Rezzenéstelen arccal, kizökkenthetetlen nyugalommal nyilatkozott a BBC-nek Bassár el-Aszad szíriai elnök néhány nappal ezelőtt. Aggodalomnak, empátiának nyoma sem látszódott rajta, miközben országa széthullásáról, a polgárháború több százezer áldozatáról és hárommillió menekültről is beszél. Közölte, nincs lelkiismeret-furdalása, történtek ugyan „hibák”, de a civilek bombázásához, egészen pontosan a hordóbombázáshoz neki semmi köze, más tiltott vegyi fegyvereket sem használt, már a kérdés felvetése is sértő.
Ötvenéves korára beletanult a szakmába. Szemrebbenés nélkül hazudik a kamerának, néha talán még maga is elhiszi, amit mond. Pedig nem így kezdte. Hafez el-Aszad elnök fiaként a harminc évig kormányzó, népszerű apja árnyékában nőtt fel, bármerre járt a damaszkuszi utcákon, a családfő képe nézett vissza rá. Elnöki beiktatásakor még látszódott rajta némi elfogódottság, érezhette a nehéz örökséget, és talán azt is tudta, hogy alkalmatlan politikusnak (orvosnak készült). Mára megtanulta a félelmét gátlástalansággal és kegyetlenséggel palástolni.
Többek között neki is köszönhető, hogy mára megszűnt Szíria, kiírhatják ugyan a képernyőre Aszad neve alá, hogy ő az elnök – de egy gyakorlatban nem létező országban. Területe egy részén kialakult egy iszlám állam, amely elől milliók menekülnek. Ma a palesztinok után a legtöbb hontalan szíriai származású, őket követik az afganisztáni, pakisztáni és iraki menekülők. A törzsi háborúkat vívó Líbiából, az anarchiába fulladt Szomáliát és Eritreát is tízezrek hagyják hátra biztonságot keresve.
Észak-Afrikában a népességrobbanás nyomán felnőtt egy generáció, amelynek kétharmada munkanélküli. A legtöbben a gazdag Európába vágynak. Az embercsempészek idejét éljük, a Földközi-tenger pedig hiába lett olasz kezdeményezésre „Mare nostrum”, az illegális bevándorlók ezrei vesztik életüket hullámsírban. Tavaly már 270 ezren kértek menedékjogot az Európai Uniótól, az illegális bevándorlók száma pedig több mint 700-800 ezer. A Kossuth rádió tegnap reggeli hírműsorában Orbán Viktor arra figyelmeztetett, hogy az ország menekülttáborrá válik, ha nem lesznek megfelelő törvényeink a jelenség kezelésére.
A menekültprobléma kezelése szó szerint életbe vágó, ennek ellenére az unióban a mai napig nem született közös politikai válasz a kérdésre. A problémát minden ország még ma is tagállami szinten kezeli, holott a menekültáradat vitathatatlanul az EU közös külpolitikai ügye, hiába próbálja Brüsszel a déli államokra hárítani a megoldás terhét. A 28 fős Európai Bizottságban szinte minden más ügynek akad gazdája, kivéve ezt a súlyos feladatot. Természetesen papíron foglalkozik egy biztos a külügyekkel, de a migráció és a humanitárius segítségnyújtás területe teljesen szétaprózott. Eközben olyan feladatkörök kaptak külön biztosi posztot, mint például a szociális párbeszéd, a nemek közötti egyensúly, vagy a digitális társadalom
Az Európai Bizottságnak szemmel láthatólag kezelhetetlen a probléma, miközben az unióhoz viszonylag közel eső geopolitikai konfliktusok elhúzódása miatt drámaian emelkedik a menekültek száma. Senki nem látja a szíriai, iraki, szomáliai, líbiai polgárháborúk lezárásának halvány esélyét sem, az arab tavasz munkanélküli fiataljainak, illetve a balkáni (koszovói) bevándorlók száma folyamatosan nő.
Ha saját hazájukban nem tudtak beilleszkedni, vajon hogyan találhatják meg számításaikat egy idegen országban? Miként válhatna itt a társadalom hasznos tagjává képzettség, nyelvtudás, családi és anyagi háttér nélkül? Az átalakuló államokban a nemzettudat kialakulatlansága szintén az elvándorlás irányába hat: hontalan menekültek keresik hazájukat Európában, sokan már a reményt is feladták, hogy valaha is hazatérjenek, hiszen a haza fogalma nekik alig jelent valamit. A „befogadó” dél-európai államok maguk is komoly gazdasági problémákkal küszködnek, beleértve a fiatalok 30–50 százalékos munkanélküliségét. Hogyan adhatna munkát a stagnáló vagy csigalassúságú uniós gazdaság az új bevándorlók százezreinek?
Másrészt a humanitárius szempontok azt diktálják, hogy nem csukhatjuk be Európa kapuját, nem írhatjuk ki, hogy a kontinens megtelt.
Vajon ki irányítja vissza Líbiába a gumicsónakon érkezett nincstelen családokat? Ki toloncolja vissza a polgárháborús övezetekbe azokat, akik a biztos halál helyett a túlélés minimális esélyét választották? Milyen szempontrendszer alapján lehet vonalat húzni az EU-ban jobb megélhetést keresők és az életveszély elől menekülők között? Hol húzódik a határ az emberség és az európai lakosság érdekeinek védelme között?
A kérdésekre aligha adható egyértelmű és igazságos válasz (ezért működik sok államban bevándorlási kvótarendszer), de a felelősséget nem lehet megkerülni.
Már csak azért sem, mert a fent említett politikai konfliktusok több szereplőjének felfegyverzésében – az oroszlánrészt vállaló Egyesült Államokon kívül – az EU több tagállama is részt vett. A most már minket is súlyosan érintő menekültáradat forrását jelentő háborús gócpontok közös jellemzője a Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok külső beavatkozása. A hivatalos célok minden esetben magasztosak voltak (demokráciaexport, terrorizmus elleni fellépés), hogy a közvéleménnyel elfogadtassák a katonai akciókat, még azokat is, amelyek nem rendelkeztek ENSZ-felhatalmazással.
Olyan országokban akartak demokráciát telepíteni (és természetesen a terrorizmus ellen küzdeni), ahol még a nemzettudat sem alakult ki. Nem létezik iraki, afgán, líbiai és szír nép, sem hazatudat, helyette a törzsi hovatartozás, a vallási és az etnikai felekezetek szerint töredezett a társadalom. Külső beavatkozáskor a korábbi kényes egyensúly megbillen, a diktatúrával addig összetartott rendszerek felbomlanak, de egy másik kohéziós erő híján a társadalmak szükségszerűen polgárháborúkba sodródnak.
A demokrácia és a terrorizmus ürügyén végrehajtott katonai fellépések halottak százezreit, menekültek millióit hagyták hátra. Afganisztánban a szabad választások eredményét nem tartották tiszteletben, megszűnt a központi hatalom, és a hadurak ugyanúgy termelik a mákot, mint korábban. Szomáliában az amerikai bombázások egy jottányival sem vittek közelebb a békéhez, sőt, a harcok átterjedtek Etiópiába és Eritreába. Irak és Szíria területének egy részén a hatalmi űrben létrejött az Iszlám Állam, az IÁ. Ennek felfegyverzéséhez a Nyugat is hozzájárult, igaz, akkor még elvileg az oroszbarát Bassár el-Aszad elnök ellen küzdő demokratikus ellenzéki erőket támogatták.
A teljes csőd beismerése, hogy az Egyesült Államok most már azt a szíriai elnököt segíti, aki ellen négy évvel ezelőtt szövetkezett – többek között az Iszlám Államot létrehozó erőkkel. A héten az IÁ elleni újabb amerikai katonai fellépésről döntött az Obama-adminisztráció – ismét a terrorizmus elleni harc jegyében Ám mialatt a szíriai demokratikus ellenzéki erők rejtélyes módon terrorista szélsőségesekké alakultak, Törökországba, Jordániába, és Libanonba több millióan menekültek a harcok elől. Jelenleg átmeneti táborokban, krumpliszsákokból és fából összetákolt sátrakban élnek embertelen körülmények között, és várják sorsuk jobbra fordulását. Akiknek már csak a puszta létük forog kockán, elindulnak a paradicsomi körülményekkel kecsegtető Európa felé.
A remény útja című, 1990-es svájci film egy kurd illegális bevándorlócsalád igaz történetén keresztül mutatja be, mennyire veszélyes ez a vállalkozás, amelynek végén a jobb életre vágyók már annak is örülnének, ha mindannyian túlélték volna az utat.
