Első szólólemeze az 1972-ben kiadott Irrlicht volt, egy négyrészes mű, amelyben Schulze összetört orgonát, zenekari felvételeket és egy erősítőt manipulálva alakított ki hangzást. Következő albumán, a Cyborg-on kezdett szintetizátorokat használni, az évek során mintegy ötven lemezt készített, köztük koncert- és filmes anyagokat.
Egyik legfontosabb munkája a Timewind (1975), amelyen korai szekvenszert használva alkotott meg hipnotikus ismétlődő mintákat. Frank Herbert sci-fi regénye, a Dűne számos fontos lemezét inspirálta, ezek közé tartozik az 1979-es Dune, de közreműködött a Dűne tavalyi remake-jének filmzenéjében is, amelyért Denis Villeneuve Oscar-díjat kapott. Schulze utolsó albumát, a júniusban megjelenő Deus Arrakist szintén a Dűne ihlette.
Producerként dolgozott Lisa Gerrarddal, a Dead Can Dance énekesnőjével, valamint az Alphaville-lel is. Pete Namlookkal közösen tizenegy lemezből álló szériát készített a Moog szintetizátor jegyében, Dark Side of the Moog címmel. A hetvenes évek közepén a Go elnevezésű supergrouppal (benne Stomu Yamashtával, Steve Winwooddal, Al Di Meolával és Michael Shrieve-vel) két anyagot vett fel.
Borítókép: Klaus Schulze 1977-ben (Forrás: YouTube/Boropolis)
