– Azt akart, de megkérdezte, játszanék-e centert. „Akár jobbhátvédet is!”, hangzott a válaszom, így lettem középcsatár. Bemutatkozásképpen a Groningennek rúgtam két gólt, attól kezdve le sem került a hátamról a kilences mez. „Akinek ilyen bal lába van, annak nincs is szüksége jobbra”, mondta Happel, majd a bajnoki rangadón 2-0-ra megvertük az Ajaxot, parádéztam, és Kovács István, az Ajax edzője elkezdett fűzni, hogy menjek át Amszterdamba. Akkor vonult vissza Swart, a jobbszélsőjük, Keizer, a balszélső szekerének rúdja is kifelé állt. Kovács álma a Rep, Cruyff, Ladinszky csatársor volt. Rep be is került, én azonban maradtam Rotterdamban, mert Guus Brox, a Feyenoord menedzsere kijelentette, bárhová eladnak, csak az Ajaxnak nem, arról szó sem lehet. Mégis továbbálltam, mert egy edzőmeccsen rúgtam egy hatalmas gólt az Anderlechtnek, és elvittek a belgák. 1973. május 27-én mutatkoztam be a Standard Liége elleni kupadöntőn, 2-1-re győztünk, egy gólt fejeltem, egyet rúgtam, nyert ügyem volt. A következő idényben 22 találattal belga gólkirály lettem, Brüsszel a lábaim előtt hevert, a szurkolók minden meccsünk elején ezt énekelték: „Un, deux, trois. Attila est lá”, vagyis „Egy, kettő, három. Attila már itt van!”