Célkeresztben a nemzetállam

Reflexiók Techet Péter írására a rendszerváltó elitről, az unió és Magyarország közös jövőjéről.

„Az európai kontinensen a nemzetállamok megmaradása egy folyamatosan lefelé tartó spirálhoz vezet, egyre inkább kiszolgáltatva azokat a határaikat könnyedén átlépő tőkének. Aki tehát Magyarországon kormányzati pozícióból ágál az európai föderalizmus ellen és a nemzetállamok mellett, az akarva-akaratlanul a magyar szegénységet tartósítja. Egy megosztott, gyenge Európában, ahol nincs egységes szociális szabályozás, ahol nincs belső újraelosztás, a szegényebb tagállamok egyetlen túlélési esélye, hogy szegények maradnak, és ezzel vonzzák be a tőkét. Erre a pályára állította az országot 1990-ben a rendszerváltó elit, és sajnos a 2010-es kormányváltás sem hozott változást e téren. Legfeljebb az egész most még egyfajta honvédő háborúnak is tűnhet, holott a magyar ember, éppen a keményen dolgozó kisember abban lenne érdekelt, hogy növekedjenek az Európai Unió jogkörei, nagyobb legyen a költségvetése (azaz több legyen az újraosztható pénz), létrejöjjön egy egészségesebb európai szociális háló, és erősebb politikai hatalom tudjon fellépni a nemzetközi tőkefolyamatokkal szemben. Mindez csak akkor lehetséges, ha Európa végre elindul a föderalizáció felé. Ennek eredménye egy olyan államalakulat lehetne, mint az Egyesült Államok, ahol a tagállamoknak számos jogkörük van, de a központi hatalom rendelkezik annyi jogkörrel, lehetőséggel, eszközzel, hogy nem engedne kialakulni, illetve megszilárdulni olyan égbekiáltó szociális különbségeket, mint amilyenek a nemzetállamokra szakadt Európa Uniót ma is jellemzik.”

Igaza van a szerzőnek, amikor Európa ismétlődő és mélyülő válságaiért az „egységes szociális szabályozás” és a „belső újraelosztás” hiányát teszi felelőssé, de vitatható, hogy egy egységes, erős Európán belül ne lenne helyük a szuverén nemzetállamoknak. Lehet őszintén kételkedni ennek értelmében, s lehet ironizálni is az eddigi erőfeszítések kudarcainak láttán. Világkép, történelmi tapasztalat és alkat kérdése is, hogy ki tud hinni egyszerre Magyarország és az unió közös jövőjében, s ki adja meg magát a reménytelenségnek. Egy dolgot biztosan nem lehet tenni a hiteltelenné válás kockázata nélkül: nem lehet a magyar nemzetpolitikát tenni felelőssé sem szociális állapotainkért, sem Európa gyengélkedéséért. Techet Péter márpedig ezt teszi, amikor az erős föderatív Európa eszményével a szuverenitásáért „honvédő háborút” viselő nemzetállamot állítja szembe. Nem azért visszatetsző és hamis ez a diagnózis, mert az itthoni és az Európai Parlament balliberális frakcióinak egyre erőtlenebb, s ennek arányában egyre hisztérikusabb vádjait visszhangozza, hanem mert dokumentálható tények helyett könnyen cáfolható állításokra és semmivel nem igazolható feltevésekre épül. Minden alapot nélkülöz az a kijelentés, hogy „erre a pályára állította az országot 1990-ben a rendszerváltó elit, és sajnos a 2010-es kormányváltás sem hozott változást e téren”. Másfelől igazolhatatlan az a hipotézis, amely szerint a „nemzetállamokra szakadt Európa” (szakadt? Ugyan mikor?!) ne lenne kiszolgáltatva a határait „átlépő tőkének”, ha az Egyesült Államokéhoz hasonló föderatív államszövetséggé tudna fejlődni.

Ami a rendszerváltó elitet érő bírálatot illeti, a Techet Péterénél szigorúbb ítéletet is el tudok fogadni, ha körültekintő elemzésre épül. Az a vád azonban, amely a fordulat évének felelős politikusait marasztalja el az európai egység megteremtésének elmulasztásáért, tájékozatlanságra vall. Nemcsak azt hagyta figyelmen kívül a szerző, hogy 1990-ben valamennyi kelet-közép-európai ország sürgette a Nyugat-Európával és az Egyesült Államokkal való lehető legszorosabb együttműködést, de arról is megfeledkezett, hogy a volt szocialista országok közös fellépésének a legaktívabb kezdeményezője éppen a magyar külpolitika volt. Antall Józsefnél következetesebben senki nem képviselte az új szövetségi rendszer kereteit kijelölő euroatlanti integráció gondolatát, s ő volt az is, aki az Európai Közösséggel megkötendő társulási szerződés előkészületei során a visegrádi együttműködés összehangolt álláspontjára is hivatkozhatott a nemzetközi fórumokon.

Nem azért gyengélkedik tehát Európa, mert a rendszerváltó elit elszalasztotta volna az összefogásra kínálkozó történelmi esélyt, hanem mert mindmáig nem teremtődtek meg egységének a rajtunk kívül álló feltételei. Ma már, ha mindent nem is, többet tudhatunk a mulasztás okairól, mint bármikor az elmúlt negyedszázadban.

Az 1990-es esztendő közelmúltban megjelent diplomáciai dokumentumainak ismeretében (Sáringer János: Iratok az Antall-kormány külpolitikájához és diplomáciájához, I. Veritas, 2015.) már nem kell elméleteket konstruálnunk, ha választ keresünk a miértekre. A külügyminisztérium 25 évre titkosított iratanyaga igazolja, hogy az eredendő okot a nyugati hatalmak stratégiai céljainak összehangolatlanságában, olykor nyilvánvaló érdekellentéteiben kell keresnünk. Másképp gondolták/akarták Európa egységét a németek, másképp a franciák, másképp az angolok, s ha ők egymással megegyezésre jutottak, Amerikának voltak/vannak más elképzelései. A téves diagnózis mellett vessünk egy pillantást Techet Péter javallatára is. Valóban az Egyesült Államok kínálná a mintát a jól működő európai föderációhoz?

A szabad piacon áramló tőke, amellyel szemben a szerző helyes megállapítása szerint védtelenek vagyunk, talán Amerika határait nem lépte át? S ha a sok tekintetben még mindig irigylésre méltó államszervezete megóvja is tagállamait a görögországihoz hasonló pénzügyi katasztrófától, a gazdagok és a szegények között soha korábban nem tapasztalt mélységű szakadék, amit riasztó statisztikák bizonyítanak, nem ugyanannak a rendszernek a tarthatatlanságáról szól, mint Európáé? Vajon nem ugyanaz a veszély fenyegeti a szabad piac társadalmait a tengerentúl, mint Európában, Körössényi András kifejezésével élve a szuverén államiság elporladásának veszélye?

Ha Európa az ezredfordulón tovább haladt volna azon az úton, amelyet 1989-ben a Delors-féle bizottság jelölt ki, ha az unió alkotmánya nemcsak a preambulumában említi meg a szociális piacgazdaság programját, hanem intézményrendszerét is arra építi, a föderáció eszméje ma nem ütközne a nemzetállamok ellenállásába, s nem fenyegetné a nyugati civilizációt a törzsi szellem, a nemzeti fundamentalizmus és a romantikus nacionalizmusok újraéledésének veszélye. Miután azonban az európai integráció végül is nem terjedt ki a társadalmi értékszempontokat képviselő intézmények megteremtésére, ez a felelősség változatlanul a szuverén nemzetállamokra hárul. Mindaddig, amíg a „határokon átlépő tőke” csak a „porladó szuverenitás” ellenállás nélküli közegében érzi biztonságban magát.

A szerző irodalomtörténész