Böszmék, a reform és mi

A mai közbeszéd résztvevői mind sietnek leszögezni, hogy „a reformra szükség van, magával a reformmal ők egyetértenek, hanem ami az iskolaügyet vagy a…” – itt fölsoroltatik minden célterület – bármelyik részletét illeti, azzal nem. Vagyis bemaszatolnak egyet az igazságnak meg saját véleményüknek: szóval pártolják, amitől borsódzik a hátuk. Nos, tisztelettel jelentem, én nem. Nem értek egyet azzal, amit itt, ma, valakik reformnak neveznek.
Először is azért, mert a reformot hirdetők – vezérestül – egy társadalmon kívüli társaság. Nem én dobtam ki őket, hanem ők léptek ki, amikor megtagadták a legalapvetőbb közösséget velünk. Ez a közösség innen van erkölcsön, jogon, hiten, nemzeten, pártokon, eredendően ideológiamentes: a nyelv. Nem valamilyen nyelv szervezi az emberiség alapközösségét, hanem egyáltalán az az alapelv, hogy a közlések/szavak lehetőleg egybeessenek a tényekkel. Jó példa a tágasan nemzetközi reform szó. Nálunk megmagyarosodott latin gyökerű francia: a régi megújító újraalakítását jelenti számtalan különböző ajkú ember számára.
Őszödi Böszme és hada azért párbeszédképtelen, mert notórius hazudozó. Tehát ha ők azt mondják, hogy reform, akkor azon érthetünk mákos csíkot, romlott kaviárt, tolvajlást, bármit. A lehetőségek közül a javító célzatú megújításé a legcsekélyebb. Anyanyelvünk szókincse millió fölötti, beleértve az ilyen közkeletű, világjáró szavakat is, tehát a valószínűtlenségi együttható tíz a mínusz ötödiken és még valamennyi.
Koromnál fogva meglehetősen tudok böszméül, Eufémia címmel regényt is írtam e nyelven bő húsz éve, de rühellem. A józan ész szabályai szerint itt abba is kellene hagynom, csak a szenvedélyes tévelygők kedvéért folytatom.
Azzal a böszme dumával, hogy „a Kádár-kornak/szocializmusnak s vele a gondoskodó államnak vége”. Ebből az állításból csupán csak a hátsó gondolatból árulódik el valami, amúgy az egész úgy, ahogy van, hamis. A gondoskodó államot nem az említett hóhér, nem a szocialisták, hanem maga az emberiség találta föl. Bizony az emberiség, amelynek közösségéből a böszmék kiléptek. Mégpedig azért, mert szüksége volt egy olyan szervezetre, amely mindenkit, de különösen a gyöngéket megvédi. Az emberré válás nagy pillanatai közé tartozik az öregek, a betegek iránti gondoskodás megjelenése. Lévi-Strauss számol be arról, hogy pucéron járó nyambikvaráknál a főnök a neki adott ajándékokat már másnap szétosztja, személyes ügyessége-leleményessége a közjót szolgálja. (Szomorú trópusok.) A fáraó állítólag szörnyű kizsákmányoló despota vala. Ámde mit is olvasunk a Teremtés könyvében? A hét bő esztendő termését a fáraó elraktároztatta a hét szűk esztendőre, hogy az országot ne tegye tönkre az ínség. Athénben az állam színházat tartott fönn a közös kultúra ápolására: a szegény nézők nem jegyet vettek, hanem napidíjat kaptak! Rómában a kincstár fizette a nép kenyerét, az orvosokat, a rétorokat, azaz tanítókat, ügyvédeket, a birodalmi postát. A középkori állam az egyházzal karöltve tartott fönn egyetemeket, iskolákat, kórházakat. Muzulmán, zsidó, keresztény, buddhista, mormon stb. hitbéli előírás a szegényekről való gondoskodás. Az oktatási, egészségügyi és egyéb közjóléti intézmények a századok folyamán egyre gyarapodtak. Fejlődésüket éppen a szocializmus törte meg. Elrabolták a fönntartásukra szolgáló javakat, a nyugdíjintézetek befektetéseiként vásárolt ingatlanokat, részvényeket stb. Miután az előböszmék a magánvagyonokat is elharácsolták, és példátlan általános kizsákmányolásra tértek át, természetesen rákényszerültek egy, a kortárs európainál ritkább szövésű és rongyosabb szociális háló összetákolására. Nincs mit hencegni vele.
Reformálni kéne? Csak azt ne, böszméül semmiképpen ne! Nehogy már áttérjünk az „öngondoskodásra”, miként emlegetni pofátlankodnak. A nyambikvarák fügefalevél nélkül is a paradicsomban élnek ahhoz képest, amit az egyén egyén elleni darwini torzsalkodás zúdítana ránk. Ehhez fogható még nem létezett a történelemben.
És milyen alapon mérnék ránk ezt a csapást?
Velük bajosan, de tárgyalóképes emberekkel meg lehetne vitatni, hogy ki-ki tegye vissza a közvagyonból ingyen vagy ár alatt elcsivázott javakat meg a velük időközben termelt hasznot, kerüljön vissza a multik kezére játszott vagyon, fizettessenek be a kincstárba az olajszőkítéstől a különféle ingatlan-, bank- és egyéb panamákon át az autópálya-építésig bezsebelt csúszópénzek, az álláshalmozásból halmozott suska, kapjunk résztulajdont – vissza-téglajegyrészvényt! – az általunk századok során épített-fönntartott kórházakból, iskolákból, szóval készüljön egy alapos és tiszta elszámolás.
Rendszerváltás?
Tárgyalhatunk valamely fölöslegessé vált kórház, iskola más célú használatáról, netán eladásáról, de a tulajdonos ön, igen, ön, kedves olvasó, meg egy picikét én is, akik törvényesen örököltük, munkánkkal, folyamatos befizetéseinkkel létrehoztuk ezeket az értékeket. Ma is a miéink, mert a tulajdon nem évül el. A kisember tulajdona sem. Ha a böszmék önként, a nagyobb haszon, a mi kirablásunk reményében nem mondták volna föl a társadalmi szerződést, ha nem nyilvánították volna magukat társadalmon kívülinek, akkor őket is megilletné egy akkora részecske, mint Mari néninek. Így viszont? Mi jár annak, aki fondorlattal, hazugsággal, aljas indokból, bűnszövetkezetben, előre megfontolt szándékkal…
Ha akármilyen döntést hoznánk az üzletkötés során, nyilván az járna a fejünkben, hogy milyen haszna lenne ebből a közösségnek? Hova tennénk a pénzt, hogy a megmaradt intézetekben jobb legyen az oktatás, a gyógyítás?
És tovább: hogyan tudnánk visszaszerezni nemzeti önbecsülésünket? Kibékülni a december 5-én hátba döfött nemzettestvéreinkkel? Újra fölfedezni a gyermek, a család, a barátság örömét? Újra a magunkénak tudni legalább az elkótyavetyélt stratégiai javakat? Hogyan tudnánk kibújni az örökös szipolyozással fenyegető adósságcsapdából?
A hétpróbás Sánta Kutya-díjasok most fölkapják a fejüket és megmarkolják a tárcájukat: ezt azért nem. Ők nem erre szerződtek.
Pedig csak ezután következhetne az „öngondoskodás”. Ha már a nyambikvarák szintjén sem élhetünk, akkor a dolog másként nem képzelhető el, csak úgy, hogy ezután semmiféle adót, járulékot nem fizetünk, aztán boldoguljon ki-ki, ahogy bír. Ez volna az öngondoskodó társadalom démonárnya. Jöhet boldogult Hajnóczy Péter víziója: körvadászat a lakosságra. A főpróbát Őszödi Böszme már elrendelte 2006. szeptember–októberben. Anélkül, hogy őt vagy alvezéreit a törvény elé idézték volna…
A böszme szótárban a reform szónak semmiféle jövőbe hangzó csendülése nincs. Legalábbis olyan, ami számunkra ne a lélekharang-kondulást idézné. Aki végigolvasta a vonatkozó hivatalos iratokat-beszédeket, az előtt ez teljesen világos. Csak cinikus lózungok az erős országról, igazságos társadalomról és hasonlókról. Hogyan lehet erős egy kifosztott, nincstelenné tett ország, önbecsülésében folyamatosan támadott nép? Hogyan lehet igazság ott, ahol a nemzetközi nagytőke nyílt, terrorisztikus diktatúrája tombol, ahol nincsenek munkavállalói és emberi jogok, ahol nem szabad a sajtó? Hogyan vezethetnek bárkit az igazság útjára olyanok, akikben nincsen igazság?
Bárki utánanézhet: az erkölcsi, biológiai, gazdasági, kizsákmányolási, közéleti mutatóink drámaian zuhantak a böszme kormányok alatt.
Magyarország helyén – ezzel nyíltan és többször elhencegtek – holmi vállalatot akarnak létrehozni. Márpedig a gazdaságkori vállalat minden emberséget nélkülöző haszonüzem. Ahogy Milton Friedmann világosan megmondta: a társadalmi felelősségvállalás egy esetben fogadható el, ha a cég álságosan, a nagyobb haszon reményében teszi. A vállalat akár a fagyöngy az akácosban, a közösségen kívül áll, pontosan ott, ahol a böszmék.
Ebből a „reformból” sem kérek.
A „gondoskodó államnak vége” félmondatban rejlő hátsó gondolat az utolsó két szóban lakik. Az államnak vége. Mármint a magyar államnak. Csak a vak nem látja, hogy a böszmék a haza fölszámolásán fáradoznak. Pornó, narkó, multi, bármilyen bevándorló jöhet, csak magyar ne, magyar gyerek ne szülessék, ne tanuljon, és ha lábra kap, menjen a francba, az országot gazdasági erőforrásoktól megfosztani, végül pedig eladni a telket.
Jogosan, hiszen a törvényesség helyi őrei még csak vizsgálatot sem indítottak a köztársaság megsemmisítésére szőtt összeesküvés földerítésére.

A szerző író