Alkotmányos demagógia

Ha a „demagóg” szót halljuk, általában primitív hordószónokot értünk alatta. (A demagógia egyébként – a lexikon szerint – hamis érveléssel történő meggyőzés, amely elsősorban a hallgatóság érzelmeire hat.) Ilyen demagógok is vannak. A történelem legnagyobb, legsikeresebb és egyben legkártékonyabb demagógjai azonban egytől egyig kivételes képességű, kivételes intelligenciájú emberek voltak.
A demagóg a hallgatóság szája íze szerint beszél, s lehetőleg azt mondja, amit az hallani akar. A hazugságtól sem riad vissza. Fő fegyvere mégis inkább a féligazság és a csúsztatás. Az igazságot sem veti meg. Felhasználja ellenfeleivel szemben: oda üt, ahol legjobban fáj. Gyurcsány Ferenc a Timesnak adott interjúja iskolapéldája a mesteri, sőt zseniális demagógiának. Mindenekelőtt azt mondta, ami kedves volt olvasóinak. A nyugati üzleti köröknek azt, hogy célja Magyarországot bekapcsolni a (szabályozatlan, korlátlan) globalizációs világrendbe, amelyben a multinacionális vállalatok érdeke az irányadó. A konvergenciaprogramot a gazdaság modernizációjának tüntette fel (holott az nem más, mint sajnálatosan ötletszegény könyvelői gyakorlat a költségvetés „tartozik” és „követel” oldalának a kiegyenlítésére). Kormánya „haladó, nyitott, globalizáció alapján álló” gazdaságpolitikáját szembe- állítja az ellenzék „elszigetelődő, radikális gazdasági nacionalizmusával”.
A világ zsidóságának azt üzente, Magyarországon az utóbbi időben fellángolt az antiszemitizmus, amely őt személyesen is érinti, hiszen felesége zsidó származású. A Fidesz tűri az egyre gyakoribb antiszemita megnyilvánulásokat. Mi több: érdekközösség van a Fidesz és a szélsőjobboldali antiszemita erők között. „Valami borzalmas történik” Magyarországon. A radikális antiszemitizmus ellen csupán a két kormánypárt, valamint az (egyetlen?) demokratikus ellenzéki párt, az MDF óvja az országot. (Az utóbbin Antall József ugyancsak elcsodálkozna, hiszen amikor az MDF kormányon volt, antiszemita pártnak számított.)
Mindez természetesen azt jelenti, hogy mind a nyugati üzleti köröknek, mind pedig a világ zsidóságának elsőrendű érdeke, hogy Magyarországon szoclib kormány legyen hatalmon. Ugyanakkor az ellenzék kormányra kerülése katasztrofális volna mindkettőjüknek. Így ez a kormány számíthat mindkettő hathatós támogatására.
Azon magyarországi nyugdíjasok felé, akik nosztalgiával gondolnak a Kádár-rendszerre, s akik minden július 6-án gondolatban vagy tettlegesen virágot hullajtanak Csermanek elvtárs sírjára, büszkén vallja, hogy ifjúkorában KISZ-titkár volt, és hogy „felesége régi kommunista család sarja”.
Ismeri az angol mentalitást, s olyan fordulatokat használ, amelyeket az angolok értékelnek. Az orosz energiaszállítások életbe vágó szükségleteket elégítenek ki, ugyanakkor függő viszonyt létesítettek Oroszországgal. „Zsákfutó versenyben vagyunk, ugyanakkor a legkifinomultabb francia etikett szerint próbálunk táncolni.” Az ilyesmi tetszik az angoloknak. Az is tetszik, amikor példaképe, Tony Blair közeli távozásával kapcsolatban azt mondja: „Minden demokratikus politikusnak ez a sorsa. Számunkra nincs happy end. Felemelkedünk, majd lehullunk. Végül minden csillag lehull. Ez lesz az én sorsom is. A kérdés csupán az: mikor?” „Micsoda szerény, illúziómentes politikus!” – mondja a meghatott angol olvasó.
Oda üt, ahol fáj. Bevallottan, évekig nem csinált semmit, sőt „elkúrta” ezt a „kurva országot”, hazudott és csalt. Mégis még mindig Magyarország miniszterelnöke. A Fidesz tehetetlen. Más nem jutott eszükbe, mint az, hogy valahányszor Gyurcsány szólásra emelkedik az Országgyűlésben, a fideszes és a kereszténydemokrata képviselők Orbánnal az élükön kivonulnak az ülésteremből. Gyurcsány kommentárja szemérmetlenül zseniális: „távollétük sérti a nép és a parlament felsőbbrendűségének elvét. Ez nemcsak engem érint mint miniszterelnököt, hanem a köztársaság intézményrendszerét is. Nem veszek róla tudomást. Teszem a dolgomat.” Kemény és férfias beszéd attól, aki a hatalmat a nép becsapásával tartotta meg.
Emlékezetes, hogy a kilencvenes évek elején a Fidesz-képviselők Orbán Viktorral együtt ingben, pulóverben, nyakkendő nélkül, hosszú hajjal, állukon az akkor divatos három milliméteres borostával ültek a parlamentben. Aztán egy szép napon megborotválkoztak, megnyiratkoztak, zakót húztak, nyakkendőt kötöttek. Gyurcsány nem siklott át ezen a metamorfózison, bár jó tizenkét éve történt. „Én nem töröm a fejem azon, hogy milyen legyen a megjelenésem. Nekem nincs öltöztetőm. Orbán Viktor viszont megváltoztatta a hajviseletét, egész öltözködésmódját, hogy a nép egyszerű gyermekének lássék. Ma a nép »vidéki Elvisnek» hívja”. Ez ült.
Egy monumentális csúsztatás valószínűleg nem „ült”. Az interjúvoló az Országházat övező kordonról kérdezte. Nem emel ez falat az Országgyűlés és a nép közé? Szó sincs róla, hiszen „amennyire én tudom, a német Bundestagot, valamint az osztrák és a brit parlamentet is elzárják a tüntetők elől”. Nocsak, nocsak! Én meg úgy tudom, hogy egyik országban sem volt emberemlékezet óta tömegtüntetés a kormány ellen sem a parlament előtt, sem annak közelében. Tehát az, hogy lezárják-e az országházat vagy sem, eddig fel sem merülhetett. Azt hiszem, ez volt az egyetlen baklövés az egyébként zseniálisan demagóg interjúban. Bár az sincs kizárva, hogy az objektivitásra törekvő angol olvasó azt gondolja, hogy ha Londonban kormányellenes tömegtüntetés veszélye fenyegetne, (a fegyvertelen rendőrök) talán valóban lezárnák a parlament felé vezető utakat. Persze az objektív angol olvasó nem tudja, hogy csillagászati különbség van a parlament felé vezető utak esetleges lezárása és a néphatalom letéteményesének a néptől való, immár ötödik hónapja tartó, acélkordonnal történő elbarikádozása között.
Hasonlóan briliáns, csodaszép beszéd volt az, amelyet március 15-én a Művészetek Palotájában mondott. Ebben a rövidségében is gyönyörű, megindító beszédben csupán az volt keserűen ironikus, hogy azt éppen Gyurcsány mondta el. Hat nagyszerű gondolatot találtam benne.
Összetartozunk. Mintha a nemzeti egységnek nem éppen Gyurcsány személye lenne a legnagyobb akadálya. Hiszen a nép már beletörődött a szoclib koalíció fennmaradásába, de Gyurcsány nélkül. Beszélt a (körülbelül 13 milliós) magyar nemzet, közte a határon túli magyarok együvé tartozásáról, mintha 2004 őszén nem ő kampányolt volna az ellen, hogy a határon túli magyarok állampolgárságot kapjanak. Batthyányt és Petőfit említve rámutatott, hogy két feddhetetlen jellemű magyar ember lehet politikailag homlokegyenest ellenkező véleményen. Az egyik alatt nyilván Orbán Viktort, a másik feddhetetlen jellem alatt természetesen önmagát értette. Volt egy főhajtása a Jóisten felé is.
Hangsúlyozta, hogy 1848 reformról szólt, márpedig, mint láttuk, ő szintén a reformok embere. Nemzeti közbecsületről beszél az, aki (kormányával együtt) másfél-két évig hazudott reggel, éjjel meg este, s a választókat hazugsággal és a valóság elkendőzésével tévesztette meg. Rám ez az impozáns beszéd úgy hatott, mintha Tomás de Torquemada beszélt volna irgalomról, Robespierre istenfélelemről, Al Capone tisztességről, Medici Mária (Szent Bertalan éjszakája után) vallásszabadságról, I. Miklós cár liberális reformokról, Voltaire a katolikus egyház tiszteletéről, Messarina a szűzi életmód szépségéről.
Ez a beszéd hazai fogyasztásra készült, így az is érdekes, ami a külföld számára készült Times-interjúból kimaradt. Nem volt benne főhajtás a nyugati üzleti körök felé. Kimaradt az utalás az egyre élesebbé váló antiszemitizmus teremtette szörnyű állapotokra, a Fidesz elszigetelődő gazdasági nacionalizmusára, továbbá arra, hogy érdekközösségben áll a szélsőjobboldali szélsőséges antiszemitákkal. A cél az volt, hogy egyesítse a nemzetet Gyurcsány Ferenc és az ő „reformprogramja” mögött, hisz csak ő és csak az ő programja tudja kiemelni az országot abból a válságból, amelyet ő és a szoclib kormány teremtett azzal, hogy négy évig nem csináltak semmit, sőt „elkúrták, de nagyon ezt a kurva országot”. Nem csoda, ha a gondosan válogatott (de a kapuban átvilágított és megmotozott) ünneplő közönség szűnni nem akaró tapssal jutalmazta beszédét.
Ezt a briliáns demagógot három évig és három hónapig nem lehet eltávolítani a miniszterelnöki székből. Az alkotmány nem rendelkezik arról, mi a teendő akkor, ha egy kormány a választók becsapásával hosszabbítja meg mandátumát. A kormánypártok segítségével kisebbségbe és ezzel lemondásra lehetne kényszeríteni, de a kétszáztíz kormánypárti képviselő között nemhogy tizennyolc, de egyetlen jellemes, önérzetes sem akad, aki azt mondaná, hogy hazuggal és csalóval nem működik együtt. (Micsoda szegénységi bizonyítvány ez az országról!) Tüntetések sem fogják lemondásra bírni. A rendőrség az ő rendőrsége. Kimehet akár másfél millió ember az utcára, legyenek bár országos sztrájkok, addig, amíg a tüntetők vagy sztrájkolók fegyvertelenek, ő marad, hiszen megmondta Balatonőszödön: „Lehet tüntetni a Parlament előtt.” (Most már nem lehet.) „Előbb-utóbb megunják, hazamennek.”
Szóval Gyurcsány és kormánya marad. Pedig a történelem azt tanítja, minél tehetségesebbek, minél intelligensebbek voltak a demagóg népvezérek, annál nagyobb katasztrófába vitték népüket. Kléón Athént olyan vereségbe vitte, amelyet sose tudott kiheverni. Danton csupán a király, néhány ezer arisztokrata és néhány tucat konventtag lefejezésében bűnrészes. Leninnek oroszlánrésze volt annak a rendszernek a létrehozásában, amely Sztálint dobta felszínre. Eredmény: mintegy húszmillió halott, a tisztogatások, a Gulag és a harmincas évek paraszti éhínségének áldozatai. Mussolini: megsemmisítő, totális katonai vereség. Hitler: Németország és a német nép addig soha nem látott katasztrófája, világháború, negyvenmillió halott.
Három év és három hónap alatt hihetetlen károkat lehet okozni. De vajon csak ennyi idővel kell számolni? Aki képes hazugsággal, csalással, a választók megtévesztésével megtartani a hatalmat, az más eszközöktől sem riad vissza. Ez annál inkább valószínű, hisz neki küldetéstudata van. Márpedig a messiási küldetéstudattól áthatott demagógok a legveszedelmesebbek, mint ahogy Hitler példája mutatja. Gyurcsány az, aki tudja, mi a jó ennek az országnak. Az ő küldetése azt megreformálni, és a népet – akár akarata ellenére – boldogítani. Küldetésének betöltését demokratikus választás sem akadályozhatja meg!
Folyik a kulcspozíciók saját híveivel való betöltése. Mi lesz itt 2010 áprilisában? Sok százezer vezető pozícióban lévő ember egzisztenciája függ majd attól, megnyeri-e a szoclib koalíció a választást vagy sem. Ezek közé fognak tartozni a fegyveres erők is (még megbízhatóbban, mint napjainkban). Az OVB megállapítja majd, hogy a választás tiszta volt, és kihirdeti a koalíció fényes győzelmét. Ki fogja a választást megsemmisíteni vagy a valós eredményt alkotmányos módon kideríteni? Hisz azokban az intézményekben, amelyeknek ez lenne a dolguk, akkorra már mindenütt pozíciójukat, megélhetésüket féltő Gyurcsány-hívek ülnek majd. Százezres tüntetések lesznek országszerte – vagy talán nem is lesznek, mert minek.
Ha meg lesznek, majd megunják, hazamennek.

A köztársasági elnök úr súlyos dilemma előtt állt szeptember–októberben. Vagy tiszteletben tartja az alkotmányt, és feláldozza a demokráciát (hisz nincs demokrácia ott, ahol a kormány a választók becsapásával tarthatja meg a hatalmát), vagy megsérti az alkotmányt, és megmenti a demokráciát. Ha annak idején De Gaulle került volna ilyen dilemma elé, nem kétséges, hogy melyik alternatívát választotta volna. A mi köztársasági elnökünk azonban nem De Gaulle, hanem alkotmányjogász.
Magyarország szeptember óta nem alkotmányos demokrácia, hanem alkotmányos demagógia.

A szerző közgazdász