Lehetséges-e a felzárkózás az egységes piacon?

Nem nehéz felfedezni az Orbán-kormány visszaállamosítási lépéseiben a liberális gazdaságpolitikában csalódott „konzervatív fejlesztő állam” felzárkózási törekvéseit.

Pogátsa Zoltán kiváló elemzést, gazdaságtörténeti áttekintést ad a sikeresen felzárkózó országokról. De kihagyja a számunkra legfontosabb dimenziót: hogyan lehet felzárkózni az Európai Unión belül. Eredeti szakterületem a világgazdaságtan, húsz évig dolgoztam az MTA Világgazdasági Intézetében, így elmondhatom: a hazai közgazdászok számára igen jól ismertek voltak a sikeresen felzárkózó térségek és országok. De a rendszerváltás után mind Japán és a délkelet-ázsiai kistigrisek, mind a korábban a List Frigyes mintájára állami beavatkozást szorgalmazó német gazdaságpolitika vagy a franciák etatizmusa – mint követendő példák – jórészt idejét múlttá váltak. (A skandináv példa bonyolultabb eset, de felzárkózásukat ők sem a Közös Piacon belül, hanem jórészt azt megelőzően érték el.) A fő cél ugyanis a közös piaci csatlakozás lett, és az olyan mértékű protekcionizmus, amely a felsorolt történelmi példákra volt jellemző, a Közös Piacon belül nem valósítható meg. Az pedig sem akkor nem volt, sem most nem reális alternatíva, hogy az Európai Unión kívül kíséreljük meg a felzárkózást.

A közös piaci (vagy helyesebben egységes piaci) modell arra épül, hogy a gazdaságban teljes a liberalizáció, a protekcionizmus semmilyen formája nem megengedett, így a legelmaradottabb országok vállalatainak is ugyanazon a pályán kell versenyezniük, ugyanolyan feltételek mellett. És amíg a periféria utol nem éri a centrumországokat, a szegényebb államokat kárpótlásként a kohéziós alapból támogatják. Tagságunk immár lassan tizenegy éve alatt viszont bebizonyosodott, hogy a felzárkózás nem következik be, mivel a szabad verseny az erősebbeknek előnyösebb, az európai uniós támogatás összegét pedig jóval meghaladja a profitkivonás és annak számtalan közvetett módja. (Ez a sommás megállapítás nem csak a 2004-ben velünk együtt belépő volt szocialista országokra vonatkozik; ugyanebben a szaknyelven konvergenciakrízisnek nevezett „felzárkózáshiányban” szenvednek a már sokkal régebb óta közös piaci tag mediterrán országok is.)

Nem nehéz felfedezni az Orbán-kormány visszaállamosítási lépéseiben, bank- és pénzügypolitikájában, valamint Keletre nyitó külgazdasági stratégiájában a liberális gazdaságpolitikában csalódott „konzervatív fejlesztő állam” felzárkózási törekvéseit. És valóban szemére vethető, hogy elhanyagolja az oktatásügyet, a humán tőke fejlesztését és a kutatásfejlesztést. (A hatékony államapparátusról nem is beszélve.) De látnunk kell, hogy a felzárkózáshoz ez sem lenne elegendő. Az egységes piac struktúrájában és működésében kódolva van az elmaradottak helyzetének változatlansága. Véleményem szerint – de hangot adott ennek már korábban Róna Péter is – az egységes piacnak strukturális reformra van szüksége. Nem elegendő a kohéziós alapból folyó, életszínvonal-kiegyenlítést célzó támogatás, ha a periferikus országok gazdaságának versenyképessége nem javul. Ez pedig nem képzelhető el másként, mint hogy lehetővé kell tenni az elmaradottabb országoknak, hogy saját iparukat, termelésüket támogathassák, és esetleg enyhébb vámokkal védhessék is. Máig nem értem, miért nem követelik ezt a visegrádi négyek.

A szerző közgazdász, társadalomkutató