Vádlóból tanú

Günter Grass az ötvenes évektől kezdve viaskodott a német múlttal, a németséggel. A 2006-os beismerés óta azonban tudjuk: önmagával, saját múltjával, saját németségével harcolt.

A múlt hétfőn elhunyt Günter Grass, Nobel-díjas német író távozása egy korszak végét is jelenti: a német múlttal, azaz önmagával is hadakozó, baloldali, elkötelezett értelmiség korszaka ér lassan véget Németországban.

Grass még hitt abban, hogy az értelmiségnek küldetése van – és ezért állt fel minden választási kampányban a mindenkori szocdem jelölt mellé a színpadra. Németország lelkiismerete akart lenni. Német múltja azonban őt is utolérte, így élete vége felé nem csak politikai, de személyes üggyé is vált számára a német múltfeldolgozás. Keménysége miatt nem csak a németeknél, de Izraelben is számtalanszor bírálták.

2006-ban jelent meg egy vaskosabb kötet Én nem címen. Joachim Fest konzervatív német történész, a talán legjelentősebb és legvitatottabb Hitler-életrajz szerzője gyerekkorára, fiatalságára, azaz a hitleri időkre emlékezett vissza. A cím elegáns fricska volt – mégpedig azon Günter Grass felé, aki egész életében a múltfeldolgozást sürgette, de éppen 2006-ban vallotta be, hogy ennek nagyon mély személyes okai is vannak. A baloldali Nobel-díjas író ugyanis 2006 nyarán ismerte be, hogy tizenhét évesen önként beállt a Waffen-SS soraiba.

A Grass-szal azonos korosztályba tartozó Joachim Fest, akit jobboldalisággal, Hitler-relativizmussal vádoltak történészi karrierje során, memoárjának címében szúrt oda Grassnak: Èn nem. A konzervatív Joachim Fest és családja egy percig sem lett hitlerista, a rendszert elutasították, nem álltak be. És talán éppen azért, mert sohasem keveredtek bele, a háború után higgadtabban tudta az okokat is elemezni.

Günter Grass számára azonban a múltfeldolgozás személyes, érzelmi ügy volt. Az ötvenes évektől kezdve viaskodott a német múlttal, a németséggel. A 2006-os beismerés óta azonban tudjuk: önmagával, saját múltjával, saját németségével harcolt.

Günter Grass 1927-ben született Danzingban, a ma Lengyelországhoz tartozó Gdanskban. Szülei egyszerű emberek voltak, édesanyja szigorú katolikus nevelésben részesítette. A háború után a családnak menekülnie kellett. Az elűzött, elmenekült németek sorsa hosszú ideig nem érdekelte Grasst, mert a túl személyes téma, az érintettség miatt félt, hogy múltja számos más eleme is hamar előjöhet. Nem személyes tragédiák krónikása akart lenni, hanem egy olyan kultúrnépé, mint a németé, amely egyszerre volt képes Európa szellemtörténetének csúcsait és mélységeit elérni. Goethe, Schiller, Humboldt, Nietzsche népe, a filozófusok és költők nemzete az emberirtást is tökélyre fejlesztette és olyat tett, amire előtte a történelemben nem volt példa: vezetőinek célja az volt, hogy egy másik népet, népcsoportot módszeresen, tudatosan, tervezetten, ipari precizitással irtsanak ki. Kelet-Európában ráadásul éppen az ott élő németség és a németes műveltségű zsidóság jelentette ezt a kultúrát – azaz ugyanazon kultúra harapott önmagába és számolta fel önmagát.
Günter Grass nem akart hosszú ideig családjának és a családjához hasonló német elüldözött millióknak a történetével foglalkozni – mert úgy érezte, hogy a feldolgozandó feladat, a német múlt nem személyes történetekből, hanem morális parancsokból érthető meg. Ezért nem megérteni akart, mint Joachim Fest, hanem ítélkezni. Joachim Festnek persze könnyű dolga volt: nagypolgári családból jött, konzervatív-polgári neveltetése megakadályozta, hogy a náci, majd az antináci dogmatizmus foglya legyen. Neki megvolt az a szabadsága, hogy személyes sebek felszakítása nélkül megérthesse a német tragédiát, a német bűnt, Hitler személyét.

Grass ezt nem tehette. Ha ő csupán megérteni akarta volna az eseményeket, azt a röpke tizenkét évet, amikor Európa legnagyobb és legműveltebb nemzete Európa legbarbárabb nemzetévé lett, saját magát kellett volna megértenie. Fájdalmas folyamat, ami önmarcangoláshoz vagy önfelmentéshez vezetett volna. Azaz mindenképp egy más életműhöz, mint Grassé, aki önmagát csak nagyon idős korában tette bíróból és vádlóból vádlottá, de legalábbis tanúvá. Joachim Fest megengedhette magának a tanúk távolságtartó pózát: neki nem volt mit szégyellnie, ő „nem vett részt”.

Grass ítélkező pózával Németországban is megszületett az értelmiségi figurája. Az értelmiségi nem tudós, nem egy szakterület ismerője, még tehetségesnek sem kell lennie egyébkénti foglalkozásában – elég ha szerepének érzi a másokról való gondolkodást. Ezen figura Franciaországban jelent meg a híres Dreyfus-per idején, amikor nemcsak Emile Zola, de a Dreyfust elítélni akaró antiszemita írók is pamfletekben, cikkekben nyilvánítottak morális véleményt egy olyan ügyről, amelynek részleteit nem ismerhették. Németország hosszú ideig megvetette ezt a pózt. A német vagy művész volt, vagy író, vagy költő, vagy jogász, de leginkább filozófus – ám semmiképp sem értelmiségi. Senkinek sem jutna eszébe Nietzschét, Max Webert, Rilkét, Carl Schmittet vagy Heideggert értelmiséginek nevezni.

Günter Grass azonban sok tekintetben az volt, legalábbis annak indult. Tehetsége ennek szolgálatában állt. Azért írt, hogy lehessen tekintélye mint értelmiségi. Hogy morális ítéleteire, politikai üzeneteire odafigyeljenek.

Grass grafikusnak tanult Düsseldorfban, a híres művészeti akadémián, később is számos könyvét maga illusztrálta. Grafikusként is volt annyira tehetséges, hogy lett volna elég tekintélye. Mégis az írást választotta, mert az értelmiségi szerephez a szavak jobban illenek, mint a körvonalak.

Grass valóban politikai író volt, aki témáinál politikai döntést hozott – de tehetsége megmentette attól, hogy politikai pamfletek szülessenek. Egyben persze politikus is volt ő. Számos választási kampányban ott állt a színpadon, mindig a szocdemek színpadán, Willy Brandt, Helmut Schmidt vagy éppen Gerhard Schröder mellett. Választási gyűléseken szónokolt. Willy Brandt kancellárságával érezhette először úgy, hogy Németország levedli korábbi önmagát. Brandtban talán titkon azt is becsülte, amire ő nem volt képes fiatalon: elmenekülni, szembeszállni. Mert ha Joachim Fest mellett van még valaki, aki még inkább elmondhatta volna, hogy „én nem“, az a nácik elől Norvégiába menekült Willy Brandt volt.

A konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung nekrológja Grass kapcsán azt emelte ki, hogy „konzekvens” ember volt, akinek „élete kerek”. Meglepő szavak, elvégre Grass mégiscsak elhallgatta több mint hatvan éven át fiatalkori botlását. Azonban csak első ránézésre gondolhatnánk, hogy Grass fiatalkori, önkéntes Waffen-SS-tagsága hiteltelenítené mindazt, amit írt és mondott. Amit írt, mármint az irodalmi műveket, eleve semmi nem hiteltelenítheti, elvégre az irodalomban – bár ezzel talán éppen Grass értett volna a legkevésbé egyet – a tehetség számít s nem az író moralitása. Irodalmi műveit az irodalmárok ítéljék meg – és ott elég egyöntetűen pozitív a kritika. Politikai beszédeit, cikkeit, gesztusait azonban tényleg hitelteleníthette volna 2006-os beismerése. Miért érzi mégis a politikus Grasst „konzekvensnek” éppen egy jobboldali konzervatív napilap? Talán azért, mert Grass politikai ténykedése önmagán felül állt. Nem személyes élettörténetével akart bármit is üzenni, így azzal nem is tudott bármit utólag lerombolni. Günter Grass moralista volt, a moralista pedig elvekből, nem tapasztalatokból dolgozik. Grass konzekvens moralizmusát pedig nem lehet kétségbe vonni. Ha nagyon merészek akarunk lenni, fiatalkori, meggondolatlan döntésében is a nagy ügyek iránti vonzalmát fedezhetjük fel. Hogy akkor történetesen nem volt igaza, a második világháború után meg talán igaza volt, mellékes a moralista póz szempontjából. Konzekvens volt még akkor is, amikor folyamatosan olyat követelt az „apák nemzedékétől”, amit ő nem tett meg: bevallani a személyes bűnt. Kurt Georg Kiesinger CDU-s kancellárt keményen ostorozta annak NSDAP-tagsága miatt. Bizonyosan másképp súlyozódnak egykori szavai, ha már akkor elismeri Waffen-SS-tagságát. 2006-ban ő azonban „kiterebélyesedő szégyennel” magyarázta személyes hallgatását.

Günter Grass élete végére mégis visszaérkezett önmagához. Bevallotta múltját, elismerte, hogy ő is részese a német tragédiának, a német bűnnek – sőt a német fájdalomnak. A 2002-ben, azaz négy évvel nagy beismerése előtt megírt, Ráklépésben című regényében éppen a német elüldözöttek fájdalmát dolgozta fel. A bádogdob és a Ráklépésben a grassi életmű két csúcspontja, amelyek között szintén ráklépésben közelített a valóság felé. Günter Grass először mondott ítéletet és aztán akarta megérteni a folyamatokat. És a végén már nemcsak tanú, de vádlott is lett a német múlt nagy perében.

Grass németségét érezték az izraeli nekrológok is. Izraelben Grass neve fogalom – és nem feltétlenül pozitív fogalom. Mert Grass moralizmusa nemcsak saját népe esetében tudott kíméletlen (és akár túlzó) lenni, de más népek esetében is. Izraelben Grasstól talán azt a rövidke verset ismerik leginkább, amiben Izraelt a világbéke legnagyobb ellenségének nevezi. A 2012-ben számos európai napilapban közölt szabad vers egyik sorában felteszi Grass azt a kérdést, amit olvasói más vonatkozásban már korábban megkérdeztek volna: „Miért hallgattam azonban idáig?”

Tényleg, miért? A kérdés dupla fedelű. Grass és nemzedéke hallgatott saját múltjáról, de közben hallgatott más népek múltjáról is, mert saját elhallgatott múltjától félt. A német baloldal viszonya Izraellel éppen ezért felettébb ambivalens mind a mai napig. A hatvannyolcas fiatalok palesztinokkal közösködtek, a frankfurti zsinagógánál robbantottak és Izraelt fasisztázták le – és mindezt tették a német múltfeldolgozás részeként. Úgy gondolták, hogy a német múltat be kell vallani és innentől kezdve a világ minden táján harcolni kell a hasonló folyamatok ellen. Ezért lett „az izraeli fasizmus” kedvenc célpont azon a német baloldalon, amely amúgy saját hazáját is szívesen vádolja fasizmussal.

Götz Aly német történész szerint persze ez éppen nem múltfeldolgozás, hanem múltelhallgatás. Szerinte a hatvannyolcasok a harminchármasok (azaz a nácik) harcát folytatják. Amerika ellen, a kapitalizmus ellen, a német különút mellett. Grass például igencsak támogatta Gerhard Schrödert, amikor az kifarolt az USA mögül és nem vett részt az iraki háborúban.

2012-es verse botrány lett Izraelben, de Németországban is. Egyesek azon szellemeskedtek, hogy a tizenhét éves Waffen-SS-önkéntes se írhatta volna ezt szebben Izrael ellen. Ha azonban valakik Grass életművét, politikai megnyilatkozásait úgy olvasták, hogy abból a 2012-es vers kilóg, nos, félreértették a költőt. Grass tehát moralista volt: szigorú, kategorikus, politikus. Ès ahogy a Frankfurter Allgemeine Zeitung írta: konzekvens. Izrael-ellenes verse konzekvens része volt a német múltfeldolgozásnak. A német múltfeldolgozás célja ugyanis, hogy más népeknek példaként szolgáljon – a németeknek meg feladatként. E feladatban jól megfér egymás mellett, ha Angela Merkel „német államérdekké” nyilvánítja Izrael biztonságát, és Günter Grass – ahogy tette a német állam esetében is – keményen odaszól a közelmúltjával viaskodó izraeli társadalomnak és politikának.
Joachim Fest biztos nem írt volna soha ilyen verset. Kimért konzervatívként ő az izraeli politikát, a megszállást, a háborúkat is meg akarta volna inkább érteni. Grass azonban Izrael esetében újra vádló lehetett. Egyesek szerint azért, mert nem tudta elviselni, hogy a német múlt vonatkozásában tanú, majd lassan vádlott lett.
Ha azonban elhisszük, hogy konzekvens ember volt, adódik egy másik válasz is: Grass a német múlt és sors kapcsán elvégezte feladatát. Hatvan éven át vádolt sikerrel. A német társadalom ma Európa egyetlen országa, amely képes volt tanulni a múltban elkövetett hibáiból, képes volt bocsánatot kérni, képes volt megújulni és egy olyan példaértékű liberális jogállamot, nyitott társadalmat teremteni, amely igenis feljogosít egy német írót arra – még ha SS-veterán is volt –, hogy akár Izrael esetében is legalább ennyit elvárhasson. Nir Baram izraeli író ezért védelmébe is vette Grasst. Becsülte Grass keménységét. Szerinte Grass „a fantáziát politikai józansággal keverte”.

A német szellemi életből hárman maradtak már csak, akiket a német múlt ennyire meghatározott: a bohém Hans Magnus Enzensberger, a legbaloldalibb és legnémetesebb Martin Walser és a fantáziát a politikai józansággal szintén a mai napig keverő Jürgen Habermas.

Günter Grasst azonban az tette rendkívülivé, hogy mind közül a legkonzekvensebben vallotta a német bűnt és a legkategorikusabb következtetésekre jutott. Akár azzal, hogy elutasította a német újraegyesülést, akár azzal, hogy keményen bírálta az izraeli politikát.

Talán Uri Avnery izraeli békeaktivista búcsúszavai a legtalálóbbak, bárhogy is értelmezzük a kijelentést: „Günter Grass nagyon német volt”.

Idealista, moralista, kategorikus. Egy Danzingban rosszkor, rossz helyen született kasub–német származású szocdem kispolgár, aki hitt a nagy eszmékben, legyen az a németség antibolsevista küldetése, a német múlt feldolgozása vagy a szociáldemokrata internacionalizmus.