Három évtized az NB I-ben

Rapp Imre, Szentmihályi Antal, Fatér Károly, Gelei József, Géczi István, Bicskei Bertalan, majd később Rothermel Ádám, Katzirz Béla, Szendrei József mellett nem volt könnyű kitűnni, de Veréb Györgynek sikerült. A Diósgyőri VTK mezét több mint nyolcszáz hivatalos mérkőzésen viselő kapuslegenda kétszer is Magyar Kupa-diadalt ünnepelt a borsodi kiscsapattal, s két alkalommal az olimpiai válogatottban is helytállt, mindkétszer győztes gárdában, kapott gól nélkül. De talán arra a legbüszkébb a hetvenedik születésnapját tavaly decemberben ünneplő sportember, hogy három évtized telt el első és – tegyük hozzá gyorsan, eddig – utolsó élvonalbeli mérkőzése között.

Arról álmodik, hogy lesz még dobogós a Diósgyőr az élvonalban Fotó: Kozma István/KI Észak-Magyarország

– Emlékszik az első NB I-es mérkőzésére?

– Hát lehet azt elfelejteni? 1968. március 31-ét írtuk, három hónappal azelőtt igazolt le a Diósgyőr az anyaegyesületemből, a Miskolci VSC-ből. Tamás Gyula, a válogatott kapusunk megsérült, és Teleki Gyula, az edzőnk szólt, hogy én védek a Dózsa elleni hazai meccsen. Tizennyolc évesen bemutatkoztam az NB I-ben, állítólag nem is rosszul, 1-1 lett az eredmény, Varga Béla 6-ost adott – szigorú újságíró volt –, és a bírálatban azt írta, Veréb nem keltett csalódást.

– Nem izgult? Solymosi, Sóvári, Kuharszki, Zámbó, Fazekas, Dunai II… ilyen neveket olvasni az újpesti összeállításban.

– Hogyne izgultam volna, ráadásul huszonkétezren szorongtak a stadionunkban, de kibrusztoltuk a döntetlent. Dunai II góljára a 90. percben szegény Szucsányi Bandi – két év múlva, már az MTK-ban, agyoncsapta a villám – szemfüles góllal válaszolt, a döntetlen hatalmas sikernek számított.

– És az utolsó is megvan?

– Az sokkal könnyebb, szinte tegnap történt. 1998. június 6., az utolsó forduló a bajnokságban. Akkor már évek óta nem védtem, a negyvenkilencediket tapostam, kapusedzőként dolgoztam a csapatnál – papíron még ma is –, de mivel mindkét kapusunk, Rácz és Nota is megsérült, Tornyi Barna szólt, hogy nekem kell védenem. Egy álló héten keresztül győzködött, míg végül igent mondtam. 4-1-re győztünk, ezen a meccsen is hatost kaptam, és az a példátlan eset fordult elő, hogy a kapus idősebb volt, mint az edzője! Azt nem mondom, hogy leányálom volt, elszoktam már a lelki nyomástól, idegileg annyira elfáradtam, hogy a 68. percben, amikor már 4-1 volt az állás, tehát megnyertük a meccset, cserét kértem. Ballagok befelé az öltözőbe, amikor az ifista Dávid, a cserém berohan mellettem a zuhanyzóba. Hát te mit keresel itt? – kérdezem tőle, mire ő: Az első akciónál kiállított a bíró! Hát így történt, hogy a lecserélt kapus később ért be az öltözőbe, mint az, akit a helyére küldtek be.

– Melyik volt a legemlékezetesebb meccse?

– Talán az, amelyiken tízest kaptam a Népsporttól. 1981. október 7-én a Megyeri úton játszottunk, igaz, ez már nem a Fazekas, Dunai II, Zámbó-féle Dózsa volt, de azért Törőcsik, Fekete, Kiss Sanyi neve jól csengett. Ezt is kihúztuk 1-1-re, mint az első NB I-es mérkőzésemet, 18:2 volt a szögletarány, nem ide, a 81. percig vezettünk egy öngóllal, és ha Büki játékvezető nem „eszi meg” Kiss Sanyi műesését, és nem ítél 11-est, akkor nyertünk volna anélkül, hogy lövést küldünk az újpesti kapura. Nagyon jólesett az újpesti edző, Temesvári Miklós nyilatkozata a meccs után: „Minden tíz évben egyszer lehet olyan nagyszerű kapusteljesítményt látni, amilyent Veréb produkált.” Miki volt az első edzőm az MVSC-ben, majd később a Diósgyőrben is volt a trénerünk, az ő dicsérete nekem duplán számított. De akadt még néhány emlékezetes meccsem.

– Ha már így összejöttünk, sorolja őket!

– Például amikor 1979 októberében, az UEFA-kupa második fordulójában idegenben 1-0-ra megvertük a Dundee Unitedet. Akkor azt írták rólam a sportújságban, hogy „Veréb négy alkalommal is nagy bravúrt mutatott be, a győzelem fő részesének bizonyult”. Aztán a visszavágón huszonötezer néző előtt 3-1-re győztünk, és továbbjutottunk. A skótok előzőleg azt sem tudták, hogy létezik Diósgyőr nevű csapat. Egy hónapra rá olimpiai selejtezőn Miskolcon 3-0-ra kiütöttük a csehszlovákokat, Borbély Pál és Németh Gyula, a legendás újságíró kettős azt írta a bírálatban, hogy „Veréb gólnak látszó lövések egész sorát hárította”, a csehek edzője pedig azt mondta, hogy „Verébnek ezen a mérkőzésen egyszerűen nem lehetett gólt rúgni”. Nyolcan voltunk diósgyőriek azon a meccsen a válogatottban – rajtam kívül Szántó, Salamon, Kutasi, Oláh, Tatár, Borostyán és Fekete. Szívfájdalmam, hogy nincs meg a meccs felvétele, pedig mindenkit felhívtam már a tévénél.

– Hogyhogy nem jutottak ki a moszkvai olimpiára?

– Prágában 3-2-re kikaptunk, sajnos azon a meccsen már nem én védtem. Leváltották Lakat Karcsi bácsit, nála én voltam az első számú kapus, az utódja kihagyott a csapatból

– Ki volt az?

– Hagyjuk, nem fontos. Aki akarja, úgyis ki tudja keresni az archívumban.

Arról álmodik, hogy lesz még dobogós a Diósgyőr az élvonalban
Fotó: Kozma István/KI Észak-Magyarország

– Amúgy mi van a régi játszótársakkal, azzal a csodás diósgyőri arany-, azaz bronzcsapattal? Hiszen harmadikok lettek a bajnokságban, meg nyertek két Magyar Népköztársasági Kupát is.

– December tizedikén, a születésnapomon összejöttünk; hála istennek, még az edzőnk, Szabó Géza bácsi is él, idén lesz 85 éves. De Borostyán Misi már nincs közöttünk, Váradi Ottó, Görgei Jancsi, Fekete Laci sem él már. Fiatalon haltak meg, nem voltak még ötvenévesek sem.

– Még szerencse, hogy önnek, túl a hetvenen, nincs semmi baja.

– Azt nem mondanám. Az egyik térdemben már mindent ki kellett cserélni, hamarosan sor kerül a másikra is. A fiam, Viktor operált meg, és most kedden ő végezte Salamon Jóska barátom csípőízület-műtétjét is. Jóska ­amúgy Viktor keresztapja, a legjobb barátom, majdnem egyidősek vagyunk. De abban igaza van, hogy nem sűrűn voltam sérült játékoskoromban, különben hogyan is lettem volna képes nyolcszáz meccsen védeni a DVTK kapuját? Persze azért nem volt fenékig tejfel a pályafutásom, egyszer Kmetty Józsival, a Salgótarján játékosával ütköztem, eltörött a kulcscsontom, Splitben, a Hajduk elleni kupameccsen pedig törött lábujjal védtem végig a kilencven percet, a doki beinjekciózta, hogy ne fájjon.

– Emlékszem, nem volt egy norvég jegenye. Hogyan lett mégis kapus?

– 176 centiméter vagyok, de a ­hiányzó centiket ruganyossággal pótoltam. Kilencvennyolc centi volt a súlypontemelkedésem, meg tudtam rúgni a felső lécet. Négyévesen kaptam egy pöttyös labdát a szüleimtől, első látásra egymásba szerettünk; szerencsére olyan utcában laktam Mérán – díszpolgár vagyok, ahogy Miskolcon is –, ahol négy igazolt focista osztálytársam lakott, nem is lehetett más választásom. Éjjel-nappal torinóztunk.

– Mit csináltak?!

– Nem hallotta még ezt a kifejezést? Ez egyfajta kispályás foci. A mi időnkben mindenki ismerte. Mindegy, aztán leigazolt az MVSC, amikor már Miskolcon jártam a villamosipari technikumba, majd 1968 január elsején hívott a Diósgyőr. Ennek ötvenkét éve.

– Szombaton ott lesz az idénynyitón?

– Úgy tervezem, lemegyek Zalaegerszegre, bár van vagy négyszáz kilométer csak oda, de a csapatért mindent. Nem panaszkodom, megbecsülnek a klubnál, a 70. születésnapomat is megünnepelték. Feczkó Tomi jó választás volt az edzői posztra, szerintem bennmaradunk, bár én arról álmodozom, hogy leszünk még dobogósok az életemben. Emlékszem, amikor jó csapata volt a Diós­győrnek, még a határon túlról, Kassáról is eljöttek megnézni bennünket!