Fenyegető félhold emelkedik fel keletről
1453. május 29-én a kereszténység utolsó keleti bástyáját, Konstantinápolyt is bevette a hódító iszlám. Az ezeréves Bizánci Birodalom megszűnésének híre ugyan mélyen megrázta Európát, de a birodalom agóniája és az oszmán félhold felemelkedése már jóval Konstantinápoly eleste előtt elkezdődött. Az iszlámra áttért szeldzsuk-török törzseket a XIII. század végén Oszmán, a róla elnevezett birodalom megalapítója egyesítette. Kis-Ázsia keleti része már Oszmán uralkodása alatt török kézre került, a XIV. század derekára pedig a Balkán déli területei is az oszmán szultánok fennhatósága alatt álltak. 1363-ban I. Murád az egykori örök birtokká tett kelet-római nagyvárost, Drinápolyt (ma: Edirne) tette meg székhelyének, ami az Oszmán Birodalom fővárosa lett egészen Konstantinápoly bevételéig.
I. Murád, aki a hódító szultánok első generációjához tartozott, az iszlám befolyását és birodalmának határait egyaránt a „tévelygő gyaurok” rovására akarta kiterjeszteni. A Magyar Királyság és az észak felé terjeszkedő Oszmán Birodalom között 1366-ban történt meg az első fegyveres összecsapás. A kor talán legsikeresebb európai uralkodója, az Anjou-házbeli I. (Nagy) Lajos, a „lovagkirály”, és a fénykorát élő Magyar Királyság ereje ekkor azonban még elegendőnek bizonyult a szultán hódító étvágyának elvételéhez. Pár évvel később miután megtörte Bulgária ellenállását, I. Murád Szerbia ellen fordult és az 1389. június 15-én lezajlott rigómezei ütközetben tönkreverte I. Lázár szerb fejedelem seregét, igaz, hogy az öldöklő csatában maga a szultán is elesett.
Rigómező után a török hódítás már közvetlenül a Magyar Királyság déli határait fenyegette. Luxemburgi Zsigmond magyar király (és későbbi német-római császár) ezért elhatározta, hogy egyszer és mindenkorra felszámolja a Balkánra betört török uralmat, és kiveri Európából a hódító iszlámot. Zsigmond keresztes hadjárata azonban az 1396. szeptember 25-én a Nikápolynál elszenvedett súlyos csatavesztés után kudarcba fulladt. A nikápolyi vereséggel az is bebizonyosodott, hogy az oszmán haderő vált a kor legerősebb hadseregévé. Zsigmond a kudarcos hadjáratából okulva ezért elkezdte a déli végvári rendszer kiépítését, aminek Nándorfehérvár lett a fő erőssége.
Már életében törökverőként emlegették a kor legtehetségesebb hadvezérét, Hunyadi Jánost
Miután a török hatalom Európából való kiszorításának kérdése az 1444. november 10-én lezajlott tragikus kimenetelű várnai csata után – amelyben I. Ulászló magyar király is életét vesztette –, végleg lekerült a napirendről, a Magyar Királyság határainak megvédése vált a legfőbb feladattá. A tragikus sorsú I. Ulászló törökellenes törekvéseinek Hunyadi János erdélyi vajda és temesi bán volt a legfőbb támogatója, aki fiatal kora ellenére ekkorra már hosszú és dicsőséges katonai múltra tekinthetett vissza. Hunyadi János a XV. század elejének híres törökverő hadvezére, valamint Luxemburgi Zsigmond király bizalmasa, Filippo Scolari, vagy ismertebb nevén Ozorai Pipó apródjaként tanulta ki a katonai mesterséget. A fiatal Hunyadi rendkívüli hadvezéri tehetségére már korán felfigyeltek a kortársai. Hunyadi Lazarevics István szerb fejedelem szolgálatába állva gyakran csapott össze a Balkán területén portyázó török csapatokkal, és hamarosan kitűnően kiismerte a törökök harcmodorát, illetve taktikáját, sőt, még az észjárásukat is.
Hunyadi komoly szerepet vállalt I. Ulászló nagy balkáni hadjáratának megtervezésében, a győzelem kivívása pedig egyáltalán nem rajta múlott. A várnai vereség után kibontakozó pártharcok és trónviszály még tovább gyengítették az ország erejét. Hunyadit a barátai és ellenfelei által egyaránt elismert tekintélyének köszönhetően 1446. június 5-én az ország kormányzójává választották. Kormányzóként a belviszály felszámolását és a központi hatalom megerősítését tekintette a legfőbb feladatának. 1453-ban lemondott kormányzói tisztségéről a gyermekként királlyá koronázott V. László javára, de országos főkapitányi méltóságát és temesi báni tisztségét megtartotta. Hunyadi János sohasem adta fel élete legfőbb célját, az agresszív iszlám hatalom terjeszkedésének megtörését. Hunyadi számos saját szervezésű hadjáratot vezetett az oszmán megszállás alatt álló területekre, sikeres portyáival egyre nagyobb félelmet keltve a törökökben.
A már életében „törökverőként” emlegetett és európai hírnevet szerzett hadvezér 1454-ben megsemmisítő vereséget mért Feriz bég jelentős létszámfölényben álló seregére
újfent bebizonyítva azt, hogy egy jól vezetett és fegyelmezett sereg létszámhátrányból is győzedelmeskedhet.
A Feriz bég serege felett aratott nagy visszhangot kiváltó diadala után európai szintű összefogást, és százezer fős nemzetközi haderő felállítását szorgalmazta a szultán európai terjeszkedésről szőtt álmainak meghiúsítására. Hunyadi felhívása azonban süket fülekre talált a nyugati udvarokban. Rajta kívül csak III. Callistus pápa ismerte fel az Európát elnyeléssel fenyegető iszlám jelentette veszélyt, de az egyházfejedelem kétségbeesett kísérlete, hogy jobb belátásra bírja az európai koronás főket, szintén kudarcba fulladt.
„Allah földjévé” akarta tenni a szultán a Magyar Királyságot
1451-ben egy rendkívül becsvágyó és tehetséges szultán, II. Mehmed ült az Oszmán Birodalom trónjára. A katonai tehetségének köszönhetően az „El Fatih”, vagyis „a hódító” nevet is kiérdemelt II. Mehmed 1453. május 29-én a korabeli Európa legnagyobb megrökönyödésére bevette Konstantinápolyt, amit Isztambulnak átnevezve, terjeszkedő birodalma fővárosának tett meg. A császári címet is felvett szultán nagynevű elődje, I. Murád hódító hagyományait felelevenítve elhatározta, hogy északra törve terjeszti ki az Oszmán Birodalom határait, „Allah földjévé” téve a „hitetlenek” országait. A szultán kémei útján pontos információkat szerzett a Magyar Királyságot gyötrő belviszályokról, ezért úgy vélte, hogy a siker reményével támadhat rá az előző évszázadban még félelmetes ellenfélnek számító országra.
Magyarország remélt elfoglalásának kulcsát a Duna és a Száva összefolyása fölé magasodó erősség, Nándorfehérvár bevétele jelentette.
A szultán és nagyvezíre, Veli Mehmed, valamint a díván már 1455 nyarán részletes tervet dolgozott ki a stratégiai fontosságú erődítmény bevételére. Ehhez egy addig még soha nem látott nagyságú, 70 ezer fős sereget állítottak ki, amelynek magját az iszlám hit fanatizált hivatásos harcosai, a gyalogos janicsárok, továbbá a lovas szpáhik alkották. A szultán seregét az akkori világ leghatékonyabb tüzérsége erősítette, ami Nándorfehérvár ostromához magával vitte a Konstantinápoly védműveit leromboló legnagyobb nehézágyúkat, a faltörő zarbuzánokat is. Az előző évek fényes győzelmeitől magabiztos és a próféta zöld zászlaja alatt Nándorfehérvár alá vonuló szultáni sereg 1456 júniusának utolsó napjaiban vert tábort a két folyó fölé magasodó erődítmény körül.
Nándorfehérvár falai mögül Hunyadi János sógora, Szilágyi Mihály és 5-6 ezer magyar, valamint szerb vitéze nézett farkasszemet az ostromra készülődő oszmán haddal. II. Mehmed serege tökéletes ostromzárat vont a nándorfehérvári erősség köré, a török folyami flotta parancsnoka, a kapudán basa pedig Zimonynál lezárta a Dunát, hogy megakadályozza az erősítés bejuttatását a várba. A török ostromtüzérség július 4-én a reggeli ima után kezdte el a falak lövetését. A török tüzérfőnök, a topcsi basa biztos volt benne, hogy a Konstantinápoly falait leromboló óriási zarbuzánjai néhány napon belül füstölgő törmelékké lövik szét a „gyaurok fészkét”. A túlságosan is elbizakodott szultán ugyancsak azt gondolta, hogy amint lövegei rést nyitnak a falakon, egyetlen rohammal képes lesz elfoglalni a várat. Az erőviszonyok, a hatalmas török túlerő mindenesetre a szultán optimizmusát támogatták.
Maroknyi profi katona és lelkes amatőrök szálltak szembe a világ legerősebb hadseregével
Hunyadi János a szultáni sereg felvonulásának hírére azonnal felismerte, hogy Nándorfehérvár ostromával az egész ország sorsa foroghat kockán. Mivel az európai udvarokhoz intézett sorozatos felhívásai eredménytelenek maradtak és az idő is sürgetett, Hunyadi a saját vagyona terhére sietve kiállított egy tízezer fős sereget, hogy Szilágyi Mihály és vitézei segítségére siessen. Hunyadi hivatásos katonákból álló seregét tovább erősítette a pápa költségén kiállított kétezer zsoldos is.
Noha ez a sereg a létszámát tekintve nem tűnt valami nagynak II. Mehmed 70 ezres oszmán hadához képest, de a magyarországi főkapitány magánseregének minden egyes harcosa kitűnően képzett hivatásos katona volt, akiket ráadásul a korabeli Európa egyik legtehetségesebb és a törökök harcmodorát kitűnően ismerő hadvezére vezetett a csatába. A professzionális harcosokon kívül Hunyadi a pápa megbízásából 1455-ben Magyarországra érkezett lánglelkű hitszónok, az ekkor már a 70. életévében járó ferences rendi szerzetes, Kapisztrán János által önkéntesekből verbuvált 30 ezer fős keresztes hadára is számíthatott. A már életében szentként tisztelt János barát seregének akadt azonban egy komoly szépséghibája, mégpedig az, hogy zömében csatazajt sohasem hallott és a fegyverforgatásban teljesen járatlan emberekből állt, akik közül nagyon sokan csak az otthonról magukkal hozott fejszét, cséphadarót vagy a kiegyenesített kaszát viselték egyetlen „fegyverzetként”.
Dacára annak, hogy János barát keresztesei nem képviseltek komolyan vehető katonai erőt, e szorongatott helyzetben Hunyadinak még rájuk is szüksége volt. Nem sokkal később azonban bebizonyosodott, hogy e derék amatőrök eget verő lelkesedése valódi csodára képes.
Hunyadi professzionális serege és János barát nem éppen fegyelmezett mezei hadai még éppen időben érkeztek be a heves ostrom alatt álló nándorfehérvári erősséghez.
Hunyadi János tisztában volt vele, hogy amennyiben záros határidőn belül nem sikerül katonákat és utánpótlást bejuttatnia az ostromgyűrű alá vont várba, minden elveszhet. Hunyadit nem véletlenül tartották kiváló stratégának, mert a beérkezésük után megtartott első terepszemlén azonnal felfedezte a nagyvezír és a kapudán basa súlyos hibáját, nevezetesen hogy a törökök nem szállták meg sem a Duna, sem pedig a Száva Nándorfehérvárral szembeni partját. Emiatt pedig az ostromzár fenntartásában kulcsszerepet játszó, a Dunát elreteszelő török folyami flotta megtámadása esetén nem kaphatott szárazföldi támogatást, mivel e partszakaszokat Hunyadi seregei szállták meg. E török részről felelőtlen mulasztást felismerve a fővezér fejében gyorsan összeállt a haditerv: minél előbb szét kell zúzni a hajózárat, hogy az így keletkező résen át benyomulhassanak a várba.
Megsemmisül a török hajóhad, szégyenteljes vereség éri a szultánt
A török folyami flotta parancsnoka, Baltoglu pasa egy másik súlyos hibát is vétett; elmulasztotta a nándorfehérvári kikötő elfoglalását. Hunyadi így a török hadihajók elleni támadásban az ott állomásozó 40 naszád támogatására is számíthatott csakúgy, mint arra a 100 szerb sajkásra, akiket a Becse várát vigyázó Brankovics György kapitány küldött a magyarok megsegítésére. A zártörési művelet július 14-én a kora reggeli órákban vette kezdetét. Hunyadi naszádjai nem tudtak kellőképpen felgyorsulni ahhoz, hogy lendületből átszakítsák a török hadihajókat egymáshoz fűző láncokat, így fennakadtak az oszmán gályák sorfalán. A bátor magyar és szerb vitézek ettől azonban nem jöttek zavarba, hanem kardjaikat forgatva gyorsan átugráltak a török hajók fedélzetére, ahol vad és véres kézitusa vette kezdetét. A törökök elszántan védekeztek, de mivel a szárazföldről nem remélhettek támogatást négyórás öldöklő küzdelem után a magyar és szerb sajkások legyűrték őket.
A kíméletlen küzdelemben délután kettő órára Batoglu pasa összes gályája megsemmisült; az elfoglalt török hajókat Hunyadi katonái egytől egyig felgyújtották.
A fényes győzelemmel végződött folyami rajtaütés által okozta zavart kihasználva kora este Hunyadi és tízezres serege, továbbá négyezer keresztes sikeresen áttört a várba,
akiket Szilágyi Mihály és az erősen megfogyatkozott védők kitörő örömmel üdvözöltek. Kapisztrán János a keresztesek zömével a fővezértől kapott parancsnak megfelelően a Száva bal partján ütött tábort. A várba bejutott seregtesttel a védők létszáma 20 ezer főre növekedett és ennek köszönhetően július 21-én véres küzdelemben visszaverték II. Mehmed döntőnek szánt rohamát. Még a várfalak ellen indított nagy roham előtt a szultán pasaságot és komoly pénzjutalmat ígért annak az oszmán harcosnak, akinek elsőként sikerül kitűznie a vár fokára a lófarkas-félholdas török hadijelvényt.
A mindent eldöntőnek szánt nagy rohamot a védők visszaverték, a várfokra feljutott törököket pedig a lófarkas zászlaikkal együtt a mélybe taszították. Az ostrom menete cseppet sem úgy alakult, ahogy a szultán elképzelte. Nándorfehérvár falait a topcsi basa hetvenkedése ellenére sem sikerült lerombolniuk, megsemmisült a flottájuk, ráadásul a magyaroknak jelentős erősítést sikerült bejuttatniuk a várba, miközben az oszmán sereg rendkívül súlyos emberveszteségeket szenvedett el. Ezért II. Mehmed még a kudarcba fulladt nagy roham napján, július 21-én válságtanácskozást hívott össze a sátrába. A pasák a szívós ellenállásra és a nem várt súlyos veszteségekre figyelemmel azt tanácsolták a szultánnak, hogy hagyják félbe az ostromot és vonuljanak el Nándorfehérvár falai alól. II. Mehmed ellenben rövid töprengés után úgy vélte, hogy a még mindig jelentős török létszámfölényben álló sereg egy-két napos pihenő után a javukra fordíthatja a helyzetet. A szultáni akarat ezzel pedig le is zárta a további vitát.
Aki elkezdte bennetek a jó dolgot, be is fejezi
Hunyadi a kétségkívül imponáló magyar taktikai győzelmek ellenére sem volt nyugodt. Pontosan tudta, hogy a falak legfeljebb már csak egy-két napig képesek ellenállni a török ágyúzásnak és mivel ő maga is sok embert vesztett, ezért a kivárás mellett döntött. Hunyadi János szigorúan megparancsolta embereinek, hogy senki se hagyja el az erősséget. A fővezérnek különösen a várba bejutott keresztesekkel gyűlt meg a baja, akik hírből sem ismerték a katonai fegyelmet. Buzgott bennük a lelkesedés és a tenni akarás, ezért gyakran olyan felelőtlen tettekre ragadtatták magukat, amiktől a hivatásos katonáknak égnek állt a haja.
Július 22-én délelőtt néhány keresztes a fővezér parancsára fittyet hányva kilopózott a várból és a lejtő egyik sziklájára felkapaszkodva elkezdtek íjaikkal az alattuk fel-alá száguldozó török lovasokra lövöldözni. Ez a pontatlan nyilazgatás természetesen nem jelentett semmiféle komolyabb veszélyt a magaslat alatt táborozó törökökre,
de az anatóliai beglerbéget annyira felbosszantotta „az alávaló gyaurok pimaszsága”, hogy egy szakasz szpáhit vezényelt ki az eltakarításukra.
Amikor a várfalakról figyelő keresztesek meglátták a lejtőn gubbasztó társaik felé vágtató szpáhi lovasszakaszt, ők is kitörtek a várból, hogy a bajbajutottak segítségére siessenek. Eközben a Száva túlpartjáról figyelő keresztesek szintén észrevették a várhegy lejtőjén lefelé ereszkedő társaikat, akiket hangos kiáltozással biztattak. Először csak néhányan, majd őket követve egyre többen elkezdtek begázolni a vízbe, hogy átjussanak a túlpartra és beavatkozzanak a kibontakozó küzdelembe. Hatalmas káosz volt kialakulóban. A veszélyt érzékelve Kapisztrán János megpróbálta visszatartani a parancs nélkül túlpartnak tartó embereit, ám hangja elveszett az óriási zsivajban.
Az idős szerzetes ezt látva csónakba pattant és sietősen evezni kezdett. Azt tervezte, hogy majd a ladikból felállva intéz szónoklatot az emberekhez, hogy rábeszélje őket a visszafordulásra. Ahogy azonban a táborban maradottak is észrevették, hogy rajongva szeretett idős vezérük a túlpartnak tart, mindenki a vízbe vetette magát. Amikor János barát csónakja partnak futott, már mintegy kétezer átjutott keresztes fogadta őt dörgő éljenzéssel. Kapisztrán Jánost annyira meghatotta embereinek határtalan lelkesedése, hogy eredeti szándékát megváltoztatva Szent Pál filippiekhez írt levelének egyik sorát kiáltotta oda nekik: „Aki elkezdte bennetek a jó dolgot, be is fejezi!” Majd úgy ahogy volt, egy szál szőrcsuhában, fegyvertelenül az emberei élére állt és – nem lévén hadi lobogója –, a mindig magánál tartott feszületet a magasba emelve a korát meghazudtoló gyorsasággal futni kezdett a török állások felé. Miközben szedett-vedett serege élén és a feje fölé tartott feszülettel a törökök felé rohant, Szent Pál sorait kiáltozva biztatta rohamra az embereit.
A törökök valósággal megrökönyödtek a szemük előtt kibontakozó szürreális látványtól. Hirtelen babonás félelem szállta meg őket a fegyvertelenül feléjük rohanó és villámló tekintetű, hangosan kiáltozó „öreg dervistől”. Mire magukhoz tértek volna, már a nyakukba zúdultak János barát keresztesei, akik fejszékkel, cséphadarókkal és kiegyenesített kaszákkal ütötték-vágták a megzavarodott törököket, véres rendet vágva a soraikban.
Egy órán át zúgtak a harangok egész Európában
Időközben a szultánhoz is befutott a folyón átkelt keresztesek támadásának híre, akik ellen II. Mehmed az anatóliai lovasságot vezényelte ki. Hunyadi, aki mindeddig gondterhelten figyelte a várfal alatt kibontakozó káoszt, alighogy észrevette a török lovasság felkerekedését azt is rögtön felismerte, hogy a szultán ismét súlyos hibát vétett. Azzal ugyanis, hogy II. Mehmed a nem igazán komoly fenyegetést jelentő keresztesek ellen küldte a harcedzett anatóliai lovasságát, védelem nélkül hagyta a török tüzérséget. Hunyadi ezt kihasználva azonnal riadót rendelt el. Felharsantak a kürtök, megperdültek a dobok és nyeregbe pattant a nehézlovasság. A szélesre tárt várkapun át kiviharzó lovasok előreszegezett kopjákkal, mennydörgésszerű robajjal zúdultak rá a védtelenül maradt török ágyúállásokra. Rövid és öldöklő küzdelemben, amelyben az összes topcsit levágták, elfoglalták török ágyúkat, amelyeket megfordítva a saját ágyúival kezdték el lőni az ellenséget, teljesen szétszórva a megzavarodott török lovasságot.
Időközben János barát kereszteseinek szedett-vedett rohama is kezdett kiteljesedni. Kapisztrán János mezei hada – ami csodák csodájára alig szenvedett el veszteségeket –, betört a török táborba, megfutamodásra kényszerítve az ellenséget. A hangosan kiáltozó keresztesek a gyilkosan tomboló kézitusában egyre közelebb törtek a szultán sátrához. A teljes összeomlással fenyegető helyzetben II. Mehmed elrendelte a tartalék, négyezer elit janicsár bevetését, majd maga is kardot ragadott és belevetette magát a küzdelembe. A szultán egy rátámadó magyar vitézt még leterített, de rögtön ezután nyílvessző fúródott a combjába. Az ájultan földre rogyó II. Mehmed kis híján csodált elődje, I. Murád sorsára jutott, és csak janicsárjai önfeláldozásának köszönhetően kerülhette el a harctéri halált. Az oszmán sereg fegyelme felbomlott; a törökök felszerelésüket hátrahagyva fejveszetten menekültek el véres kudarcuk helyszínéről, a nándorfehérvári csatatérről.
Amikor a szultán magához térve szembesült a katasztrofális vereséggel, öngyilkos akart lenni, és csak a rávetődő pasák tudták megakadályozni abban, hogy önkezével vessen véget az életének. A világraszóló diadal híre futótűzként terjedt szét a kontinensen. A győzelem örömére III. Callistus pápa elrendelte, hogy Európa összes templomában húzzák meg a harangokat és egyórás harangzúgással tisztelegjenek Hunyadi János és hős katonái vitézségének. A nándorfehérvári diadal fájó sebként égette az Oszmán Birodalom testét: Hunyadi világraszóló győzelmének köszönhetően a törökök hét évtizedig elkerülték a Magyar Királyság határait.
