Hagyományőrző kőbolsevik ember ma elérzékenyülve pezsgőt bont: hetvenöt éve, 1948. június 12-én mondta ki a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt együttes kongresszusa: Magyar Dolgozók Pártja néven egyesülnek.
A Politikai kisszótár elnevezésű, Kádár-kori füzetke így ír a „fordulat évéről”: „A népi erők döntő csapást mértek a reakció gazdasági és politikai pozícióira, a termelési eszközök döntő részét állami tulajdonba vették, a burzsoáziát kiszorították a hatalomból, és a hatalom teljes egészében a dolgozó parasztsággal szövetséges munkásosztály kezébe került.” Ha nem lett volna hazudós a kisszótár szerkesztője, akkor azt írja: a kommunisták azért szalámizták föl a szociáldemokratákat, mert 1947 nyarára egyértelmű lett: törvényes úton képtelenek megszerezni a hatalmat.
Még az aljas kék cédulás választás is kevés volt Rákosiéknak – nekifogtak a szocdemek bedarálásának.
Ígéretekkel és fenyegetésekkel elérték, hogy összeüljön a két párt egyesülését kimondó kongresszus. Rákosi Mátyásnak szüksége volt a látványos fúzióra, hogy azt hazudhassa a nagyvilágnak: győztek! Ehhez meg kellett találniuk a szocdemek befolyásos árulóit. Egyiküket, Szakasits Árpádot, a szűk látókörű és végtelenül hiú újságíró-politikust később köztársasági elnökké tették. A gerinctelenek közt találjuk Nyers Rezsőt, a későbbi MSZP első elnökét is. A leglelkesebb a párt második embere, a nagyszájú pék, Marosán György volt. (Ő mondja majd a salgótarjáni tüntetőknek 1956 decemberében: „Nem tárgyalunk. Lövünk.” És lőttek…)
Magyarország megindult a proletárdiktatúra útján. (Részletek a Terror Háza Múzeumban.)
Borítókép: Rákosi Mátyás elvtársai körében (Forrás: Facebook)
