Német kapcsolat

Tetszik, nem tetszik, a német választási kampány részei leszünk, még ha nem is örvendezhetünk ennek felhőtlenül.

Mintha az állítólagos szociáldemokraták azzal akarnák belopni magukat az ottani választók szívébe, hogy saját lábúlag nagyokat rúgnak a kis távoli Magyarországba, amely nem átallott egy konzervatív társaságot kétharmaddal felruházni. A baloldali sajtóban, politikusi nyilatkozatokban se szeri, se száma a minket dorgáló kirohanásoknak – természetesen szigorúan a demokrácia védelmének ürügyén. Akinek a szemére azonban nem ereszkedett vörös köd és nem homályosítja el a látását valami végletes magyarellenes elfogultság, az tisztában van vele, hogy a leplezetlen gyűlölködésekkel saját népüknek, illetve a német kormányzóerőknek akarnak erőteljes üzeneteket leadni. Ekkora össztűz, cirkusz vár rátok is, ha begyűrűzik hozzánk ennek a szélsőséges kormányzatnak és országának a gyakorlata. Állítsátok meg a magyarokat, állítsátok meg a vele kokettáló, az emberi jogokra, demokráciatiprásra érzéketlen Angela Merkelt és társait, akkor megint rendben fognak menni a dolgok Némethonban. Mondjunk együtt nemet az antidemokratikus kicsapongásra és a lopakodó rasszizmusra! – lehetne akár transzparenseken fellógatott szlogenje a német szocdemeknek.

Az offenzíva része az a heccakció, hogy a magyar miniszterelnök szavait kiforgatva úgy állítják be, mintha a német kancellárnak szólt volna oda csípősen és nem a balos kormányfőjelöltnek. Történt ugyanis, hogy Angela Merkel egy rendezvényen az úgynevezett szocialisták és demokraták kancellárjelöltjének, Peer Steinbrücknek Magyarország elleni súlyos EU-szankciókat sürgető és kizárásunk megfontolását javasló szélsőséges szavaira úgy vágott vissza: nem kell rögtön a lovasságot küldeni.

A német kancellár azért használta éppen a lovasság szót, hogy visszautaljon Steinbrücknek arra a 2009-es diplomáciai botrányt, háborúskodást kiváltó esetére, amikor az pénzügyminiszterként a lovasság bevetésével fenyegette meg az „indiánok”-nak becsmérelt svájciakat, ha nem adják ki az általa vélelmezett német adócsalók adatait. (Hogy még további rasszista élt adjon támadásának, magát Svájcot a Burkina Fasó-i adóparadicsomhoz hasonlította.)

Orbán Viktor a rádióban a berlini belső konfliktusra úgy reflektált: „Csak hogy tisztázzuk a dolgokat, a németek már küldtek lovasságot, tankok formájában jöttek. Ne küldjenek, az a kérésünk. Nem volt jó ötlet, nem vált be.” Tehát teljesen világosan Steinbrück véresszájú felvetésére reagált, emlékeztetve a szocdem politikust Magyarország 1944. március 19-i katonai megszállására.

Na most ezt Merkel elleni felszólamlásnak, pláne lenácizásának beállítani kifejezetten valóságtól elrugaszkodott, beteges fantáziára vall. Persze ha Steinbrück úrnak burkolt Günter Grass-i exnáci vonzalmai vannak, s a történelmi párhuzammal találva érezte magát, az egész más kérdés. De ezt a problémáját inkább az őt jelölő párttal és hazája közvéleményével, választóival kell megbeszélnie. Bizton leszögezhető: az a kimondottan visszataszító médiafröcsögés, amit e tárgyban a magyarüldözésre berendezkedett német balsajtó – élén a virtigli ballib Spiegel Online-nal – előadott, nem fog a média dicső, aranyos lapjaira bevonulni.

A szomorú magyargyalázó szélbalos teuton vonulatba illik Martin Schulznak egy belga lapban megjelent provokatív nyilatkozata, miszerint Magyarországon össze akarják írni a zsidókat. A széles körű felháborodást követően azt nyilatkozta a szocialista európai parlamenti elnök, hogy az újságíró félreértette őt, amiért helyreigazítást kértek. Ám nem igazán sikerült eloszlatni a kételyeket és megnyugtatni a kedélyeket, mivel nem szándékozik elnézést kérni a súlyos, az egész nemzetet megsértő rágalomért. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Martin Schulz még talán a legszalonképesebb, viszonylag kevésbé gyűlölködő, pragmatizmusra hajló, néha konstruktív baloldali politikus az európai palettán, nem túl hízelgő az összkép. És ez még akkor is így van, ha érettségi nélkülisége nem olajozza a német szociáldemokraták szakmai felkészültségébe vetett vakhitet. Ha Herr Schulz morális és intellektuális paraméterei ilyen szinten mozognak, milyenek a többiek? Pechjükre nemcsak mi, hanem ország-világ látja gyűlölködő tájékozatlanságukat az Európai Parlamentben.

De vajon nem tévednek-e kapitálisat a németországi balos hadfiak, ha az a kényszerképzetük, hogy sokat hozhat nekik a konyhára a magyar nép és kormány állandó verbális bántalmazása? Egy látszólag távoli adalék, ami elgondolkodtató lehetne e tekintetben: az Eurovíziós dalfesztiválon egyetlen államtól kapta meg a magyar énekes, ByeAlex a maximális pontszámot – Németországtól. Márpedig a szakmai zsűrin kívül minden nemzet esetében az állampolgárok adták le szavazataikat, kit tartanak a legjobbnak. Miután a pontozás főként a nemzeti szimpátiákról, rokonságokról szólt, s csak kisebb részben a zeneszámok véleményezéséről, Magyarországról is ítéletet alkottak a német polgártársak, nem csak Márta Alex, Wéber Helga és Kővágó Dániel valóban kiváló, eredeti produkciójáról. Mindent elmond, hogy csúcspontszámunkat az ikonikus popdíva, Nena úgy konferálta föl: „Lovely Hungary”, vagyis szeretetreméltó, kedves, nagyszerű Magyarország.

Hogy ez még önmagában nem perdöntő? Akkor miként értelmezzük azt a turisztikai adatot, hogy éppen akkor lett több a hazánkban töltött német vendégéjszakák száma, amikor a legnagyobb támadások értek bennünket az ottani sajtóban? Hogy megfordult az a tíz éve tartó sajnálatos trend, amely szerint egyre csekélyebb számban látogattak hozzánk a Rajna és az Elba vidékéről a turisták, holott hosszú évek óta ők azok, akikre mint stabil bevételi forrásra a legbiztosabban számíthat a hazai idegenforgalom? Magyarán: a germán fiatalok és kevésbé ifjak nagy ívben tesznek arra, milyen ijesztő zöldségeket hazudoznak össze rólunk náluk a politikai ellenfeleink. Mi több – s ez még riasztóbb perspektíva a balliberálisok számára – éppen azért becsülnek bennünket egyre jobban és azért érdeklődnek irántunk mind több rokonszenvvel, mert annyit és igazságtalanul rágalmaznak náluk minket. A jelek szerint respektet ébresztettünk a németekben, mert álljuk és visszaverjük a folyamatosan ránk zuhogó ütéseket. Sőt, valószínűleg hasonló okok játszanak közre abban, hogy egy friss statisztika szerint más országokból is egyre több külföldi jön hazánkba pihenni.

Mindent összevetve a diagnózis nem túl szívderítő a rendületlen aknamunkát folytató európai neoliberálisok szempontjából: akaratuk ellenére inkább jót tesznek velünk, hisz rosszindulatuk bizalmat, szimpátiát kelt irányunkban a kontinensen. Ez is egyfajta országreklám, imázskampány, becsüljük meg hát a jelentőségét! A Nibelungok földje polgárainak véleményalkotásában más tényezők is közrejátszhatnak. Mégpedig az, hogy amikor mindenki az ő pénzükre aspirál, mi deklaráltan unortodox hozzáállást tanúsítunk ebben is: nem akarjuk pumpolni őket, nem akarunk tőlük koldulni, mint a hazai utódpártiak hagyományosan. Régóta hangoztatja a magyar jobbközép kabinet: nem újabb és újabb kölcsönöket, pénzbeli segítséget kérünk, hanem minél több befektetést. Mégpedig abból a fajtából, amely nem spekulálni, hazardírozni, a bőrünkön vastagodni akar, hanem a magyar munkaerő, szaktudás igénybevételével termelni. Talán nem tévedünk nagyot, ha rögzítjük: a nagy németországi multicégek, autógyárak, a működő tőke is ilyesfajta megfontolásból valósít meg mind több csúcstechnológiai fejlesztést nálunk.