. Ráadásul a második. 

Majdnem otthagyta Usain Bolt nagy futását

– Ha eszébe jut az olimpia, nincs hiányérzete?
– Ugyan, dehogy van. Elmeséljem, hogy a pekingi olimpián ott ültem az atlétikai stadionban, amikor a férfi 100 méteres síkfutás döntőjében Usain Bolt 9,69-es világrekorddal nyert? Amikor százezer néző lélegzetvisszafojtva várta, mi történik abban a nem egészen tíz másodpercben? Vicces sztori volt ez is, mert a 100 métert a nap zárószámának tették, nekem pedig már nagyon mehetnékem volt az olimpiai faluba. 

Majdnem otthagyta Usain Bolt nagy futását a 2008-as pekingi olimpián. Fotó: AFP

Pesti barátaim sms-ben nyomták a dumát, hogy ne őrüljek már meg, el ne hagyjam a stadiont, olyat látok, amit addig senki soha. Hallgattam rájuk, maradtam. Csodálatos, mámorító pillanat volt a jamaicai győzelme. Akkor picit megint gondolkodóba estem. 

Előttem futott a világ nyolc legjobb sprintere, tanúja lehettem egy sporttörténelmi pillanatnak, s miközben ott ültem a lelátón, arra gondoltam, ki vagyok én a kis fonák pörgetéseimmel…

Ki ez a lány? Sport ez is, az is. Mégis mennyire más.

– Melyik volt a pályafutása utolsó meccse?
– A Budaörs színeiben a 2021 júniusában megrendezett csapatbajnoki elődöntő az Extraligában. A döntőben az Erdért ellen a kispadon ültem. De legalább bajnoki aranyéremmel búcsúztam az élsporttól. Nehéz pillanatok voltak ezek, de még nehezebb volt arra rájönni, hogy a fiatalok képesek elkapni Lovas Petrát. Amikor ez tudatosodott bennem, letettem az ütőt.

– Mit adott önnek ez a sport, ez a 34 év?
– A pingpong által lettem az, aki. Soha nem felejtem el, amikor a 2008-as csapatvilágbajnoki ötödik helyezés után hazajöttem, s a Postással menni kellett egy vidéki kisvárosba csapatbajnoki meccsre. Omladozó vakolatú épület, meleg víz nuku, lepukkant öltöző meg az asztal várt, ahol játszanom kellett.

Megérkeztem a világbajnokságról, a csillogásból, körbenéztem, majd feltettem magamnak a kérdést: most tényleg itt kell játszanom? Ki ellen? Hagyjuk már.

Az első szettet el is vesztettem, a másodikat is, mert fejben nem voltam ott, mert lenéztem a velem szemben álló lelkes ellenfelet. Aztán 0-2-nél szégyenkezve adtam magamnak egy virtuális pofont, és megérkeztem fejben a mérkőzésre. Odaálltam, küzdöttem, nyertem. Pedig az csak egy szimpla csapatbajnoki meccs volt, így utólag visszagondolva azonban ezek a nagy eredménnyel nem járó, de belül megvívott harcok is rengeteget formáltak rajtam.

– Több mint négy évvel a visszavonulása után jól van?
– Igen. Nem olyan régen tudtam meg, hogy egy karrierváltás olyan, mint amikor elveszítünk valakit. Nem gondoltam, hogy ez így van, magamba gyűrtem ezt az egészet. Dolgozom ezzel, de nem mindig egyszerű. Ha azt kérdezi, milyen céljaim vannak, elgondolkodom. Hiszen az én nagy dobásom már megvolt az életben. 

A sport volt az én óriási történetem.

Ugyanakkor tetszik a multiközeg. Néha megdöbbenek, milyen sok jó ember futkos a világban, akik soha nem jártak az élsport közelében sem. Nem ehhez szoktam a sport közegében. Baj lenne ez? Másnak talán igen, én azonban nem így élem meg. Ott tartok, hogy a hosszú, küzdelmes, de a végére csodásan alakuló 34 évemet végleg lezárjam. Otthon vár a nyolcéves kisfiam, ő lett az első az életemben.