December 14-én, a hűség napján meghajolunk a soproniak előtt. A trianoni gyalázat a mai Burgenlandot ugyanúgy elrabolta tőlünk, ahogy Kolozsvárt, Kassát, Eszéket vagy éppen Pozsonyt. Az aggodalmas békekonferencia (nehogy a kisállammá lett Ausztria a nagynémet egységben remélje gondjainak orvoslását) a sógoroknak ítélte – akkor még Sopronnal együtt – a történelmi Magyarország nyugati szélét. Ütőképes hadseregünk ekkor már – és még – nem volt. (Károlyi Mihály hadügyminisztere, a züllött Linder Béla az Országház lépcsőjén üvöltötte: soha többé nem akar katonát látni.)
Szerencsénkre a diktátum aláírásakor a nyugati országrész Horthy Miklós frissen összeállt Nemzeti Hadseregének ellenőrzése alatt állt. Elodázhattuk a kiürítést, ami lehetőséget nyitott a háború végén szerveződött, hazafiakból álló Rongyos Gárda akciójához – az ő nevükhöz fűződik a soproni csoda. 1921 nyarán, amikor Horthy elvonult a térségből, a „rongyosok” megtagadták Sopron és környéke átadását, sőt visszaverték az ellenük küldött osztrák csendőröket. Gyáva népnek nincs hazája. Ez a felkelés kényszerítette ki a decemberi népszavazást, amelyen a voksolók – kilencvenszázalékos részvétel mellett! – a maradásra szavaztak. Sopron és a környező falvak (Fertőrákos, Ágfalva, Sopronbánfalva, Harka, Balf, Fertőboz, Kópháza és Nagycenk) lakossága Magyarországot választotta!
Óh, ha akadtak volna másutt is szent „rongyosok”! Ha az antant nem tagadja meg gróf Apponyi Albert kérését: népszavazás döntsön, hol húzódjon az országhatár… Ha a nemzetvesztő Károlyi nem ereszti szélnek a sereget… Ha akad egy sarkára álló államférfi Mária országában, aki nemet mer mondani a gátlástalan Nyugatnak…
