Merre visz „a remény útja”?

A demokráciaexport milliókat tett hontalanná, ám Európa nem képes munkát adni.

A menekültprobléma kezelése szó szerint életbe vágó, ennek ellenére az unióban a mai napig nem született közös politikai válasz a kérdésre. A problémát minden ország még ma is tagállami szinten kezeli, holott a menekültáradat vitathatatlanul az EU közös külpolitikai ügye, hiába próbálja Brüsszel a déli államokra hárítani a megoldás terhét. A 28 fős Európai Bizottságban szinte minden más ügynek akad gazdája, kivéve ezt a súlyos feladatot. Természetesen papíron foglalkozik egy biztos a külügyekkel, de a migráció és a humanitárius segítségnyújtás területe teljesen szétaprózott. Eközben olyan feladatkörök kaptak külön biztosi posztot, mint például a szociális párbeszéd, a nemek közötti egyensúly, vagy a digitális társadalom

Az Európai Bizottságnak szemmel láthatólag kezelhetetlen a probléma, miközben az unióhoz viszonylag közel eső geopolitikai konfliktusok elhúzódása miatt drámaian emelkedik a menekültek száma. Senki nem látja a szíriai, iraki, szomáliai, líbiai polgárháborúk lezárásának halvány esélyét sem, az arab tavasz munkanélküli fiataljainak, illetve a balkáni (koszovói) bevándorlók száma folyamatosan nő.

Ha saját hazájukban nem tudtak beilleszkedni, vajon hogyan találhatják meg számításaikat egy idegen országban? Miként válhatna itt a társadalom hasznos tagjává képzettség, nyelvtudás, családi és anyagi háttér nélkül? Az átalakuló államokban a nemzettudat kialakulatlansága szintén az elvándorlás irányába hat: hontalan menekültek keresik hazájukat Európában, sokan már a reményt is feladták, hogy valaha is hazatérjenek, hiszen a haza fogalma nekik alig jelent valamit. A „befogadó” dél-európai államok maguk is komoly gazdasági problémákkal küszködnek, beleértve a fiatalok 30–50 százalékos munkanélküliségét. Hogyan adhatna munkát a stagnáló vagy csigalassúságú uniós gazdaság az új bevándorlók százezreinek?
Másrészt a humanitárius szempontok azt diktálják, hogy nem csukhatjuk be Európa kapuját, nem írhatjuk ki, hogy a kontinens megtelt.

Vajon ki irányítja vissza Líbiába a gumicsónakon érkezett nincstelen családokat? Ki toloncolja vissza a polgárháborús övezetekbe azokat, akik a biztos halál helyett a túlélés minimális esélyét választották? Milyen szempontrendszer alapján lehet vonalat húzni az EU-ban jobb megélhetést keresők és az életveszély elől menekülők között? Hol húzódik a határ az emberség és az európai lakosság érdekeinek védelme között?
A kérdésekre aligha adható egyértelmű és igazságos válasz (ezért működik sok államban bevándorlási kvótarendszer), de a felelősséget nem lehet megkerülni.

Már csak azért sem, mert a fent említett politikai konfliktusok több szereplőjének felfegyverzésében – az oroszlánrészt vállaló Egyesült Államokon kívül – az EU több tagállama is részt vett. A most már minket is súlyosan érintő menekültáradat forrását jelentő háborús gócpontok közös jellemzője a Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok külső beavatkozása. A hivatalos célok minden esetben magasztosak voltak (demokráciaexport, terrorizmus elleni fellépés), hogy a közvéleménnyel elfogadtassák a katonai akciókat, még azokat is, amelyek nem rendelkeztek ENSZ-felhatalmazással.

Olyan országokban akartak demokráciát telepíteni (és természetesen a terrorizmus ellen küzdeni), ahol még a nemzettudat sem alakult ki. Nem létezik iraki, afgán, líbiai és szír nép, sem hazatudat, helyette a törzsi hovatartozás, a vallási és az etnikai felekezetek szerint töredezett a társadalom. Külső beavatkozáskor a korábbi kényes egyensúly megbillen, a diktatúrával addig összetartott rendszerek felbomlanak, de egy másik kohéziós erő híján a társadalmak szükségszerűen polgárháborúkba sodródnak.

A demokrácia és a terrorizmus ürügyén végrehajtott katonai fellépések halottak százezreit, menekültek millióit hagyták hátra. Afganisztánban a szabad választások eredményét nem tartották tiszteletben, megszűnt a központi hatalom, és a hadurak ugyanúgy termelik a mákot, mint korábban. Szomáliában az amerikai bombázások egy jottányival sem vittek közelebb a békéhez, sőt, a harcok átterjedtek Etiópiába és Eritreába. Irak és Szíria területének egy részén a hatalmi űrben létrejött az Iszlám Állam, az IÁ. Ennek felfegyverzéséhez a Nyugat is hozzájárult, igaz, akkor még elvileg az oroszbarát Bassár el-Aszad elnök ellen küzdő demokratikus ellenzéki erőket támogatták.

A teljes csőd beismerése, hogy az Egyesült Államok most már azt a szíriai elnököt segíti, aki ellen négy évvel ezelőtt szövetkezett – többek között az Iszlám Államot létrehozó erőkkel. A héten az IÁ elleni újabb amerikai katonai fellépésről döntött az Obama-adminisztráció – ismét a terrorizmus elleni harc jegyében Ám mialatt a szíriai demokratikus ellenzéki erők rejtélyes módon terrorista szélsőségesekké alakultak, Törökországba, Jordániába, és Libanonba több millióan menekültek a harcok elől. Jelenleg átmeneti táborokban, krumpliszsákokból és fából összetákolt sátrakban élnek embertelen körülmények között, és várják sorsuk jobbra fordulását. Akiknek már csak a puszta létük forog kockán, elindulnak a paradicsomi körülményekkel kecsegtető Európa felé.

A remény útja című, 1990-es svájci film egy kurd illegális bevándorlócsalád igaz történetén keresztül mutatja be, mennyire veszélyes ez a vállalkozás, amelynek végén a jobb életre vágyók már annak is örülnének, ha mindannyian túlélték volna az utat.