Még most, a futball Eb sűrűjében sem mindenki tudja megkülönböztetni a szimpla gólt a sorsdöntő góltól. Pedig roppant egyszerű. Utóbbit arról lehet felismerni, hogy Hajdú B. Istvánnak elmegy a hangja a szpíkerállásban, és a következő pillanatokban csupán megtépázott, forró leheletét tudja eljuttatni a mikrofonba.

A sorsdöntő gólnál is fölemelőbb az azt követő extázis-jelenetsor a bevett kapu torkánál. Az az euforikus, laokoóni összegabalyodás, végtagorgia, hörgő, nyerítő, üvöltő egybezuhanás, vonagló gruppenboldogság, ami a hálózörgést követő percben zajlik. Megkerülhetetlen utórezgése ez annak az összevont izom-, idegzet- és akaratrohamnak, amelynek végén végre az ellenfél hálójában köt ki a labda. Az már csak következmény, hogy te, a megszédített szurkoló egy artikulátlan üvöltéssel előbb a magasba ugrasz, majd habosra csókolgatod a melletted hörgő-visongó másikat, legyen az bárki, akár a jegyszedő. Hűvösen nézni a tömeget képtelenség, hiszen a melletted csápoló már szorít is magához önfeledten, sőt egyszerre azon veszed észre magad, hogy forró drukkercsókjait szenvedélyesen viszonzod, hiszen gólt rúgtunk! Sorsdöntő góóólt!

A karok ilyenkor véget nem érő, aritmikus kalimpálásba kezdenek, a fejekbe vér tolul, az alapra állított pészmékerekben pedig kimegy a biztosíték, a lelátók belereccsennek a katartikus pillanatba, egyetlen mélyről jövő, megkergült ordításban egyesül a stadion boldogabbik oldala. Nos, ez a legbelülről jövő, nyers, zabolázatlan valami, ami – bár számolsz vele, reméled, s mégis – kiemel térből és időből, fölkap, megforgat és magához ölel. A sorsdöntő gól nemcsak a kapust, de a drukkert is megfekteti. 

Kegyelmi pillanat.