Érdeklődéssel olvastam Schmidt Mária főigazgató asszony minapi interjúját a fennállásának huszadik évfordulóját ünneplő Terror Háza Múzeumról. Igazi sikertörténet, hogyan lett a nemtelen támadások kereszttüzében megálmodott Andrássy út 60. alatti emlékhelyből egy mára hétmillió látogatóval büszkélkedő intézmény, miközben ellehetetlenítésére eleinte „nagyon erős igény” mutatkozott – kivált befolyásos szabaddemokrata politikusok részéről. Kilógott a lóláb, amikor az SZDSZ-elnök Pető Iván az Országgyűlés elé terjesztette, hogy a múzeum költségvetését a felére kellene csökkenteni – no igen, a kedves papa portréfotója is ott lóg a Tettesek falán, az ÁVH kiérdemesült vallatótisztjei között. (Pető párttársa, Bauer Tamás sem lehetett igazán boldog, az ő alezredes apukája „Körmös” ragadványnéven futott be komoly karriert az inkvizíciós objektumban.)
Schmidt Mária szerint a gazdag tárlat jó alkalmat biztosít a náci és a kommunista rezsimek összehasonlítására. Arra, hogy a két diktatúra valójában egyazon tőről fakad. De nézhetjük a párhuzamot áldozati oldalról is: Mindszenty József bíboros, hercegprímást sem csak a kommunisták küldték rács mögé, előzőleg a nyilasok is börtönbe zárták. Ugyanez a kettős kálvária várta a felvidéki grófot, Esterházy Jánost is. Az egész remekül átjön a Terror Háza Múzeum átöltözőszobájában, ahol a levitézlett kisnyilas rutinosan bújik át az ávéhás uniformisba.
Nekem valamiért a Szemkilövő-hegyi DK-vezér és Jakab Péter lázas kézfogója ugrott be.
Borítókép: Schmidt Mária, a múzeum főigazgatója beszédet mond a Vörös csillag a kereszt ellen című konferencián a Terror Háza Múzeumban. (Fotó: MTI/Máthé Zoltán)
