Azonnal tudta, ez az ő játéka

A Körmend férfi kosarasai három bajnoki címet nyertek eddig, és a hármat összeköti Zsebe Ferenc neve: az első kettőt játékosként, a harmadikat pedig edzőként ünnepelhette meg. A város sportjának ikonikus alakja kivételes adottságainak köszönhetően több poszton is remekelni tudott, ám az edzősködést nemigen élvezte. Két éve nincs köze sem a klubhoz, sem a sportághoz, ahhoz túl sok benne a tüske.

Manapság nem a kosárcsarnok lehet megtalálni Fotó: Teknős Miklós

– A járvány miatt sorra maradnak el a meccsek a bajnokságban. Tudja követni, hogyan áll éppen a Körmend?

– Nem, de nem a járvány miatt. Két éve nem vagyok képben a csapatról, azóta nem járok mérkőzésekre. Olyan személyi konfliktusok történtek, amelyekből azt vonhattam le, hogy nincs rám szükség, és ezért nem vagyok tisztában a csapat életével.

– Ezt nagyon furcsa hallani a Körmend első, legendás nyolcvanhetes bajnokcsapatának a tagjától, a klub ikonjától, a Körmendi Hírességek Csarnokának és a magyar kosárlabda Halhatatlanok Csarnokának tagjától…

– Furcsa mondani is, de ez van. Úgy érzem, amennyit tettem a kosárlabdáért a városban, nem azt érdemeltem volna, ami a 2017–18-ban zárult idényben történt. Anélkül, hogy elmerülnénk a részletekben, Bebes István polgármesterrel, aki az említett első bajnokcsapatban a játékostársam volt, megromlott a viszonyunk, és úgy döntöttem, inkább kivonulok a sportágból, a tüske pedig még mindig bennem van.

– Körmenden miért éppen a kosárlabda lett a sportágak közül szent ügy?

– Erről Patonay Imrét kellene megkérdeznie, aki tagja volt a hetvenes években az élvonalba feljutott csapatnak, majd az első aranyéremnél edzőként irányított minket. Azt tudom, hogy itt is a futball volt az első, az NB II-ben ezernél is több ember előtt zajlottak a meccsek. Egyszer itt rendezték meg a magyar–luxemburgi B válogatott meccset, kisgyerekként labdát szedhettem, ami örök emlék. Aztán a labdarúgás visszafejlődött, a kosárlabda viszont feljutott az élvonalba, erősödött, és ahogy mondta, szent üggyé vált a városban.

Manapság nem a kosárcsarnokban lehet megtalálni
Fotó: Teknős Miklós

– Mi tüzelte országos hírűvé a körmendi szurkolók fanatizmusát?

– Gondoljon bele: itt van egy kicsi, tízezres város, amely egy idő után országos felnőttbajnokságban aranyéremért küzd, többségükben helyi születésű játékosokkal. Ennél több nem kellett, és nekünk tényleg csodálatos szurkolóink voltak. Tűzön-vízen keresztül kitartottak mellettünk, jöttek velünk mindenhova, és a város imádta a játékosokat. A légiósokra családok mostak, olykor főztek, az én édesanyámat is beleértve, mindenki úgy segített, ahogy tudott.

– Ebben a hangulatban magától értetődött, hogy kosarazni kezd?

– Nem. Az első sportágam a súlyemelés volt, csináltam is vagy két hétig, amikor megelégeltem. Jött az asztalitenisz, voltam kézilabdakapus, majd nyolcadikos koromban próbáltam ki a kosárlabdát, és azonnal tudtam, ez az én játékom. Tizennégy évesen, 1979-ben lettem igazolt sportoló, még mindig megvan a kis kék könyv, amelyben kizárólag egy klub neve szerepel.

– Azonnal kiderült, hogy tehetségesebb az átlagnál?

– Szerintem én nem a tehetséggel, hanem a szorgalmammal és az akaraterőmmel jutottam előre. Mások dicsérték a játékintelligenciámat; az tény, hogy imádtam helyzetbe hozni a társaimat, számomra egy ügyes gólpassz bőven ért annyit, mint egy kosár.

– Azt hallottam, hogy sok labdát is eladott, és amikor ezt felemlegették, mindig azt mondta, a többiek nem álltak jó helyen. Ez igaz?

– Annyit biztosan nem adtam el, mint a sportboltok, de volt bőven, az biztos! A többiek nem mindig értek oda, ahova én gondoltam, de azért jóval több fontos jó passz vagy dobott pont állt a nevem mellett, mint eladott labda. Akadt amúgy pluszmotivációm is. A ma már nem működő Fényes vendéglő tulajdonosa, Budai Miklós a mai napig barátom, és akkoriban abban maradtunk, hogy ha tizennyolc vagy annál több pontot dobok, akkor ingyen vacsorázom nála a meccs után, ha kevesebbet, akkor nekem kellett fizetnem valamit. A pályafutásom végén, amikor már kicsit megkoptam, sikerült a szintet tizenhat pontra lealkudnom.

– Óriási szenzációnak számított a már említett első bajnoki cím, addig ugyanis vidéki csapat férfikosárlabdában még sohasem nyert aranyérmet. Hogyan sikerült ez a bravúr?

– Én a közösségnek tulajdonítom. Nem a miénk volt a legerősebb csapat, a legjobb minőségű keret, de nálunk összetartóbb társaság sehol sem jött össze. A szabadidőnk nagy részét is együtt töltöttük, az idősebbek és a fia­talabbak is remekül megértették egymást, és persze kellett hozzá Patonay Imre tudása és fanatizmusa.

– Említette, hogy az egész pályafutását egyetlen klubban töltötte. Nem is próbálták elcsábítani Körmendről?

– Dehogynem. Elsőként a Szolnok keresett meg, a körmendi fizetésemnek a másfélszeresét kínálta, aztán hívott a Debrecen, a Sopron és a Honvéd is, én azonban maradtam. Lehet, hogy rossz döntés volt, és az utóbbi két év történései után ez többször is eszembe jutott, hiszen itt még egy búcsúmeccset sem kaptam, de ezen már kár rágódni.

– Edzőként is bajnoki címig vezette a csapatot, és…

– Bocsánat, inkább fogalmazzunk úgy, hogy a harmadik bajnokcsapat vezetőedzője voltam 2003-ban, mert mindent együtt csináltunk Sabáli Balázzsal, a szakmai hátteret pedig akkor is Patonay Imre adta. Róla muszáj szólnom, és muszáj megkövetnem. Amikor 2007-ben vezetőváltás zajlott le, és neki mennie kellett a klubtól, abban én is benne voltam; lényegében az történt vele, mint velem két éve. Lassan három éve, hogy rendeztük a kapcsolatunkat. Korábban kellett volna tisztáznunk a nézeteltéréseinket, de mindketten fafejűek vagyunk, voltunk, és az engesztelődéshez ennyi idő kellett. Azt gondolom, hogy egyikünk sem ezt érdemelte!

– Miért hagyott fel az edzősködéssel?

– Bevallom, a második évben elkényelmesedtem. Utána pedig kisebb lett a költségvetés, meggyengült a keret, és nem jutottunk a bajnokságban az első nyolc közé. Én inkább játszani szerettem, nem pedig tanítani a játékot, számomra nem volt akkora élmény az edzői munka.

– Miért lett később tulajdonosa a klubnak? Jó üzletnek ígérkezett?

– Jó üzlet?! A korábbi tulajdonos nagyra törő terveket szőtt, és 2012-re három év alatt óriási adósságot hozott össze. Ekkor lettem én tulajdonos, és Bebes Istvánnal együtt azt a tetemes hiányt kellett valahogyan eltüntetnünk. A játékosok hitelre felvett pénzből kapták meg a több hónapja elmaradt járandóságukat 2006 karácsonya előtt, aminek az én pizzériám volt a fedezete. A hitelt nem sikerült törleszteni, aminek az lett a vége, hogy a pizzériára jelzálog került, én pedig ott álltam egy tizen­nyolcmilliós kölcsönnel a nyakamban garancia nélkül, úgy, hogy becsületszóra megkapom majd ezt a pénzt, ami az árfolyamváltozásokkal felkúszott harmincmillióra. Végül én szedtem össze a klubnak, hogy az életben maradhasson, majd 2017-ben azt mondtam, addig maradok, amíg le nem kerül a széljegyzet a pizzéria tulajdoni lapjáról. Ez 2018 júliusában megtörtént, aznap lemondtam, és azóta lényegében nincs közöm sem a klubhoz, sem a kosárlabdához.

– Országos szinten sem érdekli a kosárlabda?

– De, az interneten a Körmend meccseit is nézni szoktam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem érdekel, csak éppen egyre kevésbé. Ami a magyar kosárlabda egészét illeti, jól látható a fejlődés. Örömmel látom, hogy több európai szinten is jegyzett játékosunk van, mint például Vojvoda Dávid vagy Perl Zoltán, és örülök a válogatott sikereinek is. Kosárlabdában óriási a konkurencia, a szovjet és a jugoszláv utódállamok létrejöttével ez csak erősödött, szóval elismerésre méltó, hogy a legutóbbi Európa-bajnokságra kijutott a csapat, és remélem, ott lesz a következőn is.