Kilenc helyett csupán kettőt kondult pénteken este az erdélyi Szászveresmart középkori erődtemplomának harangja. Az utolsó kettőt – a harmadikra összeomlott a hatszáz éves torony. Talán nem is az élemedett kor, az elhanyagolt állapot okozta a negyven méter magas torony pusztulását, inkább a templomra telepedő néma űr, a gyülekezetet alkotó szász közösség fájó hiánya – véli a szomorú eseményről tudósító amatőr történész, Hetzmann Róbert, a határon túli emlékhelyek alapos ismerője. Hajlok rá, ez történhetett. A műemlék templomok ezer szállal kötődnek közösségeikhez. Ha elmennek a hívők, közel a vég
Szászveresmartot, ezt a Brassótól alig huszonöt kilométerre fekvő ezerfős falut a XIX. század végéig javarészt jómódú szász evangélikusok lakták. Temploma, a szomorú sorsú harangtoronnyal és az őt körbeölelő várfallal fél évezreden át dacolt a történelem viharaival. Az itt maradók száma rohamosan apadt: 1992-ben már csupán 76, tíz évre rá mindössze hét idős német ajkú élt a faluban. Mára ők is elmentek
Sokban hasonló a szintén erdélyi Kiszsolna középkori evangélikus templomának sorsa. Magyar művészettörténészek állítják, Giotto legendás festménye, a Navicella lemeszelt másolata bukkant elő nemrég a málladozó falon. A szászok alkotta gyülekezet mára itt is kihalt, a romos templom elhagyottan áll. Hetzmann szerint csupán évek kérdése, mikor szembesül a magyarság is hasonló tragédiával.
Babits írja valahol: „s mint este egyedűl maradt cselédek, / sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk.”
