A megfigyelés ára

„Mert a mi biztonságunk és szabadságunk még azt is megéri, hogy számos megfigyelést törvénytelenül hajtsanak végre.”

Megnyugtató érzés, ha valaki rajtunk tartja a szemét: figyelmeztet, ha veszély közeleg, segít, ha bajba kerülünk – de csak úgy négy-öt éves korunkig. Onnantól kezdve zavaró, bosszantó és főleg ifjú lelkünknek roppant megalázó. Pedig alapvetően jó tudni, hogy valaki törődik velünk, de a függetlenségünk tudata (valójában illúziója) annál is többet ér. Még akkor is, ha életünk intimitásának megteremtése és fenntartása pont olyan alapvető jogunk, mint a szólásszabadság vagy a szabad orvosválasztás joga.

Ezt a mindenkori politikai hatalom is készségesen elismeri, de a legkevésbé sem szokott törődni vele. A hatalom mindenkiről szereti tudni, hol tartózkodik, mivel foglalatoskodik, kivel találkozik, miről beszélget, mik a tervei. Módfelett szereti folyamatos megfigyelés alatt tartani az állampolgárokat, ha már közvetlenül irányítani nem tudja őket. Persze csak az ő érdekükben, hasznukra és örömükre. Ezért a hatalom igazán változatos módszereket dolgozott ki a polgárok ellenőrzésére. Kezdve azzal, hogy besúgót ültet az ember nyakára; ahogy mondani szokás, ezt már a régi görögök is ismerték és gyakorolták, mindenesetre ez a legelterjedtebb és legolcsóbb megoldás. Az ember mindig olcsóbb, mint egy elektromos kütyü, ám legyen bármilyen elkötelezett és ügybuzgó, megbízhatatlan is. Mégis sokáig pótolhatatlan volt.

Az igazi áttörést a modern tudományok fejlődése hozta meg. A bürokrácia terén mutatkozó bámulatos haladás lehetővé tette az állampolgárok sokrétű regisztrációját, majd a hang- és képrögzítő eszközök megjelenésével az emberek sokféle tevékenységét tudták dokumentálni. A lehallgató készülékekkel végképp betörtek az intim szféránkba, a telefon kényelmének következtében pedig kevés titkunk maradt.

A XX. század volt az emberek megfigyelésének aranykora; sokszínű eszközökben nem volt hiány. Voltak olyan szerencsés népek, amelyek a saját országukon belüli utazáshoz is útlevelet kaptak, így még véletlenül sem tudtak eltűnni. A világ minden táján kötetnyi feljegyzés született emberekről, akik közül csak nagyon kevesen örültek az effajta kitüntető figyelemnek. És az új évezred még szédületesebb lehetőségeket teremtett. Hála a számítógépnek, ma már a legképtelenebb helyzetekben is megfigyelhetők a mit sem sejtő polgárok, ráadásul egy körömnyi felületre annyi kép- és hangfelvételt lehet rögzíteni, amennyihez régebben még szalagok kilométereire volt szükség.

Ma már vannak előkelő vendéglők, ahol kamerákkal figyelik, hogy a vendégek helyesen tartják-e a kést és a villát, míg Ózdon a közmunkásokat fürkészik, hogy előírásszerűen kezelik-e a lapátot. Utcán, járműveken, középületekben kamerák ezrei pásztáznak minket, nem maradt egyetlen rejtett mozdulatunk. Ám a legtöbb ilyen eszközt mi magunk követeljük ki, mert általuk nagyobb biztonságban érezzük magunkat. A hatalom pedig boldog örömmel szereli fel és bocsátja útjára ezeket az eszközöket, még büszkélkedve is azzal, milyen áldozatokra képes biztonságunk és szabadságunk érdekében. Mert a mi biztonságunk és szabadságunk még azt is megéri, hogy számos megfigyelést törvénytelenül hajtsanak végre.

A napokban a készpénz megszüntetésének és a különböző elektronikus fizetési módok kötelezővé tételének ötletéről olvashattunk. A tervezet egyelőre csak a legfejlettebb országokban merült fel, és nem titkolt célja, hogy még hatékonyabbá tegye az állampolgárok privát pénzforgalmának ellenőrzését. Persze arra hivatkoznak, hogy az új rendszer kényelmes, olcsó és biztonságos. Lehet, hogy így van, de azért csaló bankárok, pénzügyi tanácsadók és brókerek, valamint általuk generált gazdasági recessziók és összeomlások továbbra is lesznek. Mert őket valahogy mindig elmulasztják megfigyelni.