Puskás utódja lehetett volna

Azt mondja, szeptember 13-án betölti a hetvenet, de ez nyilvánvaló tévedés, mert Ladinszky Attila lobogó sörényével, még így, 24 százalékos szívizommal is tizenöt évet letagadhatna a korából. Nem akárki, Puskás Öcsi mondta róla, hogy az Aranycsapat utáni évtizedek legnagyobb magyar futballistája — lehetett volna, bár dacára annak, hogy egy percet sem játszott a válogatottunkban, kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után hat ország labdarúgó-történetében. Lenyugodva, cigi és pia nélkül, immár huszonkét éve éldegél szép csendesen a Rózsadomb egyik félreeső utcácskájában, s olykor kilátogat a Vasas vagy a válogatott meccseire, mint múlt vasárnap is a horvátok elleni feledhetetlen Eb-selejtezőre.

Ch. Gáll András
2019. 03. 30. 15:30
A Betis mezében is csodát tett a pályán Fotó: Teknős Miklós
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

– Kenderesi Istvánnal, azaz „Kenőccsel”, az elmaradhatatlan cimborával, a Vasas egykori kapusával volt a Groupama Arénában, amikor összefutottunk a magyar–horvát szünetében. Tetszett?

– Nagyon, bár előzőleg egy lyukas garast sem adtam volna a győzelmünkért, amikor a haverokkal – Puskás Lajossal, Müller Sanyival, Kenőccsel, Pipivel, vagyis Tóth Bálinttal – latolgattuk az esélyeket, csak abban különbözött a véleményünk, hogy négy vagy öt góllal kapunk ki. Aztán elkezdődött a meccs, és kiderült, Modricék nem látnak a nagy arcuktól. Azt ugye tudja, hogyha a Real Madridban ilyen öntelten focizik, tíz perc után lekapja az edző? Na mindegy, amikor átvettük a vezetést, megpróbáltak erőlködni, de persze akkor már nem ment.

– Kinek a játéka nyűgözte le a mieinktől?­

– Szoboszlai Dominiké. Összesen két meccset játszott a Salzburg felnőttcsapatában, ahhoz képest hibátlanul hozta le a mérkőzést. Róla még sokat hallunk.

A Betis mezében is csodát tett a pályán
Fotó: Teknős Miklós

– És Dzsudzsák?

– Le a kalappal. Adott két ­gólpasszt, a vége felé pedig volt egy hatalmas futása, amikor az egész pályán keresztül üldözte a labdát félkörben, pedig pontosan tudta, hogy nem fogja tudni utolérni. Én láttam, hogy kamu az egész, de futott, és azt is tudta, hogy meg fogják tapsolni az erőfeszítéséért. Meg is tapsolták. Vérprofi.

– Ön is az volt, annak ellenére, hogy…

– …annak ellenére, hogy a két végén égettem a gyertyát. De a foci és az edzés szent dolog volt. 1971-ben disszidáltam, húszévesen. Liége-ben vendégszerepeltünk az utánpótlás-válogatottal, Lévai Pista szobájában zsugáztunk Bálint Lacival, Tóth Andrissal, amikor bejött a szobába Szepessy Laci, aki pár héttel korábban lépett le Belgiumba. „Mi lenne, ha én is kinn maradnék?” – tettem fel a költői kérdést. Majd azzal a lendülettel visszamentem a szobámba – Tóth Bálint már aludt, akár a bunda –, felvettem egy rendes nadrágot, egy inget, s ahogy voltam, ötven dollárral a zsebemben kisétáltam a szállodából. Eleinte Essenben próbálkoztam a Rot-Weissnél, tudtam, hogy valami rendkívülit kell mutatnom, ezért naponta több órán át gyakoroltam a fejelést. Felfüggesztettem a labdát egy madzagon az „akasztófára”, s miközben egyre feljebb húztam, megpróbáltam belefejelni. Meglett az eredménye, Európában senki sem fejelt nálam jobban.

– De nem az NSZK-ban lett befutott sztár!

– Megkeresett Ernst Happel, az osztrákok legendája, aki akkoriban edzőként éppen a Feyenoorddal tett csodát. Akkor vonult vissza a balszélsőjük, Coen Moulijn, szükségük volt egy ballábas csatárra. Elmentem a próbaedzésre, Happel sem akkor kezdte a szakmát, rám állított két gyilkost, Rinus Israelt és Theo Laseromsot, utóbbinak De Tank volt a beceneve, gondolom, nem szükséges lefordítani. Rúgtak, csíptek, haraptak, de én visszaadtam, erre Happel kijelentette, azonnal kellek neki. Azt hittem, ez lehetetlen, mert el vagyok tiltva, szerencsére a klub érdeklődött az UEFA-nál, s kiderült, hogy nincs is semmiféle eltiltás. Börzsei Jancsi bácsi, az MLSZ főtitkára, aki nagyon szeretett engem, elfelejtette lejelenteni a disszidálásomat. Még az is lehet, nem véletlenül.

– Happel tehát balszélsőt játszatott önnel.

– Azt akart, de megkérdezte, játszanék-e centert. „Akár jobbhátvédet is!”, hangzott a válaszom, így lettem középcsatár. Bemutatkozásképpen a Gronin­gennek rúgtam két gólt, attól kezdve le sem került a hátamról a kilences mez. „Akinek ilyen bal lába van, annak nincs is szüksége jobbra”, mondta Happel, majd a bajnoki rangadón 2-0-ra megvertük az Ajaxot, parádéztam, és Kovács István, az Ajax edzője elkezdett fűzni, hogy menjek át Amszterdamba. Akkor vonult vissza ­Swart, a jobbszélsőjük, Keizer, a balszélső szekerének rúdja is kifelé állt. Kovács álma a Rep, Cruyff, Ladinszky csatársor volt. Rep be is került, én azonban maradtam Rotterdamban, mert Guus Brox, a Feyenoord menedzsere kijelentette, bárhová eladnak, csak az Ajaxnak nem, arról szó sem lehet. Mégis továbbálltam, mert egy edzőmeccsen rúgtam egy hatalmas gólt az Anderlechtnek, és elvittek a belgák. 1973. május 27-én mutatkoztam be a Standard Liége elleni kupadöntőn, 2-1-re győztünk, egy gólt fejeltem, egyet rúgtam, nyert ügyem volt. A következő idényben 22 találattal belga gólkirály lettem, Brüsszel a lábaim előtt hevert, a szurkolók minden meccsünk elején ezt énekelték: „Un, deux, trois. Attila est lá”, vagyis „Egy, kettő, három. Attila már itt van!”

– Nemcsak Brüsszel, hanem a belga csajok is…

– Nincs okom panaszra. Akkoriban kezdődött a barátságom Kenderesi Pistával. Kenőccsel, aki 1969-ben disszidált a Vasasból, mi már nem játszottunk együtt a Fáy utcában, de odakint gyorsan egymásra találtunk. Amikor a Feyenoordban voltam, ő a Twentében védett, később a Beerschotban, Bel­giumban; állandóan az ő lakására vittem a lányokat. Nem voltam normális akkoriban, évente három kocsit törtem össze, pedig méregdrága autóim voltak, olyan Volvót is vezettem, amilyen az Angyalnak, Roger Moore-nak volt. 1972-ben történt, egy szombat éjszaka egy brüsszeli bárban mulattam, de elfogyott a pénzem, nem tudtam kifizetni a számlát, fogva tartottak a pincérek. Kínomban éjjel kettőkor felhívtam Kenőcsöt Enschedében. „Mi van, nem tudsz aludni? Holnap mindkettőnknek rangadója lesz!”, dörögte. Erre én: „Képzeld el, itt vagyok Brüsszelben egy bárban, nem tudom kifizetni a számlát! Gyere ide, és rendezd, nem engednek el a pincérek!” Kenőcs rendes volt, kocsiba pattant, levezetett 170 kilométert, kifizette a cechet, majd vissza, Enschedébe. Reggel volt, mire hazaért. Ja, a meccsen rúgtam két gólt.

– Hogy került Sevillába, a Betishez?

– Már 1973-ban el akart vinni az Atlético Madrid, de Szusza Ferenc, aki akkor a Betis edzője volt, meg akart kaparintani. Eljött az egyik bajnokinkra Brüsszelbe, és azt mondta, írjak alá Sevillába. Azt se tudtam, hogy létezik ilyen nevű város, de Szusza küldetett két repülőjegyet, hogy Chantallal – az akkori feleségemmel – menjünk el. Elmentünk. Mindenütt narancsfák, citromfák, pálmafák, első látásra beleszerettem a városba, három évig ki se mozdultam onnan. De a klub se bánta meg, csaknem ötven év után az én gólommal vertük meg először a Real Madridot a Bernabéuban 1-0-ra, előbb lefektettem Pirrit, majd ballal betekertem a hosszú felsőbe Miguel Ángel fölött. Camacho, Vicente Del Bosque, ilyen futballisták játszottak abban a Realban. Másnap a Marca azt írta, hogy a gólom bekerül az örökkévalóságba. De az Atléticót is az én gólommal vertük meg 1-0-ra, ott Pepe Reina apja volt a kapus. Az FC Sevilla elleni városi rangadón pedig Paco Buyónak, a Real későbbi kapusának vágtam kettőt, ott 3-1-re nyertünk. Ötvenkilenc meccsen 17 gólt szereztem Sevillában, de azok mindig győztes gólok voltak. Miután visszavonultam, nyitottam egy kocsmát, Ladinszky bárja volt a neve, mindig tele volt magyarokkal. Napi három doboz cigaretta, 15-20 sör és esténként egy üveg J&B skót whisky volt a fejadagom, de ez már akkor volt, amikor nem fociztam. Mert még 1974-ben Puskás Öcsi elvitt a Panathinaikoszhoz.

– Erről nem szól a fáma.

– Nem, mert csak egy hétig voltam Athénban. Amikor az ezredesek átvették a hatalmat, beköszöntött a diktatúra, és kitiltották a külföldi profikat Görögországból. Mindketten mentünk, Öcsi is meg én is. 1997 óta élek újra itthon, de csoda, hogy élek. Öt éve bekrepált a szívem, majdnem meghaltam, azt mondta az orvos, a szívizmomnak csak a 24 százaléka maradt épen. Egyik pillanatról a másikra eldobtam a cigit, a piát, és azóta nincs semmi bajom. Itt élek az Utas utcában a csodálatos barátnőmmel meg a menhelyi Cherie kutyámmal, és amikor nosztalgiázom, előveszem a Betis-, Anderlecht- és Feye­noord-mezemet. Mutasson még egy futballistát a világon, aki e három csapatban ontotta a gólokat!

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.