Kihallgatás

Jezovicsnak, a mindenre kiterjedő magányos ideológnak és főcsiszárnak, ős-költőnek így jelentették az időben és kellően privatizált Gülü Rádióban már megbúvó ősmagyar kémei:
– És ott ült a sörtehajú, kis szakállú férfi, félrehúzódva a pártelitet idéző puffadt bőrfotelek egyikében – mert még ezt is privatizálták –, szerényen.
Odament az alapraccsoló, elmosódott beszédű, tömpe- (ennyiben emlékeztetett Tömpe elvtársra, a spanyol veteránra) orrú Mitugrász a várakozó emberhez – futólag –:
– Honnan van szerencsénk?
– Önök kérték…
– Éspedig?
– Ég.
– Ahá – mondta teljesen értetlenül, és beosonva átadta az urat az éppen illetékes és szokásosan abszolút tájékozatlan aznapi riporternek, fölmutatva a plafonra.
– Ön az – jegyezte meg szellemesen elmosódva ő is általános és pártállami privatizációból.
– Én. Vagyok, aki vagyok.
– Na, ja – viccelődött vele most a gyérhajú, kedélyesen bólogatva, mintha értene valamit, amit nem szokott.
Egyszerre mind az öten ott duruzsoltak körülötte.
– Bocsánat – vetette rá magát a vörös arcú, lilult szemhéja alól kiguvadt fotogén szemmel –, mért csinálta?
– A világot?
Egymásra néztek – hülye ez?
– Hát azt, hát azt.
– Úri passziómból.
– Mondja, már megbocsásson – vetette közbe maga is dörmöncehangon az eleddig félrehúzódó, saját orr-dünnyögésébe burkolódzó filmtekercs-japánosító celluloidpecér –, véletlenül nem Orbán Viktor beszélte rá a… hmmm… teremtésre?
– Ki ő?
– Ő… szóval ő – ő. Ellen. Ellen-ember. Görbe láb, széles mosoly, rajongó karok… szóval, talán ő vette rá, hogy agyagból gyúrjon embereket, és abba lehelje a lelkét.
– Netán magukat? Maguk emberek?
– Bocsánat, itt mi kérdezünk, talán tetszik emlékezni, az ÁVO-n is ez volt a trend.
– Önök ávósok voltak?
– De uram… – Dörmönce II kihúzta magát duzzadó hasa alól –, sok mindent lehet rám mondani, de ávós nem voltam!
– És ember? Úgy emlékszem, ön pazar játékos! Hogy kerül ebbe a brancsba?
– Itt mi kérdezünk – vette át a szót egy Orr-dörmögő, akinek akkora keretes szemüvege volt, hogy eltakarta az orrnyergét arcostól –, nem találja, hogy szemtelen?
– Én?
– Nem – emelte föl a hangját orrfúvás nélkül Orrvitéz. – Ő. Orbán Viktor. Róla van szó, nem?
– Akkor mért engem hívtak?
– Gondoltuk, maga mindent tud, rak, rendez, int, irányít, beleavatkozik… kedves uram… – borult a sörtehajú férfi elé –, azt Ön is belátja…, hogy Orbán Viktor az oka…
– A december ötödiki választásnak… A külföldi pangásnak… Az érettségik eltulajdonításának, a Szili Katalin bukásának, a mezőgazdaság kifosztottságának, Kuncze Gábor lufijának, az eurós pénzek befagyasztásának, a színészek munkanélküliségének, az autótörő pesti kátyúknak, de magának D. G. rosszul sikerült fogsorának, vicsorának, hogy Tokaj szőlővesszein nektárt nem csepegtettél… Apropó! Ön is benne volt Orbán Viktor szőlőkompániájában? Részt vett azon a közgyűlésen, melyen Orbán Viktor lenyúlta Lévai Anikó női szerepét… és…
– Bocsánat… én nem Orbán Viktor vagyok.
– Hát kicsoda, ha szabad kérdeznünk?
– Én is kérdeznék valamit. Önöknek, kik ennyire ki vannak szolgáltatva a nyilvánosságnak, majdnem azt mondtam, bocsánat, a nyilvános házban, sosem jutott eszükbe, hogy torkászhoz, orros orvoshoz, gigáshoz forduljanak? Így sokat veszítenek a népszerűségükből… Talán összeállhatna egy orvosteam, mely olcsón és egyszerre megcsinálná az önök nyálkahártyáját, orrsövényét, gőg-manduláját, és valahogy kitisztítaná az arcüregükből azt a… bocsánat… vizenyőt, amit a sokévi nátha, esetleg alkohol, mert hol van ma olyan magyar ember, aki nem iszik… igaz, meg se kérdeztem, önök magyarok, szívesen beszélik ezt a nem is túl könnyű nyelvet, egy szlovák docens azt mondta – egyébként az önök Aczélja által betiltott Illés Gyula Szellem és erőszak című kínos cikkgyűjteményben olvasható: „Nem tudom a nyelvüket, de ha megszólalnak, mintha csellót hallgatnék. Egy szót sem értek belőle, de mély a és o hangjaikban, majd az utánuk fel-felcsattanó e-kben, i-kben, ü-kben Pablo Casals művészetét hallom. Kevés olyan szép nyelv van, mint az önöké.”
Önök erre a nyelvre nem vigyáznak? Nem teszik rendbe a beszélőkéjüket, az orrmanduláikat, az arcüregeiket, az arcukat? Erre minden nép fia ügyel! Van egy régi orvos ismerősöm, az talán tudna önökön közösen segíteni! Ha már magyarok! Vagy nem?
– De. Meg tudna. De bocsásson meg, mondtuk, itt mi kérdezünk… Nem Orbán Viktor küldte önt? Ki ön egyáltalán?
A sörtehajú kissé meghajolt ültében, és kristálytisztán magyarul azt felelte.
– Az Isten. Köszönöm a lehetőséget.
És eltűnt.