A politikai beszéd értékelvű megújítása

Az ember, ha elég öreg, elképedve emlékezik a kommunista apparatcsikok összegyűjtött, tartalmilag tökéletesen üres beszédeire, amelyek elemzésére külön szakma, a kremlinológusoké alakult ki. Aztán – s ez már mostani élmény – rossz közérzettel gondol a szintén üres és hazug, mert sem nem szociáldemokrata, sem nem liberális, mai koalíciós szómenésekre. A buták és tisztességtelenek formális táplálására, Giddenstől, Blairtől s ki tudja még honnan importált, kifejlesztett értelmetlenségekre. Ezekről persze egyes okosok azt hirdetik, hogy ezek a kikerülhetetlen trendi művek Amerikában éppen úgy üresek, mint bárhol máshol. A régi komcsi beszédekkel a moszkvai elégedettséget mérték, a mai neoliberális dagonya pedig a külföldi befektetők közötti népszerűséget biztosítja.
Orbán Viktor viszont közérthetően tartalmas (tehát „populista”) könyvet írt. Ellenségei megvádolhatják akár közhelyességgel is. Ám egy évtizedeken át tudatosan lebutított országban óriási jelentősége van a közhelyek, vagyis az örök és holmi baloldali divatos ködevésekkel megváltoztathatatlan társadalmi léttörvények kimondásának. Itt nyugodtan finnyáskodhatnak elitértelmiségiek (bármely oldalról!), mert a magyar társadalom gyógyulása csak a létezés és a magyarként való létezés régi törvényeinek tudatosulása által lehetséges.
A valóságban itt azok nevetségesek, akik egy nemrég bukott, összeomlott eszme képviselőiként rögtön rátaláltak egy új (neoliberális) üdvözülésre, amely persze ismét csak nekik hoz pénzt, érvényesülést. Ezzel szemben Orbán Viktor következetes fejtegetései logikusan magyarázzák el a nemzeti politika lényegét és feladatát, amely nem más, mint közszolgálat. Olyan közösségi feladat, amelyben az egyén is „megvalósul”. Ilyen közszolgálat viszont csak az emberi életeket (társadalom) gazdagító értékek jegyében történhet – mindenkor bölcs érdekegyeztetésekkel! Mindenkor ellentétben azonban azon gazdasági és politikai (piaci) dogmákkal, amelyek csak egyéni és csoportérdekeket szolgálnak.
Bátor dolog szembefordulni a modern társadalmakban szinte mindenható, agymosó médiás divatokkal. Még pátosz is kell hozzá, s olyan képes beszédek ismétlődő sora, amelyek egyszerűbb lelkeknek is felfoghatóvá teszik a bonyolult és a média által tudatosan maszatolt tartalmakat. E tekintetben Orbán Viktort ismét populistának nevezhetik az okosok. A modern kor identitás nélküli érdekemberével szemben ugyanis a szellemi-lelki haza nélkülözhetetlen közösségi motivációit is hangoztatja, ugyanúgy, mint többször idézett eszmetársai, Sarkozy és Stoiber is. Egy közösség vállalt múlt és megmaradási közös célok nélkül nem lehet sikeres. Az ember egyszerűen nem érti, hogy miért csak a pénzre hajtó globalista multinacionális érdekszervezeteknek lehet joga a redukált emberiségi célok képviseletére. Az erős Magyarország orbáni célja miért kevesebb és korszerűtlenebb, mint holmi – nagyon sokszor nem is tisztességes módszerekkel élő – hazátlan pénzmasina-vállalkozások?
A magyaroknak közösséggé kell újra válniuk, és a munkának kell lennie újra létük alapjának. S nem annak a pénzügyi spekulációnak, amely ma tényleges teljesítményeket szivattyúz át lényegében parazita zsebekbe. A piaccá redukált társadalom, amely nem vállal semmiféle közösségi befektetést és áldozatot, a többséget, az egyenlően istenképű másik embert lényegében csupán költségtényezőt jelentő rabszolgává vagy peremre szorított, segélyen élő, felesleges lénnyé teszi. A neoliberális kapitalizmus és formálisan demokratikus uralma egyébként kiüresíti az emberek jogát létük fontos kérdéseinek ellenőrzésére is. A neoliberális kapitalizmus ezért olyan pénzügyi diktatúra, amely az embert a kommunizmushoz hasonlóan degradálja – nem mellékesen szintén undorító humanista hízelgések (emberjogi hazugságok) közben. Itt is az egyéni haszon/hatalom mozgat mindent – hiszen a közös szemlélet, a materialista Isten nélküli élet célja ugyanaz, a feltétlen uralom.
Ehhez képest az Orbán Viktor által kifejtett állam, a közösséget szolgáló, közjót szervező nemzeti intézmény olyan szervezet, amely nem az erős, óriási nemzetközi tőkeérdekeltségek ügynöke, mert az így csupán útonállók egyesülete lehet. Az államnak lehet fejlesztő funkciója, de az állam nem lehet az erősek részvénytársasága. Vagyis az állam nem szolgálhat (új) gazdasági kiváltságokat és kiváltságosokat. A régi szóval plutokrata (multipozicionális) elitet kiszolgáló szervezet, amelynek a régi korokhoz képest semmiféle elfogadott szakralitása sincs, nem követelhet polgáraitól semmiféle tiszteletet! Annál kevésbé, mert az új neoliberális/posztkommunista állam nem ad az elfogadásért semmit, legfeljebb drága, a haveroktól űzött propagandát. Az emberi mohóság újbóli uralmában így minden ugyanolyan hazuggá lesz, mint a kommunizmusban, s nem véletlenül, hiszen zömmel ugyanazok csinálják.
Orbán Viktor új és erős Magyarországot akar felépíteni. Egy olyan közösséget, amely nem nemzetközi pénzközpontokat szolgál, hanem azokat, akik röghöz kötve egész életükben szolgálnak. Ez a közösségek működésének alapelve, ellentétben a pénzes szervezetek zömében közösségileg felelősséget nem vállaló elveivel. Persze ha a közösség felbomlott, illetve azt felbomlasztották, akkor nincs csapat, s akkor értelmetlen az emberi tőkébe való befektetés is. Az atomizált társadalom a neoliberalizmus számára cél, Orbán Viktor számára probléma. S neki van igaza, hiszen áldozatvállalás nélkül egyikünk sem tudna felnőni, életben maradni. S éppen ezért egy erős, szolidaritáson alapuló Magyarország látomása és célja minden magyar érdeke – a baloldaliaké is. A maximális profitot kitűző világ csak kevesek érdeke lehet.
Orbán Viktor gondolatai állandóan visszatérnek 1956-hoz. Vérbeli politikusként jól érzi, hogy 1956 bukása s az azt követő kádári korrumpálás a mai magyar társadalom bajainak gyökere. A félelem, a közösségi közöny, a már végig nem gondolt gondolat, s addig hazudni is lehet, amíg sokan tudnak egyénileg elfogadható módon túlélni. 1956-ban spontán természetességgel született meg a kölcsönös felelősség magyar társadalma, ma már politikai programmá kell tenni azt, mert a magyarság zöme anómiás (értékvesztett) társadalom lett. Erkölcsi relativizmusa, hitetlensége, jellembeli romlása stb. miatt is mélyen belecsúszott az önpusztításba, a demográfiai katasztrófába is. Pedig a mai, eszmények nélküli kormánykoalíció jelszava, hogy nincs más út, csak az önfeladás, téves. A történelem kegyelmi idejében nincsenek megmásíthatatlan, előre befutott közösségi sorsok, játszmák. Erre a legjobb példát a nemzethaláltól félő klasszikus magyar liberalizmus reformkori és dualizmuskori sikerei mutatják.
Így Orbán Viktor nem fél a globalizmustól sem, tudja, hogy a magyarság abban is utat talál, ha nem az egyéni gazdagodás érdekei mentén működik a nemzet vezetése. Hanem a közösségi gyarapodás sok életképes kistulajdonos egzisztenciát is teremtő céljával, a határokon átívelő magyar nemzetegyesítés jegyében működő kormányzattal. Ennek pedig a legkülönbözőbb formákban elmondott lényege az, hogy az élet nem egyenlő az üzlettel, a társadalom/közösség nem lehet piac. A pénz fontos eszköz, de nem lehet az egyéni élet célja: a cél az önkibontakoztató tevékenység, a munka, amely egyben egyéni minősítést és társadalmi státust is ad. Régi, de nem elavulható agrárvilágbeli etika felújításáról is van szó ilyenkor Orbán fejtegetéseiben. Vagyis az etikus teljesítmény világát akarja ő ekkor visszahozni, s nem a menedzserek emberpusztító profitos tevékenységét tartja példaszerűnek.
Ezen fejtegetéseiben alkalmanként egy pozitív mítoszt igyekszik teremteni, miután érzi kortársai jó részének hitetlenségét. Ez egyben leszámolás azzal a modernizációs mítosszal, amely a „baloldal” utolsó menedéke, noha az már sokszor megbukott. Hiszen a modernizáció nem más, mint a racionalista forradalmi új ember teremtésének utolsó felvonása. Egy újabb erőszakos és ostoba kísérlet arra, hogy az ember teremtési rendjét ismét teljesen racionalizálják. A „modern” baloldalnak immár több mint kétszáz éve bukott (lásd francia forradalom és terror) eszméi vannak. Ez azt bizonyítja, hogy a demokratikus szociáldemokráciát kivéve – amelyik persze szintén egyenlősítő – az erőszakot legitim eszköznek tartják a népboldogítók és piacmatadorok is. Az utóbbiak persze a háttérben működő pénz erejével és látszatdemokráciával dolgoznak.
Nem véletlen az, hogy a neoliberalizmus szószólói mindenhol olyan vagyonos vagy jól megfizetett figurák, akiknek a hatékonysági reformok nem érintik magas életszínvonalát. Ezek nagy elmeéllel tudják a költségcsökkentést indokolni, miközben óriási létszámú embertársuk akár megnyomorításáról szólnak valójában, de magukat közben azért nagy demokratáknak hiszik. Orbán Viktor vállaltan „azokat képviseli, akiknek nincsenek kiváltságaik”. Ez persze nem az a racionalista gyökerű baloldali politika, amely többször szükségszerűen csődbe ment (a skandináv országok kivételével), hanem a keresztény szemlélet realizmusa, amely sajnos Európa önfeladó tendenciái miatt ma vesztésre áll.
De egy igazságot nem az éppen aktuális mainstream minősít. A divatok elmúlnak, s az ember (a „kő”) marad. Ki emlékszik a történészeken kívül s múzeumi emlékeken túl az egykor oly divatos irányzatokra, eszmékre? Ki érzékeli a ma egykor tömegmozgató, világmegváltó gondolatok erejét? A múlt eme elvesztése mellett viszont az örök ember maradt. Orbán Viktor eme örök ember egyszerű céljait, törekvéseit tartja szem előtt, akkor is, ha sokukat állandóan megtévesztik, s így haladnak saját érdekeik ellenében a csőd felé. Joggal kéri Orbán ezektől a divatos szavak és a valóság vizsgálatát, hogy az értelmes élet politikai többsége megszülessen.
Ez a kis könyvecske egyben egy kis európai nép sok évtizedes nyomorúságainak tapasztalati foglalata. Egykor az életkori radikalizmusból induló ifjak megérésének meggyőző dokumentuma. Szenvedélyes perbeszéd ez az életellenes korszerűség ellen, s valódi demokrata politikai ajánlat a tömegnek. E sorokat olvasva mindenki meggyőződhet arról, hogy a mai világ politikai vámszedői nem véletlenül látják Orbán Viktorban a patás ördögöt, s nem véletlenül követnek el minden azért, hogy szerencsétlen híveiket megőrizzék a Fidesz befolyásától.
Ez a könyv olyan politikai szintézis, amely minden útkereső embernek érthető lehet, s így a magyarországi helytartók (komprádorok), az eszmények nélküli neoliberalizmus lélekharangja is egyben. Amely még él, de már gondolatilag halott, mint a kádárizmus materialista utódjának még mindig növő körme. A gyurcsányizmus antiszociális korszerűsége szemnyitogató korszakot indított el. Amit a neoliberális mohóság fosztogatása nem tudott elérni, azt most kritikus pontra hevíti az, hogy sok esetben már az életről van szó. Orbán Viktor könyve európai ajánlat az egyetemes magyarságnak az értékelvű önvédelemre.

A szerző történész, egyetemi docens