Egy napon talán megtudjuk, milyen gát szakadhatott át Dylann Roof agyában, aminek hatására úgy döntött, hogy belép a charlestoni fekete metodista templom ajtaján az istentisztelet közepén, és hidegvérrel agyonlő kilenc ártatlan embert. A fiatal fehér férfi egyértelműen fajgyűlöletből tette, amit tett – egyébként néhány éve „kapott rá” a rasszista nézetekre, egyesek szerint a szélsőjobbos média, mások szerint a rossz társaság hatására. Várható lett volna, hogy kilenc afroamerikai hívő lemészárlása – ráadásul egyértelműen rasszista indítékból – újabb erőszakhullámot indít el Amerikában, ahol a feketék elleni rendőri túlkapások, valamint az ezek nyomán kialakult utcai őrjöngések néhol már egészen elképesztő méreteket öltöttek. Emlékezzünk csak, mi történt az egyenruhások által kivégzett Freddy Gray, Michael Brown, Eric Garner, Ramir Rice és Walter Scott halála után: a baltimore-i, fergusoni, New York-i, ohiói és dél-karolinai csőcselék végre ürügyet talált arra, hogy végigdúlja a várost. A békés tüntetők transzparensei mögé bújva, azok jelszavait üvöltve tódultak az utcákra, válogatás nélkül betörve az orrokat és a kirakatüvegeket, miközben arcukat sállal, símaszkkal takarva, rombolva-fosztogatva tettek erőszakot a fekete polgárjogi mozgalom és az áldozatok emlékén.
Utóbbiak kapcsán az őket megillető minden kegyelet mellett azért azt is meg kell említenünk, hogy egytől egyig büntetett előéletű férfiakról beszélünk – a gyerektartás nem fizetése vagy a gyorshajtás mellett olyan komolyabb kihágásokkal, mint a drogkereskedelem vagy a súlyos testi sértés –, akik valamilyen szinten maguk is részesei voltak az előidézett helyzetnek: menekülőre fogták, szembeszegültek az intézkedéssel, vagy akár rá is támadtak a rendőrre, mert félnivalójuk volt – nem a rendőrtől, hanem a törvénytől. Ezt követte a tragikus halálos lövés, a jogos felháborodás, majd a jogtalan utcai pusztítás.
Ez persze nem jelenti azt, hogy az ő haláluk ne lenne tragédia, mégis az az érzésem, hogy a templomban lemészárolt hívők halálának körülményei több okot adnának arra, hogy az áldozatok hozzátartozói, ismerősei elkeseredésükben lángba borítsák Charlestont, éppúgy a gyilkos fejét követelve, ahogy a rendőrökét a Baltimore-ban vagy más városokban utcára vonult tömeg. Erejük is lenne hozzá: Dél-Karolinában ebben a városban élnek a legnagyobb arányban feketék – nem mellesleg ezért is tervezte ide Roof a támadást. Charleston fekete lakói is megtehették volna, hogy új Baltimore-rá változtatják városukat, és minden ment volna a – sajnálatos módon – megszokott útján: a hiábavaló tiltakozás, a bandák erődemonstrációja és a randalírozás. Ahogy a balhét kereső „utcai harcosok” szokták, ha felháborodnak valamin, vagy ha csak meg akarják mutatni, mennyire kemények.
Ilyen módon lehettek volna „erősek” az áldozatok hozzátartozói is, de ők nem ezt az utat választották. A múlt pénteki tárgyaláson többen közülük egészen megdöbbentő gesztust tettek: a zárt láncú televízión a börtönből bejelentkező gyilkossal közölték, hogy megbocsátottak neki. Az egész rítus valahogy a katakombákból a római arénákba hurcolt őskeresztények megbocsátó gesztusát juttatta eszembe. Az el-elcsukló hangon, elfojtott zokogással kísért mondatok alatt Roof zavartan bámult a földre; ha nem végzik ki, talán egyszer megtudhatjuk azt is, mit élt át ezekben a percekben. A templom meggyilkolt lelkipásztorának lányunokája így fejezte be mondatait: „A gyűlölet nem fog győzni.” Egy biztos: a charlestoni hívek megmutatták, milyen az, aki igazán erős.
