Úgy ír a havasok világáról, az elmúlásról és a megújulásról, hogy abban egyszerre van ott a történelem és a históriát átélő ember. Könny szökik az olvasó szemébe, amikor a Hargitáról mesél, a Mezőség tájait rajzolja. 

Bár maga Babits Mihály méltatta Baumgarten-díjjal 1934-ben, könyvei idehaza csak a rendszerváltás után jelenhettek meg. Másfél évtizeddel „amnesztiája” után már a legkedveltebb magyar író. (A funtineli boszorkány ma már a tizenkét legnépszerűbb honi regény egyike.)

Élete alkonyán haza kívánt térni, állampolgársági bizonyítványt kért, ám Kuncze Gábor belügyminisztériumától csak egy megalázó ideiglenes fecnit kapott. Két évre rá – ma negyedszázada – önkezével vetett véget életének. Idegen földön, kilencvenévesen. E verssorát talán búcsúnak szánta: „S utolsó jussomat, a Szót, / ezt a szent, tépett lobogót / kitűzöm fent az ormokon / s a csillagoknak meglobogtatom!”

Borítókép: Wass Albert 1943 körül (Forrás: Wikipédia)