Bár a trianoni diktátumnak még előtte voltunk, érdekelte is az a pár hónappal előtte összetákolt Csehszlovákia vezetőit… Hiába „garantálta” az antant a fegyverszüneti vonalak sérthetetlenségét, Edvard Benes katonái csak nyomultak Magyarország belseje felé. 1919 januárját írtuk. Károlyi Mihály kormánya megtiltotta az ellenállást. A mindenre alkalmatlan gróf a tiltakozó jegyzékek erejében bízott. (Bár nem is lett volna kikkel megállítani a hódítókat, Linder Béla hadügyminiszter akkorra már kimondta: „Soha többé katonát nem akarok látni!”) A betolakodók akadálytalanul nyomulhattak a védtelen magyar városok felé. A zabláját veszített Benes még korridort is tervezett le az Adriáig…
Balassagyarmatra január 15-én vonultak be az idegen bakák. Elfoglalták az üres laktanyát, a postát, a vasútállomást, lecserélték a közintézmények feliratait, és kimondták: Balassagyarmat – Balážové Ďarmoty – „önként” csatlakozott Csehszlovákiához. Csakhogy karakán népek lakták a nógrádi várost. Vasutasok, postások, tanárok, diákok, frontról hazatért katonák szálltak szembe az idegenekkel. Három nap alatt elkergették a hódítókat. Január 29. estéjére a város valamennyi középületén újra magyar zászló lengett. Balassagyarmat nem lett gyarmat. Mikszáth Palócországának fővárosa, Szabó Lőrinc Tündérvárosa – a legbátrabb város – megmaradt magyarnak. (Istenem, ha mindenhol sarkára állt volna a magyarság!)
Mi lett a hős város jutalma? A kommunizmusban elvették a „túl magyar” Gyarmattól a megyeszékhely címet.
Az igazság még adósa a palóc embernek.
Borítókép: Szécsény környéki palóc népviselet (Szerző: Kimnach László)
