A stréberség mint létforma

A strébereket sehol sem szeretik, csupán elfogadják a szolgálataikat. Manapság egyre többször és egyre élesebben vagyunk kénytelenek szembesülni ezzel az axiómával. Azzal, hogy a Kádár-korból átmentett „nyúlgerinc”, az alattvalói mentalitás, amely mély beidegződöttségként végigkísérte az úgynevezett rendszerváltozás óta eltelt 15 évet, Európában, a globalitás új világában semmiféle védettséget nem ad. Sőt…
Alig hogy elhagyta az utolsó orosz katona is hazánkat lánctalpastul, veres csillagostul, a magyar égre új csillagok emelkedtek: az Európai Unió János jelenései ihlette csillagkoszorúja. Ettől kezdve magára valamit is adó politikus csak áhítatos arckifejezéssel ejtette ki az Európai Unió nevét, mintha legalábbis a Valhalláról, az Istenek páholyáról lenne szó. Olyannyira így volt ez, hogy még a legegyszerűbb falusi polgár is megadóan, bűnösségének tudatával csüggesztette le a fejét, mikor arról volt szó, ugyan miért zárta be borkimérését, boltját, miért nem tart már tehenet:
– Az unióban már úgy sem lehet, ahogy mi szoktuk – szólt a megadó válasz. Magyarországon gőzerővel folyt a jogharmonizáció, a felpörgetett, esztelen privatizáció, és egyre tolódott a belépés dátuma. Viszont sűrűn voltak vállveregető nyilatkozatok az unió korifeusai részéről: Magyarország élen jár a csatlakozási folyamatban, a többi aspiránssal szemben már csak egy tyúklépésnyire van a céltól. Ezen felbuzdulva a lelkes bürokraták a megfelelni vágyás lázában égve olyan törvényeket ötlöttek ki, amik uniósabbak voltak még az uniónál is. Az agrárium, a vállalkozói szféra gyötrődése egyre fokozódott, olykor az abszurditásba hajló intézkedésekkel. Mint például: a kannás bor töltéséhez fekete-fehér öltözőt kell építeni, zuhanyzóval, külön kannamosóval, kézmosóval, mert különben jön a métely, amivel súlyosan veszélyeztetnénk az unió közegészségügyi biztonságát. A belépés után várható aranyesővel elkápráztatott emberek még morogni is csak halkan mertek, merthogy az unió nem tréfa, mi sem lehetünk kivételek.
(Ma már tudjuk, mi vagyunk a kivételek. A métely pedig nem a kannatöltőből, vagy a kis vegyesboltból jön, hanem az ázsiai csirkegyárból, meg a brazil paprikából – áruik beengedése viszont nagyon is EU-konform – sőt követelmény –, szemben a disznók hagyományos, moslékkal történő nevelésével. Az életveszélyes.)
Persze, aki a belépésünk előtt járt mondjuk Spanyolországban, vagy akár Franciaországban, valami egész mást látott a piacon, a kifőzdékben, a strandokon. Mintha ezekben az uniós országokban nem lenne minden az uniós előírásoknak megfelelő. És őket ez ráadásul nem is zavarja. Sőt… Azt zavarnák el, aki – mondjuk egy, az uniós elvárásokból képzett magyar vállalkozó – meg merné kérdezni, hogy mi van a HACCP-rendszer – magyar szlengben „hapci” – előírásaival, például mennyi volt a maghőmérséklet, azaz hány fokot mutatott a szelet közepébe szúrt hőmérő a felszolgált hús sütésekor. Merthogy ezt is mérni kellene, és naplót vezetni róla. A meggyötört magyar vállalkozó, látva a normális állapotokat, persze rosszmájúan csak abban reménykedhetett – tekintve a maga bürokratikus terheit, értelmetlen, ám milliókba kerülő EU-konform beruházásait –, na nem baj, majd jól megbüntetik őket. Hát, nemigen szólnak erről a híradások. Sőt: a különféle országjáró, gasztronómiai dokumentumfilmek az EU-konformitás még szabadabb értelmezéséről tanúskodnak nap mint nap (Brüsszel szomszédjában, a kisvárosi piacon minden megszorítás nélkül árusíthatják házi süteményeiket a háziasszonyok, nálunk ezért pénzbüntetés jár – a szerk.). A mi hatóságaink megtiltanak, bezárnak, bírságolnak, inkvizítori hevülettel őrködnek a szent uniós dogmák betartásán, és üldözik az eretnekeket – ki tudja hány ezer kisvállalkozót tettek eddig tönkre, hány családot kényszerítettek szociális segélyen való tengődésre.
Pedig a „nagy bumm” lehűthette volna a stréber lobogást: az „eminens” Magyarországnak semmi előnye nem származott a lelkes önfeladásból. Az unióba velünk együtt léptek be azok az államok is, akik éppenhogy csak a legszükségesebb minimumot teljesítették – azt is leginkább papíron –, a legvégső határig megvédve saját gazdaságuk, polgáraik érdekeit. Azóta messze maguk mögött hagytak minket. A következő körben pedig olyan államok kerülhetnek be, ha minden jól megy, amelyekben – lásd Románia, Bulgária – papíron szintén be lehet ugyan vezetni például a „hapci”-rendszert, de valljuk be őszintén: valószínűleg egy emberöltő is kevés lesz arra, hogy be is tudják tartani.
Már ha lesznek olyan bolondok, hogy törekednek is rá. Nem valószínű, hogy mindezt az uniós agytröszt nem tudja.
Sokan mondogatták a szkeptikusok közül: az EU-csatlakozásnak egy felmérhetetlen előnye azért van. Hogy legalább a környezetvédelmi előírásokat betartatják szomszédainkkal és velünk is. Ezen a területen sem túl sok előrelépésről lehet beszámolni. Hosszas jogi birkózások után most úgy tűnik, Romániában nem építhetik meg a ciános aranymosó bányát az erdélyi Verespatakon és figyelembe kell venniük az engedélyezési eljárás folyamán a magyar fél szempontjait is: ez az uniós hozadék. A meccs azonban még nincs lejátszva. Az EU-konformnak nem nevezhető terv dédelgetése ellenére Románia vígan készül a belépésre. A már EU-testvér szlovákok pedig annak idején nyugodtan elterelték a Dunát, és ma sem adnak elég vizet Szigetköznek – EU-tagság ide vagy oda. És akkor még nem beszéltünk az emberi jogokról.
A státustörvény miatt Magyarországot keményen kioktatták az EU értékrendjéről. A stréber Medgyessy-kormány alázatos megértéssel fogadta az ellenvetéseket – ezzel is demonstrálva, mennyivel EU-kompatibilisebbek a posztkommunisták, mint az az izgága, nacionalista Orbán-kormány. Az utódállamok meg az SZDSZ pedig boldogok voltak.
Különösen, hogy Medgyessy EU-konform módon még koccintott is Nastase román miniszterelnökkel Erdély elcsatolására.
Ezenközben a csehek és a szlovákok szintén tökéletesen EU-konform módon tarthatják mindmáig érvényben a fajüldöző Benes-dekrétumokat, állíthatnak szobrot szerzőjüknek. Sőt, ha valaki fel mer szólalni az ellen, hogy a XXI. században, az emberi jogokra arrogánsan kényes unióban – amely elszántan üldözi az emberiségellenes bűnök elkövetőit – még sem ildomos az ilyesmi, azonnal támadóállást vesznek fel: nem tekeregnek a porban, hanem kioktatják az uniót a saját jogaikról. Az EU pedig nem küldi el Verhaugen urat vizsgálódni, és nem intéz baljós szózatokat az érintett államokhoz.
Orbán Viktor miniszterelnökként elkezdte a vazallus szemlélet felszámolását, a dekrétumok elleni jogos nyilvános kiállását azonban hangosabb sziszegés fogadta itthon, az „européer”, a „haladó” szociálliberális ellenzéknek köszönhetően, mint az unióban. Ott legföljebb csodálkoztak: nem gondolták, hogy stréberország egyszer megpróbál felállni… Az is igaz: nem is örültek neki túlságosan.
A jelenlegi miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc folytatta megfúrt elődje, Medgyessy nyúlgerinc hagyományait: a meghurcolt felvidéki tízezrek úgynevezett „anyaországának” kormánya meghiúsította, hogy az ENSZ-ben napirendre tűzzék a dekrétumok vizsgálatát. Nemhogy valamiféle uniós lobbizásról, a nyomásgyakorlás kísérletéről lenne szó. „Tiszteletben kell tartani a szlovák érzékenységet.” És be kell hozni a szlovák tejet. A magyarigazolványt pedig önként kiheréljük. Most, hogy Tony Blair felrúgta a közös uniós asztalt, és közeleg a választás, már Gyurcsány is „bátorkodik”: átmeneti uniós költségvetésről beszél, meg hogy újra kell tárgyalni az agrártámogatások rendszerét. Ez nem vitás. A nagy kérdés az, hogy milyen elvek mentén. Magyarország elemi érdeke az lenne, hogy a mennyiségi termelés helyett a minőségi termelést középpontba állító, a vidékfejlesztésre fókuszáló új agrárpolitika – a CAP II – irányelvei szerint alakuljon át az uniós támogatási rendszer. Lehetőleg minél gyorsabban. És erre fel is kellene készíteni az ágazatot. Nagy kérdés, hogy stréberország saját, kollektív érdekeit fogja-e képviselni ebben az életbevágó ügyben, vagy szokása szerint besorol a nagy testvérek, meg a tőkés lobbi mögé. Csak mindig a gyengébb ellenállás irányába.