A hétgyermekes munkáscsaládból származó Horn Gyula ugyan már 1954-ben belépett a Magyar Dolgozók Pártjába, csak két évvel későbbről számítjuk politikai pályájának indulását. Ötvenhat novemberében lépett be a karhatalmi őrszolgálatba, amit soha nem is tagadott. Azzal indokolta tettét, hogy bátyját forradalmárok ölték meg, ám több történész és közíró, köztük Pünkösti Árpád is leírta: alighanem egy szovjet teherautó gázolta halálra a filmrendező Gézát. Horn azonban kitartott igaza mellett, még ötven évvel később is úgy nyilatkozott erről a Die Weltnek, hogy a „törvényes rendet védte olyan szabadlábra került bűnözőkkel szemben, akik veszélyeztették a biztonságot”. Igen, azt a biztonságot, amely aztán harminc évig tartott, és kádári langyos vízként, gerincek millióit puhára főző gulyáságyúként ismerünk.
• Horn Gyula politikai pályafutása képekben
• Részvét és együttérzés – reakciók
Ennek a rendszernek aztán nemcsak közönséges fogaskereke volt, nem is az MSZMP 800 ezer bomlasztóinak egyike: volt ő attasé Szófiában, követségi titkár Belgrádban, politikai munkatárs és osztályvezető a Külügyminisztériumban. A pártállam végén lett külügyér, aki – saját állítása és a balliberális legendárium szerint – az Alois Mock osztrák kollégájával közös és ünnepélyes vasfüggönybontásával megkezdte annak a szocialista népköztársaságnak a leépítését, amelyért ő maga is fegyvert fogott. Szerepe valószínűleg szimbolikus volt csupán, egyszer, a különféle titkosított adatok feloldása után talán megtudjuk, hogy mennyire.
Mindenesetre azt, hogy miniszterelnök lehetett, két dolog tette lehetővé, ezek közül az egyik az a bizonyos szögesdrótvágás, a másik pedig az, hogy a rendszerváltásban és a privatizációban akkorát csalódott az ország, hogy abszolút többséget adtak Horn MSZP-jének. Nem a párt szlogenje – „Hogy a szakértelem kerüljön kormányra” – kapta a voksokat, hanem a háromhatvanas kenyér. Az SZDSZ-szel együtt már kétharmada is megvolt a Horn-kabinetnek, amelynek köszönhetjük a Bokros-csomagot, a csúcsra járatott spontán privatizációt, valamint azt a jellegzetes magyar balliberalizmust, amely baloldalivá tette a liberalizmust és liberálissá a baloldaliságot. (Aztán persze nem volt az sem liberális, sem baloldali.)
És mégis: mindezek ellenére Horn Gyula meg tudott maradni „a” szocialista politikusnak. Ebben csak kis szerepe van annak, hogy ő tényleg a párt embere volt – Medgyessy Péter a bankok, Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon pedig a vadkeleti nagyvállalatok éléről lett a szocik kormányfője. Az sem véletlen, hogy ma a Jókai utcában terveket, tanulmányokat készítenek, hogy miként nyerhetnének újra választást a Horn Gyula-i értelemben vett kisemberpártisággal.
A válasz ennél sokkal egyszerűbb és mégis megfejthetetlenebb: Horn Gyula igazi személyiség volt. Őt a 20. század viharai valóban baloldalivá tették, nem pedig a kommunikációs szakértők elemzései győzték meg a szocdem dogmákról és harmadikutas reformkísérletekről.
Nyugodjék békében!
