A győztes Sarkozy elnök új többsége

Nem volt kérdéses, hogy kik nyerik a francia parlamenti választások első fordulóját, és nem kérdéses, hogy kik a második fordulót. Mindkettőt a Sarkozy-féle jobboldal.
A szocialisták jó előre felkészültek vereségükre, s a párt meghatározó politikusai inkább már a várható belső csatákra, vitákra edzettek. A szocialista párt ugyanis idei kettős kudarcával olyan fordulóponthoz érkezett, ahol végre döntenie kell, határozott választ kell adnia politikai jövőjét, irányát illetően. És egy rossz döntés, egy helytelen irányválasztás akár a párt végét is jelentheti. A kommunisták vagy a zöldek már eltűntek a süllyesztőben, de a szocialista párt is berendezkedhet az örök vesztes szerepére, ha nem képes megújulni, ha nem képes feladni régi utópiáit. A franciák 47 százaléka szerint a pártnak új programra, új tartalomra van szüksége; ahogy Ségolene Royal még a választások előtt megfogalmazta: „új szókincs kell”.
Elmúltak azok az idők, amikor a klasszikus baloldal szokásos válaszai megoldásnak tűntek. A ma Franciaországában a hagyományos baloldali-munkásmozgalmi jelszavak elkorhadt nézeteknek vagy kedves, de hasztalan utópizmusoknak hathatnak. A kedves, de hasztalan idealisták szerepét a parlamenten kívüli szélsőbal, a trockisták új nemzedéke (LCR) vagy a José Bové-féle antiglobalisták nyugalommal játszhatják el, de az ország második legerősebb pártja nem elégedhet meg ennyivel. 2008-ban helyhatósági, 2009-ben európai parlamenti, 2012-ben pedig ismét elnökválasztások lesznek, s addigra a szocialistáknak új programra lesz szükségük. És új arcokra. A Mitterrand-érából itt maradt vezetőréteg egyre hiteltelenebb a franciák számára. A többszörösen odakozmált Laurent Fabius radikális baloldalisága, Dominique Strauss-Kahn szociálliberalizmusa vagy Jack Lang entellektüel mivolta mögül már rég kikoptak az eszmék és a hívek. A szocialisták mai vezető politikusai egy letűnt korszak itt felejtődött arcai, akik képtelenek belátni, hogy görcsös maradásuk csak árt saját oldaluknak. Egyedül Ségolene Royal lehetne képes új irányt, új arcot, új értelmet adni a francia baloldalnak.
A párttagság egyszer már kifejezte, hogy Royalt akarja, s Royal maga is egyre nyíltabban beszél pártfőtitkári ambícióiról. Pusztán a nagy öregek ellenállását kéne megtörnie. De az idei hatalmas pofon tán őket is elsöpri, megnyitva az utat egy új nemzedék előtt.
Mert a jobboldal fantasztikus sikere ebben van. A megújulásban. Hiszen Sarkozynek is saját táborát kellett legelőször átalakítania. Sarkozy, bár a chiraci kormánypárt jelöltjeként lett elnök, nem a kontinuitást, hanem – a plakátokon is hirdetett – szakítást jelképezi. Szakítást a gaulleizumussal, szakítást az etatista Franciaországgal, szakítást a hatvannyolcasok közel negyvenéves monopóliumával. Sarkozy először Chiracot és Chirac embereit győzte le, hogy a jobboldal jelöltjeként választást nyerhessen. Pont ezért nem tekinthető sem személye, sem életútja, sem programja tipikusnak a francia jobboldalon. Merészsége azonban találkozott a franciák elégedetlenségével.
Nicolas Sarkozynek sikerült az, amit Orbán Viktor itthon még csak most tűz a zászlóra: az új többség megteremtése. Ha végignézünk Sarkozy kormányának névsorán, láthatjuk, hogy a jobboldali elnök mögött egy politikai oldalakon, törésvonalakon átívelő, egységet jelképező társaság sorakozott fel, amelyben a centristák, a chiracisták, a konzervatívok, a liberálisok, de a kompromisz-szumkész hatvannyolcasok is megtalálhatók. A gaulleista Alain Juppé ugyanúgy ott ül a kormányban, mint a renegát szocialista Eric Besson vagy a hatvannyolcas nemzedék népszerű reprezentánsa, a külügyminiszternek kinevezett Bernard Kouchner.
Legyünk jóindulatúak, s feltételezzük, hogy a Fillon-kabinet eltérő múltú és ideológiájú személyeit nemcsak a bársonyszékek iránti vágy, hanem valami jó értelemben vett reformszándék tartja össze. Igen, valami olyasmi, amire Orbán építené (építhetné) új többségét: modern hazafiság, szabadelvű konzervativizmus, patrióta gazdaságpolitika.
És ami Franciaországban sikeres lehetett, tán Magyarországon is az lehet.
Orbán és Sarkozy nemcsak alkatukban, személyiségükben azonosak, de életútjukban is azok lehetnének. Pusztán tanulni kellene az egyiknek a másik sikeréből. Orbánnak Sarkozyéből. Az adottságok ugyanis nagyon hasonlóak voltak az idén a franciáknál, mint tavaly nálunk. Náluk is és nálunk is a jobboldal élén egy határozott, tabudöntögető, de megosztó személyiség állt. A baloldal ott is és itthon is folyamatos támadás alatt tartotta a jobboldal vezetőjét. Mind Orbánt, mind Sarkozyt diabolizálni akarta a baloldali média. És ezen kampányához a baloldal nemcsak nálunk, de Franciaországban is talált „jobboldali” szövetségeseket, akik holmi centrumpolitika és össznépi kiegyezés (no meg némi profánabb motiváció) kedvéért hajlandók voltak szembefordulni természetes szövetségesükkel. A különbség pusztán annyi, hogy François Bayrou nem hord kalapot.
Miért tudott Sarkozy mégis nyerni, míg Orbán nem? Túl egyszerű lenne a két állam, a két mentalitás különbségével magyarázni mindent. Persze, Franciaország nem Magyarország. Franciaországban erős polgárság van, s a jobboldal nem több évtizedes történelmi hátrányból indul. De talán mégis hasznos lehet megnézni Sarkozy politikájának sikerét. Mert esetleg a hazai jobboldal bátorságot és merészséget tanulhat belőle.
Sarkozy ugyanis egészen másképp reagált az ellene kialakuló frontra, mint Orbán. Míg Orbán folyamatosan úgy tett, mintha nem tudná, hogy azok az újságírók, akikkel kedvesen elbeszélget, gyűlöltették meg őt a magyar nép egy részével, Sarkozy egyszerűen elé ment a gyűlöletkampánynak, és hatástalanította azt. Kimondta ugyanis, hogy tudja, félnek tőle. De azt is kimondta, hogy miért. Mert ő jelenti a változást, mert a bebetonozott elitek előjogaikat, megszokott pocsolyavilágukat féltik tőle. És merészen visszakérdezett. Nem egyszer, nem kétszer: „Honnan ez a gyűlölet?” Ezzel a retorikai lépéssel pedig a baloldalt nem várt irányból támadta. Ugyanis a szocialisták egy ilyen kérdésre vagy kiöntik gyűlöletüket nyíltan is – az áldozat szerepébe helyezve Sarkozyt –, vagy kénytelenek abbahagyni a negatív kampányt. Ha Orbán nem zavartan reagál abban az ominózus vitában, hanem Gyurcsány többszöri kérdésére a szemébe mondja, hogy „mi a baja vele”, s aztán visszakérdez, hogy őt meg miért gyűlöli a baloldal már-már betegesen, egy hasonlóan sokkal őszintébb és tán sikeresebb Orbánt láthattunk volna.
Orbán Viktor viszont udvarolni próbált azoknak, akiket nem meg-, hanem legyőznie kellett volna. Orbánnak nem a szerény visszafogottat, hanem a megsértett áldozatot kellett volna játszania 2006-ban. Ahogy azt Sarkozy is tette. Mint látjuk: sikerrel. Egy idő után ugyanis a baloldal gyűlöletkampánya, suttogó propagandája kipukkan. A különböző, rasszista gyökerű Orbán-ellenes érveket maguknak a magyar szocialistáknak kellett volna végül visszautasítaniuk. Pusztán konfrontálni kellene őket saját hazugságaikkal, gyűlölködésükkel.
A magyar jobboldal nemcsak bátorságot és őszinteséget, de határozottságot is tanulhatna Sarkozytől. Mert míg a Fidesz elnöke hónapokon keresztül kereste a centrumba tolódott MDF kegyeit, s még a legutolsó tévévitán is az együttműködést lebegtette, hogy aztán a két forduló között szinte könyörögjön a visszaléptetésekért a neokonzervatív törpepártnak, Sarkozy egy percet sem foglalkozott a harmadik helyre szorult Bayrouval vagy új pártjával, a Demokrata Mozgalommal. Sarkozy elvégre nem őt, hanem a szavazóit akarta, s azokat Bayrou nélkül is megkaphatta. Például a Bayrou-párt képviselőire gyakorolt némi nyomás révén.
Igen, Sarkozy ügyesen és tehetségesen politizált. Mert környezete sem hátráltatta, hanem segítette. Mert bízott határozottságában, őszinteségében. Bízott önmagában. És talán ez az, ami a mai magyar jobboldalon a leginkább hiányzik. A bátorság és az önbizalom. De van még egy nagyon fontos tanulság, ami Párizsban teljessé tette, s itthon is azzá teheti az „új többséget”: a valódi nyitottság. Sarkozy szokatlan bátorsággal nyújtott kezet a másik oldal néhány képviselőjének. Bernard Kouchner, Eric Besson vagy a bevándorlók gyermekeként született új igazságügy-miniszter asszony, Rachida Dati biztosan többet hozott Sarkozynek, mint Orbán kisgazdái vagy szakmai-szakági tagozatai.
Bátorság, merészség, határozottság, nyitottság. És persze egy alternatív program. Ami Párizsban bevált, talán itthon is megér egy próbát.

A szerző egyetemi hallgató