Két üzletember – nevezzük őket Nyakiglábnak és Nyuszifognak – elsétál egy templom mellett. Egyikük fejére csap, és a hirtelen támadt ötlet nyomán bemennek a parókiára. „Atyám, üzletet ajánlok önnek” – kezdi Nyakigláb. „Ha átírja kicsit a miatyánkot, és nem azt mondja a híveknek, hogy »a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma«, hanem hogy »a mi mindennapi Coca-Colánkat add meg nékünk ma«, akkor én százezer dollárral támogatom a templom renoválását.” „Szó sem lehet róla” – csóválja fejét az atya. „Én megtoldom ezt az összeget húszezer dollárral” – mondja Nyuszifog. „De uraim, mit képzelnek?” – kérdezi a pap. „Na jó, legyen százötvenezer” – hangzik el, de a pap egyre mérgesebb: „Értsék már meg: nem, nem és nem!”
A két üzletember elszontyolodva hagyja ott a parókiát. Miközben páncélozott, klimatizált autójuk felé tartanak, egyikük bosszúsan megjegyzi:
– Csak tudnám, mennyit kapott a fickó a pékektől.
Egy gondolkodás rejtelmeibe világít be ez a vicc. Olyan gondolkodásmódéba, amely, ha nem vigyázunk, befonja életünket, megöli kapcsolatainkat, elveszi józan eszünket. Ez a gondolkodás mindent és kizárólagosan pénzben lát és értékel. A másik embert a jövedelmi viszonyain át látja szépnek, jónak vagy tehetségesnek. Ezt a mentalitást a pőre adok-veszek jellemzi. Az ilyen ember ügyes, de nincs ügye. Szeretném hangsúlyozni: nem a gazdagokról beszélek. Ne gondoljuk, hogy az az ember, aki mindent a pénzen keresztül lát, csakis gazdag lehet. Lehet szegény is. Olyan, aki gazdag szeretne lenni, és ezért neki semmi sem drága. Az ilyen ember, akár gazdag, akár szegény, ha megteheti, még a gyerekét sem vállalja, mert sokba kerül. Akkor vállalná a felnőtt gyerekét, amikor az már keres, és pénzt tud neki adni. És nem is érti, hogy a gyereke, akivel sose törődött, most, hogy ő megöregedett, miért nem veszi őt kutyába se. Az ilyen ember, akár gazdag, akár szegény, amikor kezébe vesz egy könyvet, az az első gondolata, hogy menynyi lehetett a lóvé, amit a szerző kapott.
A magyar miniszterelnök ilyen ember.
Orbán Viktor könyvének sajtóbemutatóján rögtön az első kérdés: egy fiatal újságíró a bevételt firtatta meg a példányszámot. S hogy a szerző tudja-e már, mire fogja költeni a pénzt. Ez tűnt az illető számára országos szempontból a legfontosabbnak. Próbáltam megérteni ezt a problémaérzékenység tekintetében igencsak pubertáskorát élő újságírót, akit nem az államháztartás sok ezer milliárd forintos hiánya aggasztott, hanem Orbán Viktor néhány milliós honoráriuma. Még ki sem rakták a könyveket a könyvheti sátrakba, de szerzőnek, kiadónak már a bevételről kellett volna beszámolót tartania. Akinek van némi fogalma a könyvkiadásról, az tudja, hogy az üzleti sikerre méltán számító könyvek esetében is viszonylag alacsony az induló példányszám, mert minden az első hetek fogyási mutatójától függ, és körülbelül az árusítást követő második hónapban lehet az utánnyomás(ok) alapján reális számot mondani.
Ezt az újságírót nem érdekelte, hogy akit kérdezett, az miniszterelnökként az államháztartási hiány növekedését mérsékelni volt képes, ellentétben utódaival, akik a tönk szélére vitték az országot. Csak a könyvéért járó lóvé volt az érdekes. A szerző az otromba kérdések gyűrűjében is derűs maradt. „Megszoktam, hogy céltábla vagyok kezdő céllövészeknek”, jegyezte meg.
De ki gondolt akkor arra, hogy a „kezdő céllövő” kérdéseit még bulvárosabban fogja majd megismételni a magyar miniszterelnök?
Nem emlékszem arra, hogy Horn Gyula vagy Gyurcsány Ferenc könyvénél bárki a honorárium elköltését tematizálhatta volna, önmaga nevetségessé tétele nélkül. Sőt, előttem van, ahogy az Útközben megjelenése után politológusok ülnek a kamerák előtt, és olyan komoly képpel boncolgatják a gyurcsányi politikai üzenet lehetséges interpretációit, mintha Dolly, az első klónozott bárány teteme fölött tartanának kórboncnoki konzultációt.
A magyar miniszterelnök maradt a kaptafánál, a pénz kérdésénél, és nem talált egyetlen bekezdést sem Orbán Viktor könyvében, amellyel vitába tudott volna szállni. A „mindennapi kenyér” említéséről alighanem neki is kizárólag a pékek lobbija és az atya közti biznisz jut eszébe. Nem is csoda, hogy a lóvé kérdését rágta egy hétig. Nem volt finnyás, nem adott sem stílusra, sem méltóságra. Személyesen gondoskodott róla, hogy riválisának (ha ez nem sértés Orbán Viktorra nézve) könyvéről ne érdemben essék szó, hanem csak a bulvárreflexek működjenek. Párttársaival milliárdokat tapsolt el felelőtlen intézkedéseivel, de neki éppen ez a néhány milliós honorárium – meg talán a könyv sikere – fájt. Nem szégyellte megkérdezni, hogy miért nem fordította Orbán Viktor jótékonysági célokra az összeget. Vicces fölvetés a milliárdos politikusok kicsiny kórusa felől. Pedig ha az MSZP–SZDSZ-kormány milliárdos vállalkozói és a pártállam romjain meggazdagodott hajdani nómenklatúra üzleti szférába átigazolt tagjai jótékonysági célra, mondjuk a történelmi egyházak támogatására fordították volna bevételeiket, mára minden magyar faluban megépülhetett volna a roueni székesegyház mása.
Mindenesetre, ha a miniszterelnök odáig alacsonyodik, hogy személyesen határozza meg az Orbán Viktor könyvéről való diskurzust, ha odáig süllyed, hogy a saját két kezével kaparja ki a beszélgetések medrét, paskolja az iszapot, s hajtogatja közben: „Pénz! Jótékonyság! Pénz!”, akkor azért akadhat egy-két, kormányának filozófiájára nézvést veszélyes dolog abban a kötetben, amiről ily módon kellett elterelni a figyelmet.
Mi lehet olyan félelmetes Orbán Viktor szelíd szavú könyvében?
Fuldoklik az ország a rögtönzött intézkedések, rendeletek tömegétől, de senki nem várja meg, míg ez a levegőért kapkodó, szerencsétlen náció kiköhögi magát. Senki nem ütögeti meg a hátát, hogy fuldoklása alábbhagyjon. Helyette újabb intézkedéstömeget, áremelést, ingatlanadót erőltetnek belé, és ne reméljük, hogy az ország urait aggasztja a fulladásos halál könnyen bekövetkező állapota. Nyeld le, mondják, nyeld le, nyavalyás ország, nyeldekeld az újabb terheket, mert ha nem teszed, mesterséges táplálással nyomjuk le a torkodon.
A média nem csak tájékoztat. A média tematizál. Ebben a nyári uborkaszezonban a kérdéses hetekben most egy néhány milliós honoráriumügyön való csámcsogás helyettesítette a sokmilliárdos kockázatú döntések előzetes, társadalmi szintű megvitatását. Tegnap következmények nélkül elmaradhatott az értelmes, a lényeget érintő társadalmi diskurzus az egészségügyről? Ma akkor be lehet dobni az ingatlanadó bevezetését. Januártól lesz, punktum. Pofa be, de mindenkinek, mert demokrácia van.
Értik most már, miért kellett Orbán Viktor Egy az ország című könyve kapcsán az alaphangot magának a miniszterelnöknek megadni? Azért, mert a jelenlegi kormánynak létérdeke, hogy a politikai riválisnak ne a közléseiről essék szó.
Ezért nem hallunk a piaci dogmáról. Ezért nem téma az egyén és az állam közti társadalmi szerződés. Ezért kell hallgatni a közösségi szolidaritásról. Ezért nincs taglalva, hol kezdődik, hol végződik az állam szerepe. Egyetlen kereskedelmi tévécsatorna sem fogja szavazásra bocsátani, hogy a magyar állampolgár olyan államot akar-e, amely rendőri ütlegekkel, zászlótaposással és végrehajtókkal „gondoskodik” róla, vagy inkább olyat-e, amely az egyéni élet alapértékeinek újratermeléséért szavatol. Minek is arról beszélni, mitől lett gyenge, ennyire harmatgyenge öt év leforgása alatt a jó adottságokkal bíró Magyarország? Miként lehet az, hogy egyszer már talpon voltunk, és most a feltápászkodásért küszködünk a sárban? Fölmérhető-e, hány, nemcsak az uniós csatlakozásban, hanem magában is bízó ember vágyainak, álmainak, elképzeléseinek lett sírásója intézkedéseivel ez a kormány? Hol van az erős Magyarország? Már meg sem kérdezzük. A diskurzus a régi mederben folyik tovább. Nem a jobboldal jelölte ki ezt a medret. Meddig hagyja magát ebbe a mederbe belekényszeríteni? Meddig nézi, mi minden kerül elő a pókhálós lomtárból? Turulmadár és populizmus, nyilaszászló és jótékonysági honorárium. Tényleg ezek lennének 2007 Magyarországának problémái? „És tessék mondani, a borító?” Juj! Rettenetes szimbólumok vannak az Orbán-könyv borítóján: piros-fehér csíkok, és micsoda skandalum, ezek a sávok szemmel láthatóan nem az amerikai zászlóban folytatódnak! És ott a másik skandalum: a kereszt!
A sajtótájékoztatón a borítót firtatók kérdésére elhangzott a válasz: „ez egy 1848-as zászló részlete”. Hogy a zászlóról készült fényképet a Hadtörténeti Múzeum bocsátotta a könyvtervező rendelkezésére, azt egyébként a könyv kolofonjában is el lehetett volna olvasni. Kellemetlen tények. Mert ha ez itt az Orbán-könyvön egy
’48-as zászló, akkor, gyerekek, kénytelenek lesztek leszállni a jól jövedelmező Árpád-sávos vonalról, hacsak nem akartok kiiratkozni a magyar történelem legjobb, ’48-as hagyományai tisztelőinek köréből.
Szegény Gyurcsány szegény PR-csapata! Citromképpel állapíthatták meg, hogy a borítót tehát nem nagyon lehet támadni. Ráadásul rájöhettek, hogy nemcsak a tartalmat, hanem a címet sem szerencsés hosszasan taglalni. Egy olyan hatalmi struktúra, amely beteges túlfűtöttséggel dolgozik utolsó reményén, az ország megosztásán, majd bolond lesz szóba hozni vagy értelmezni a megosztottságot nyíltan elvető kötetcímet! S ha érvek már nincsenek, lehet énekelni a farkasok dalát a populista jobboldalról – az eddig mindig bejött.
Mindennek a tetejébe az Egy az ország szerzőjének okfejtései megcáfolják a jobboldal piacellenességéről szőtt álmokat. Nyilvánvaló, hogy ez ismét egy nemkívánatos elem. Ha ugyanis a jobboldalt már piacellenesnek sem lehet mondani, az a világvége. „A szabad piac alapelve akkor válik dogmává, ha a gazdaságon kívüli világra is kötelező érvénnyel kiterjesztik, és elsődleges társadalomszervező tényezővé értékelik föl” – olvassuk az Egy az országban. S aki kétségbe vonja, hogy a gazdaság világán kívül is akadálytalan érvényesíthetők piaci szempontok, az egyben bizonyítékát adja, hogy evidenciának tartja a gazdaságban a piac működését, a versenyhelyzet megteremtését. No persze, ez itt egy másféle versenyhelyzet-interpretáció. A szerző szerint ugyanis a baj éppen az, hogy nincs szabad verseny. Mert Magyarországon bizonyos preferenciák alkalmazása, bizonyos státusok bebetonozása miatt valójában nem teremtődik igazi versenyhelyzet. Nemcsak arról olvasunk tehát, hogy „az erős Magyarország hisz a szabad piacban, szabad kereskedelemben, a szabad és tisztességes versenyben”, hanem arról is, hogy „a piaci dogma mindenhatósága, vagyis az, hogy képes helyettesíteni az állam polgárai közötti megállapodásokat, éppolyan téveszme, mint a szocialista állam mindenhatóságának téveszméje volt. Másképpen, de éppoly veszedelmes és romboló is (…) Monopóliumok helyett valódi, tisztességes versenyt kell teremteni a piacon, amelybe mindenki benevezhet.”
Lehet ezt piacellenességnek olvasni? Csak nagyon erős torzító szemüvegen át. Aki orra akar bukni, ilyet tegyen föl magának.
Vajon az Egy az ország tézisszerű megállapításai tényleg csak szép általánosságok, vagy konkrétan a mához, a máról szólnak? Orbán Viktor nem először száll szembe „az állam a legrosszabb gazda”-féle szabad demokrata dogma híveivel: „Ez a kaszt alaptételnek tekinti, hogy az állam rossz gazda, ezért az államilag szervezett elosztórendszerek csak piaci keretek között működhetnek jól. Ami nem piaci alapon működik, az eleve pazarló, vagy felesleges jótékonykodás, tehát nem fenntartható. Alaptételnek tekinti, hogy a piac igazságosabb, mint bármilyen más elven nyugvó szerveződés, ezért a mindenkire kiterjedő közösségi gondoskodás helyett ki kell kényszeríteni az öngondoskodást. Miközben az állam fokozatosan feladja kötelezettségeit, az állítólag államfenntartásra kisajtolt adók folyamatosan növekednek. Olyan ez, mintha a házmester évről évre emelné a fizetését, miközben már nem ő nyitja éjjel a kaput, már nem ő takarít, s hovatovább már csak egyvalamit tesz, figyeli a lakókat, a lakók pénzén. Esetleg olykor megrugdossa őket.”
Tegyük egyedivé mindezt Béki Gabriella SZDSZ-es ügyvivő véleménye alapján, aki egy tévéinterjúban a magyar egészségügyről szólva, pártja színeiben a több-biztosítós rendszer mellett érvelt. Béki szavait hallgatván teljes szépségében kirajzolódhatott előttünk a piacról való dogmatikus gondolkodás, a hódolat a „liberális bálványfa” (Orbán Viktor kifejezése) előtt. Az SZDSZ-es ügyvivő azt állította, hogy miként annak idején a Matáv melletti versenytársak is nagyon jót tettek a telefonos piacnak, ugyanígy a több-biztosítós rendszer is majd versenyhelyzetet teremt.
Lám, milyen egyszerű ez. Csak mi bonyolítjuk túl. Nem is tudom, az ország miért nem Béki Gabriellának és kétszázalékos pártjának hisz. Talán mert olyan megátalkodottak vagyunk. S ahelyett, hogy egy dedósoknak való, telefontársaságokról szóló hasonlatától elalélnánk, akadékoskodunk. Sőt, olyasmi jut eszünkbe, hogy mobiltelefonunkért egyikünk sem fizetett a havi béréből egy közös kasszába évtizedeken át jelentős összegeket, ám az egészségbiztosításnak igen! Tehát a hasonlat több mint nevetséges: cinikus. Arról nem is beszélve, hogy ha elromlik a mobilunk, és javítása sokba kerül, kivágjuk a szemétbe, de ha megbetegszünk, hova hajítsuk önmagunkat? Mutassa meg Béki Gabriella a szabad demokraták nevében, hol az a szemétdomb, ahová a járulékaikat évtizedeken át becsületesen fizető állampolgárok jó lelkiismerettel odahajíthatók! Mindenesetre könynyebb a megbetegedett mobiltelefonok számára kialakítani egy veszélyeshulladék-gyűjtő helyet, mint megoldani idős, beteg, elfáradt, kizsarolt életű idősek egészségügyi ellátását.
Lehet gyűlölködve nézegetni a ’48-as magyar zászlót Orbán Viktor könyvén. Lehet ironizálni azon, hogy gondolatai közé képes volt a szeretetről iktatni be idézetet. Lehet hazudni is, azt állítván, hogy beszédekből állt össze a kötet, bár a dolog éppen fordítva történt: Orbán készülő könyvének kéziratát használta föl a kongresszusi beszédéhez. Lehet elsiklani fölötte, hogy a szerző Európa jobboldali politikusaitól, többek közt Edmund Stoibertől, Nicolas Sarkozytől mikor, mit és miért idéz. Lehet gondolkodás és értelmes kérdések föltétele helyett hetekig a bevételen kérődzni.
Sok mindent meg lehet tenni (egy darabig), hiszen szabad ország vagyunk (egy darabig). Lehet, hogy ma még sokaknak úgy tűnik, felesleges az Orbán Viktor könyvében fölvetett kérdésekről beszélni. Nem téma a piaci dogma, nem érdekes az állam szerepe, tenni kell a közösségi szolidaritásra, és jobb, ha hallgatunk az erős Magyarország megteremtésének feltételeiről. De az is lehet, hogy holnap úgy fogunk átzuhanni egy új valóságba, hogy még csak át sem beszéltük az életünket. Ugyanis jó lenne végre látni, hogy itt nem Orbán személyéről, nem az ő személyes ügyéről, és már régen nem a könyvéről van szó, hanem egy irányváltás szükségességéről.
Mert akik vakok és süketek a ma kérdéseire, azokon túlpörög a történelem, és könnyen adódhat egy vadonatúj helyzet, ahol se fönt, se lent, senkit nem érdekel már az a két szánalmas fajankó, aki nemcsak a papot meg a Miatyánkot, hanem már a pékeket sem értette.
A szerző irodalomtörténész, szerkesztő
origo.hu
Menczer Tamás: Ne hazudj, Peti!
