Ágyúdörgésre ébredt az ország hatvanhét éve ezen a reggelen. Ami a levegőben lógott, az 1956. november 4-én bekövetkezett: a szovjet ármádia elözönlötte Magyarországot. Úgy jöttek be, hogy valójában ki sem mentek… Szemfényvesztés volt a korábbi „kivonulás”.
Lehetett-e szemernyi kétség, hogyan végződik a vörös bejövetel?
Az utcakövekből barikádot emelő pesti srácoknak és a harcot vállaló vidéknek esélye sem lehetett a páncélos hordával szemben. Az ellenállásra buzdító hazug Nyugat magunkra hagyott, sietve biztosította a barbár terrorállamot: nem kíván beavatkozni a kommunista blokk belügyeibe.
Hosszú napokon át folyt a „rendcsinálás” és a vér. Aki addig nem ismerte a kommunizmus igazi arcát, akkor megismerhette. „Nem vezet köztünk senkit a bosszúállás szelleme, s ezt nem tűrjük meg semmiféle helyi szervnél, beosztottnál sem” – jelentette ki több rádióbeszédében is az új miniszterelnök, a szovjet tankok fedezékében visszasunnyogó Kádár János.
„Egyetlen dolgozónak sem lehet bántódása amiatt, mert az október 23-án kezdődött tömegmegmozdulásokban részt vett, ezt betartjuk és mindenkivel betartatjuk.”
És nem nyílt meg alatta a föld…
Ügyes idomár és nagy illuzionista volt a hazáját eláruló gerinctelen Kádár. Mihelyst megerősödve érezte magát, máris százakat küldött bitóra, tízezreket börtönbe, internálótáborokba, miközben kétszázezer magyar ember hagyta el a hazát.
Azt még a legelkeseredettebbek sem gondolták azon a rettenetes hajnalon, hogy az „ideiglenes” megszállók még harmincöt évig maradnak. Nyomukat ma is látjuk, kései tanítványaik még most is igét hirdetnek.
