Lehangoló látvány, amint a (majdnem) kétharmados óriáskígyó ennen farkába harap. Nem szeretnénk azt gondolni, hogy a jobboldal erős ellenzék híján most éppen azon dolgozik, hogy önmagát megbuktassa. Kövér László interjúja a szombati Magyar Hírlapban, ahol a Magyar Nemzet és a Hír TV sírját ássa, és az előfizetőket gyakorlatilag lemondásra buzdítja, végtelen szomorúsággal töltött el.
Ha a Fidesz prominensei jobban ismernék a munkásmozgalom történetét, harcmodort váltanának. Jobboldal lévén nem harcolnának a jobboldali értelmiség ellen. Mielőtt eldobálnák kézigránátjaikat, megnéznék, jó irányban állnak-e, vagy csak úgy vaktában hajigálnak mindenre, ami él és mozog, tehát veszélyes. Pedig nem kellene erőlködniük, hogy valódi ellenfelet keressenek maguknak: e tekintetben a sors kiszemeltjei.
Egyetlen erős hatalom sem regulázza az értelmiséget. Meglehet, elemzéseivel, helyzetértékeléseivel néha kínos neki az értelmiségi tudás és kritikusság. Mondhatnánk azt is, hogy egy politikai erőnek a szépség nem elsődleges tulajdonsága, ezért aztán tükörbe sem szeret nézni, de a dolog mégsem ilyen egyszerű. Minden hatalom fölhasználja azt a szellemi muníciót, ami rendelkezésére áll. Mert szüksége van rá. Lehet, hogy a fogát szívja, de akkor is fölhasználja mindazt a szellemi tőkét, ami országos szinten vagy még azon túl is számára megadatott. Ha teremtésben gondolkodik, akkor nem vadonatúj értelmiséget akar politikai önnemzéssel, hanem legfontosabb célként az állampolgár jó közérzete és szemmel látható gyarapodása jut eszébe. Nem hiszi magáról, hogy a demokratikus hatalomgyakorlás non plus ultráját hozza létre, amikor új értelmiséget, új lapot, új tévét, almanachunalmat árasztó új folyóiratot akar a régiek lerombolása árán. Mert pontosan látja, hogy a veríték- és pénzszagú erőlködések eredményességének záloga sosem lehet a már létrehozott, működő fórumok, lapok dühödt megtámadása, megsemmisítése.
Egy konzervatív szellemiségű kormány nem üzenhet hadat kockázat nélkül az ország egyetlen nagy múltú konzervatív szellemiségű napilapjának. Annak a lapnak, amely korántsem csak az első polgári kormány idején, 1998 és 2002 között, hanem végig, az ellenzékiség nyolc évében is kiállt a magát polgárinak valló politikai erő mellett. Segített a polgári közönség orientálásában, megtartásában, ezáltal közvetve a mai kormány hatalomra kerülésében. Nem hálát várunk – politikusok hálája nem hoz szerencsét. Azt várjuk csak, hogy békén hagyjanak minket, hogy dolgozhassunk, hogy ne szipkázzák el újságíróinkat, s ne érezzük, hogy túszul maradt egy szerkesztőség a nagy Orbán–Simicska-játszmában. Ha visszafogott vagyok, akkor csak azt írom, a hatalom részéről meglehetős rövidlátásról tanúskodik éppen a Magyar Nemzettel konfrontálódni, s vele a több tízezres olvasótáborral, amely a mai kormány legstabilabb szavazóbázisát jelentette. Bár némely politikussal ellentétben én az „idealista” szót nem tartom az „idióta” szinonimájának, nézhetjük a helyzetet pragmatikusan is: a Magyar Nemzet aláaknázására való törekvés megjósolhatóan kontraproduktív. Közönségesen úgy mondanám: ma mi szívunk, holnap ti fogtok szívni. Legyen bár baloldali vagy jobboldali az a kormány, amelynek idején megszűnik a Magyar Nemzet, a hízelgők által helyeselt mai kormányzati akarat egykor stigma lesz rajta. Levakarhatatlan. Ez a lap kibírta a fasizmust, a Rákosi-érát, túlélte a Kádár-rendszert. Gyaníthatóan Kövér Lászlót és a Fidesz-kormányt is túléli.
Egy lap nem az, amire fölhasználják, hanem az, ami benne van. Ami benne betű szerint olvasható. Tulajdonképpen jó alkalom Kövér László megnyilvánulása arra, hogy leszögezzük: a Magyar Nemzet polgári napilap, és az is marad, ha hagyják létezni. Ha a kormány is polgári, akkor hasznára fog válni továbbra is ez a lap. Ha viszont beleszalad rossz intézkedésekbe, sorozatban szavaz meg állampolgár-bosszantó törvényeket, nem tartja céljának, hogy a remek GDP-szám mellett a GNI-mutatók is jók legyenek, hogy az állampolgár kellemesebben, jobb közérzettel, egy jobban működő országban éljen, akkor a Magyar Nemzet azt továbbra is meg fogja írni. A lap szellemiségéből az következik, hogy minden jó kormányzással szövetséges, de egyikkel sem cinkos. Megtartja, s ha szükségesnek látja, tovább fogja fejleszteni kritikusságát, a tárgyilagosság iránytűjét pedig ebben a sűrű sötét erdőben, ahol vagyunk, nem teszi félre. Politikusainknak pedig el kellene gondolkodniuk e József Attila-i sor jelentésén: „Érted haragszom, nem ellened”.
