A kihagyott lehetőségek tizenhét esztendeje

Ki a felelős az ország állapotáért? Ezt a kérdést tette fel a Vasárnapi Újság június 10-i adásában Orbán Viktor. Orbán válasza egyértelmű: a politikai elit a felelős és nem a nép. Az Európai Unió 27 tagállama közül miért nálunk a legnagyobb a költségvetés hiánya, az infláció mértéke, az egy főre jutó adósságállomány, miért itt a legalacsonyabb a gazdasági növekedés üteme? Miért terebélyesedett és mélyült ilyen mértékűvé a nyomor, a roncstársadalom az előző 17 évben, ahelyett, hogy csökkent volna? Miért él 2,7 millió magyar a hivatalosan megállapított létminimum alatt? Újra a hárommillió koldus országa lettünk.
Erre a kérdésre kerestem a választ én is A Bokros-csomag mítosza – és a valóság című könyvemben (2007, Laurus Kiadó, Győr), és a válaszom is azonos Orbán Viktoréval: a politikai elit a felelős. Tehát nem a túlfogyasztó, dorbézoló nép, hanem a vezető garnitúra. Ki a felelős azért, hogy 2007-ben nem tudtunk az euróövezethez csatlakozni? – kérdezi ezt is a Fidesz vezetője, aki nemcsak kritikus volt, de önkritikus is, hiszen ő is eme elithez tartozik, akárhogy nézzük is. Természetesen Orbán Viktor a szocialista–szabad demokrata kormányzatot tekinti nagyobb mértékben felelősnek, és ebben csakis igaza lehet, hiszen ők voltak hatalmon, és nem a mostani ellenzék, 2002 óta. De konkrétan melyik kormányról is van szó? Egyáltalán nem mindegy a válasz.
Ugyanis a közvélekedéssel ellentétben nem a Medgyessy-kormány jövedelempolitikája okozta az egyensúlyi zavar újabb felerősödését, tehát nem a 2002. őszi közalkalmazotti béremelés. Ellenben ugyanennek a kormánynak a 2003. júniusi forintleértékelése már katasztrofális hatásúnak bizonyult. Ez volt a legdilettánsabb gazdaságpolitikai húzás a rendszerváltozás óta. A már a pénzstabilitás közelébe kerülő forint inflációs spirálját lendítette újra „növekedési pályára”, és ez tényleg katasztrofális hatással járt, e jelző bizony nem túlzás.
A Gyurcsány–Kóka páros ezután már csak hab a tortán, vagyis ha lehet még fokozni a gazdaságpolitika és a politika baklövéseit, akkor ez a kormány minden rosszat hozzátett ehhez, amit csak lehetett. Például az újabb értelmetlen fiskális-restrikciós, „kiigazító” csomagot. Ez ugyanúgy padlóra küldte a gazdaságot (tessék megnézni a növekedés ütemét, sereghajtók vagyunk az EU-ban!), ahogy egy évtizeddel ezelőtt a Bokros-csomag. De vajon az 1998–2002 között regnáló Fidesz-kormányt nem terheli semmi felelősség? Miért stagnált az életszínvonal 1998–2001 között, amikor a GDP négy százalék körüli stabil növekedést mutatott négy éven át? A reálbér négy év alatt mindössze 14 százalékkal nőtt, éves szinten alig több mint egy százalékkal, ami szinte érzékelhetetlen, vagyis messze elmaradt a GDP növekményétől. A gazdaság 1998–2002 között éppen kilábalóban volt a rendszerváltozás utáni összeomlásból és a Bokros-csomag által előidézett újabb recesszióból. Megfelelő jövedelempolitikával (a bérfelzárkóztatás megkezdésével) és következetes antiinflációs politikával tartós egyensúlyi növekedési pályára lehetett volna állítani a gazdaságot, de a reáljövedelmek visszafogása pont ezt a folyamatot fékezte le.
A 2002 őszétől 2003 júniusáig tartó rövid, de erőteljes növekedés felpörgette az exportot is, ami a külkereskedelmi mérleg javulását vonta maga után. Minden rendben lett volna, ha nem jön a forintleértékelés, hiszen a magyar gazdaság végre a belső fogyasztás által vezérelt, nagyon is egészséges növekedési pályára került fél évre, ami sajnos elakadt ama forintleértékelés miatt. Megjegyzés: az export vezérelte meg beruházás vezérelte növekedési pálya mítoszát felejtsük már el végre, elég kárt okozott eddig is a gazdaságnak, a társadalomnak. Ha az Orbán-kormány nem ennek a bűvöletében él és cselekszik 1998–2001 között, akkor nem itt tartanánk, nem lett volna 2002-ben kormányváltás, hadd ne soroljam.
A „Ki a felelős?” kérdésre a válasz ugyan egyértelmű, de a rendszerváltozás óta eltelt időszak valamennyi kormányát terheli kisebb-nagyobb mértékben felelősség. Az Antall-kormányt a privatizáció módjáért és az agrárszektor tönkretételéért, a Horn-kormányt a gazdaságnak súlyos károkat okozó Bokros-csomagért, az Orbán-kormányt az elmulasztott történelmi lehetőségért, a Medgyessy-kormányt a forintleértékelés által előidézett újabb egyensúlyi zavarért. És végül a Gyurcsány–Kóka-kormányt az újabb idétlen és értelmetlen „csomagért”, a reformnak csúfolt egészségügyi anarchiáért (ami könnyen az SZDSZ politikai hattyúdalának bizonyulhat), a politika szférájának lejáratásáért, a társadalmi-bizalmi tőke végső erodálásáért.
Végezetül egy gondolat: a reálbérek felzárkóztatásának nem okvetlenül a nominálbér-emelés a célravezető módja. Az infláció gyors letörésével is el lehet érni a reálbérszínvonal emelkedését. Ezt az utat járta például Margaret Thatcher kormánya Nagy-Britanniában az 1980-as években. Jó lenne ezt a példát tanulmányozni az ország következő (leendő) kormánya tagjainak. Ha már reménytelen kívánság a jelenleg regnáló kormány tagjai részéről, hogy ugyanezt megtegyék.

A szerző közgazdász, egyetemi docens