Kinyissuk a szelencét?

Magyarországnak nem azért nincs szüksége nagymecsetre, mert iszlamofóbiája lenne.

Őszintén: örömteli, hogy sok külföldi fiatal jön hozzánk tanulni. Jöjjenek csak, okosodjanak nálunk. Ha technokrata közgazdász lennék, azt is hozzátenném: költsenek el itt minél több pénzt, az pörgeti a gazdaságunkat. Szívből kívánom, érezzék nagyon jól magukat hazánkban. Azt szeretném, s talán a többség ezt hasonlóan gondolja, ha a tanulmányaik után a saját hazájukban kamatoztatnák tudásukat. Az az ő otthonuk, az az ő világuk, az az ő kultúrájuk. Ez meg a miénk. (Még.)

Minden ellenkező híreszteléssel szemben bölcs dolog a keleti nyitás, de nem ilyen áron. A gazdasági haszonért gazdasági haszonnal fizessünk, ne mecsetes honfoglalással! (Ami egyébként kísértetiesen hasonlít az erdélyi-székelyföldi hagymakupolás invázióhoz: román embert hírből sem halló földeken emelnek ortodox monstrumokat a békétlen egymás mellett élés jegyében.) Ma egy nagymecset, holnap tíz másik. Ne legyen kétségünk, ha ezt a szelencét kinyitjuk, nem lesz megállás. Elég, ha tekintetünket a „fejlett Nyugatra” fordítjuk. A németeket lehet tisztelni gazdasági eredményeikért, de amit ezen a fronton tettek, kétségbeejtő. Félő, erre csak akkor fognak rádöbbenni, mikor Németország már nem német ország lesz.

Csak vészmadárkodás? Nem hiszem. Maga Recep Tayyip Erdogan török elnök pár napja az Európai Török Demokraták Uniója karlsruhei nagygyűlésén azt hangoztatta: a németországi törökök „nem vendégmunkások, hanem külföldi erősségeink”. Hozzátette: az „új Törökország építése Németországban kezdődik”. Eközben Angela Merkel német kancellár abban reménykedik, hogy az ott élő törökök előbb-utóbb németek lesznek. A remény hal meg utoljára Seres László, a HVG.hu publicistája annyira belelovalta magát a nagymecset-témakörbe, hogy az iszlám térhódítás bizonyítékaként Erdogan szájába adta a következő gondolatot: „A mecsetek a mi laktanyáink, a kupolák a sisakjaink, a minaretek a bajonettjeink, a hívek a katonáink.” Valójában ez egy idézet Ziya Gökalp török költő egyik verséből, amelynek elszavalásáért Erdogant 1997-ben tíz hónap börtönbüntetésre ítélték, amelyből négyet le is töltött.

Egy német székhelyű mozlim szervezet, a Zentralinstitut Islam-Archiv-Deutschland (Németországi Iszlám Archívum Központi Intézete) 2012-es becslése szerint Németországban több mint négyszáz római katolikus és legalább száz protestáns templomot zártak be 2000 óta. További hétszáz római katolikus templom bezárását tervezik az elkövetkező években. Eközben több mint kétszáz mecset (közülük több mint negyven „megamecset”), 2600 mozlim imacsarnok és felbecsülhetetlen számú nem hivatalos mecset található Németországban, és újabb 128 mecset építése van folyamatban. Ezek a tények. Persze ha a németek egy leendő iszlám országban szeretnének élni, megtehetik. Bár a hírek szerint egyre kevésbé lelkesek.

Franciaországban a mecsetek száma duplájára nőtt az elmúlt tíz évben: már több mint kétezer van belőlük. A Párizsi Nagymecset rektora, Dalil Boubakeur szerint azonban további kétezerre lenne szükség, hogy az egyre növekvő igényeket kielégítsék. Egyidejűleg a római katolikus egyház csupán húsz új templomot építtetett az országban az elmúlt évtizedben, miközben több mint hatvanat kényszerült bezárni, amelyeket előbb-utóbb mecsetté alakítanak majd át. Folytathatnánk a sort Hollandiával, Belgiummal vagy Angliával, de minek. A helyzet náluk is hasonló.

Magyarországnak nem azért nincs szüksége nagymecsetre, mert iszlámfóbiája lenne. Nincsenek előítéleteink, és azt hiszem, túlzottan rossz tapasztalataink sem. Európa talán legbefogadóbb országa voltunk mindig. (Egyebek között ez vezetett Trianonhoz ) De a befogadás nem jelentheti azt, hogy valamiféle elfajzott kedvesség, tolerancia jegyében átadom a hazámat az érkezőnek, alávetem magam az ő szokásainak, vallásának, de legalábbis a sajátomat kútba dobom. Eközben pedig gyermeket nem vállalok, mert az nyűg, szüljön csak a bevándorló vagy a menekült. Európa beteg, vezetői viszont roppant elégedettek magukkal.

Magyarországnak azért nem kell nagymecset, mert már most sem vagyunk önmagunk. Az életünk, a kultúránk mindenről szól, de egyre kevésbé rólunk, magyarokról. A nagyvilágnak gyakran egy olyan szégyellni való, bűnös ország képét mutatjuk, amelyek valójában nem minket ábrázolnak, még ha néhányan azonosulnak is vele. Mi a Hunyadiak, Szondy Györgyök, Szent Istvánok, Koppányok, Kossuthok, Görgeyk és az ’56-os felkelők népe vagyunk. Csak ezt nem szabad megmutatnunk a világnak. Toldiról, Tóth Ilonáról nem készülhet film, állami pénz ilyesmire valahogy soha nem jut. Bűntudatközpontokra viszont mindig akadnak fölös milliárdok. Lengyel László téved: magyarnak lenni nem szégyen, hanem dicsőség.