A téma az utcán hever. Esetleg a parkolóban… (Megírását most nehezíti, hogy a szereplője – szenvedő szereplője – én vagyok. Az ember ilyenkor fékezi magát, el ne vigye a szubjektuma. Csitítgatom is magam minden bekezdésnél: nyugi!) Az úgy volt, hogy Éva nénivel elterveztük, fölmegyünk a János-hegyi Erzsébet-kilátóhoz. Éva néni egy idősotthon lakója, régi kedves ismerős, benne van a korban, a kilencvenkilencediket tapossa. (Azon a napon született, amikor Lenin eltávozott: 1924. január 21-én.) A Normafánál derül ki, autóval nincs tovább. Sebaj, innen is szép a kilátás. A parkolás nem gond, 25-30 autó áll a futballpályányi flaszteron. Míg silabizálom a placc sarkában álló parkolóóra használati utasítását, jön egy rendészféle ember, ne dobjak be pénzt, mondja, hét közben ingyenes a parkolás. Elolvasom, tényleg ingyenes.
Fél óra múlva, mikor visszaérkezünk, az ablaktörlő lapát alatt a cetli: mozgáskorlátozottak helyén parkoltam 50 000 forintért… Nézem, nézegetem – tényleg oda álltam. (Épp a parkolóóra mellé, ahol a masinát böngésztem, festették fel a rászorulók helyét, szám szerint hatot. A másik ötben egy autó sem állt, a hatalmas placc is szinte kongott.) Keresem a rendészt, de nem találom. Fellebbezek. Leírom a körülményeket (Éva néni, rendész ember, foghíjas parkoló stb.), mérlegelést kérek, de lepereg róluk. „A szabály kimondja, miszerint, mindazonáltal stb.” Marad az ötvenezer. Újabb fellebbezés (ez már a rendőrséghez), az „eredmény” ugyanaz, de ők már százezret kérnek. Talán majd a személyes meghallgatás… Meghallgatnak, bólogatnak, hát igen, borzasztóan sajnáljuk, de hát a szabály… További fellebbezésnek helye nincs.
Meg értelme sem. Marad az Atyaúristen. Meg a százezer.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: MTVA/Branstetter Sándor)
