A gazdálkodónak nem könnyű megtalálnia az arany középutat. Ahogy a politikának sem az elégséges eszközöket a fenti helyzeteket legalább részben kezelő agrárbiztosítások kapcsán. Pedig ha már van ilyen rendszer, azt nemcsak a kirakatba kellene tenni – aztán ha túl sok az igény, visszaosztani az egy igénylőre jutó pénzt –, hanem illene rendesen működtetni is. Az, hogy a magyar politika mit tud kezdeni az agrárvilággal, mindenkor jellemezni fogja az irányítást és a kormány filozófiáját. Kevés fontosabb dolog van annál, mint felmérni, ezen a területen milyen lehetőségei vannak Magyarországnak a jövőben – tekintetbe véve, hogy sokat emlegetett előnyei még megvannak, de az elsivatagosodással lassan csökkenni fognak.
Hazánkban valami oknál fogva nem találják meg az útjukat a hosszabb távon állami tulajdonban tartott élelmiszer-gazdasági cégek. Volt, hogy a privatizált vállalatok eladása sem volt minden szempontból tiszta, de sok esetben nem is a magánosítás módja, mint inkább a politikai szekértáborokkal való mutyi piszkolta be azokat. Ezért is nem történt az ügyükben jóformán semmi, annak ellenére, hogy sokakban felvetődött a különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés gyanúja. Ahhoz ugyanakkor ma már nem férhet kétség – bár az esetleg törvénytelen jogügyleteket nem ez a tény „szentesíti”, hanem az elévülés –, hogy számos piszkos cégként emlegetett, egykor veszteséges állami agrártársaság az eladása óta példásan működik. Ami mégiscsak arra utal, hogy a magántulajdon jobban teljesít.
Az állam kezén maradt cégek ugyanis rosszul teljesítenek. Legutóbb például a Tartalékgazdálkodási Nonprofit Kft.-nek 410 millió forintja ragadt benn a Hungária Értékpapír Zrt.-nél. Nagyobb nagyságrendet keresve érdemes mindjárt az egykori bábolnai mintagazdaságra visszagondolni, amelynek vezetője, Burgert Róbert annak idején úgy járt fel Váncsa Jenőhöz, a háztáji gazdálkodást elterjesztő legendás agrárminiszterhez, mint Nádudvarról Szabó István. Ők ketten egy időben voltak Magyarország erős agráremberei, s míg az anekdota szerint Burgert az ország nyugati felébe kérte és vitte a pénzt, addig Szabó a keletibe. Az aranykor elmúlt, de a Bábolna Zrt. ellehetetlenítéséhez azért még így is évekre volt szükség. Az utolsó időkben már a társaság működésének beszüntetése is legalább egy lépés volt – ha megoldás helyett megtorpanást jelentett is – az addigra kialakult céltalansághoz, esztelen pazarláshoz képest. Más kérdés, hogy az utóbbinak is megvolt a célja: a leváltásuk után rendre megsértődött pártemberek még a céghez köthető pozíciójukban sokszor homályosnál homályosabb módon herdáltak el pénzeket.
Sajnálatos, de a Tokaj-Hegyalja kapcsán mostanában tapasztalható történések kísértetiesen hasonlítanak az egykori bábolnás forgatókönyvre. A Bábolna Zrt.-vel szinte sportszerűen űzött – a baromfi-ágazati szereplők körében máig emlékezetes – nagy ívű piaczavaró tevékenység után most a szintén állami Tokaj Kereskedőház Zrt.-vel befolyásolnák a piacot, csak épp most a borok piacát. Ez persze már a következménye lenne annak a folyamatnak, melynek megvalósítását tervezik (azután, hogy az átfogó minőségi megújítás érdekében már korábban is szigorították a szabályozást a borvidéken).
Egy nemzetközi tanácsadó cég által vezetett konzorcium egy tíz országot érintő, 62 ezer fő megkérdezésével lezajlott kutatás eredményeire, illetve a helyi termelők széles körétől kapott válaszokra és javaslatokra építve dolgozta ki azokat a stratégiai irányelveket, amelyek megvalósítása révén szerintük a tokaji borok nemzetközi szinten is sikeresek lehetnek. Azt most ne is kérdezzük, hogy eddig mitől volt sikeres a Tokaji annyira, hogy állítólag még a szlovák titkosszolgálat is bevetette magát annak érdekében: ne csak a magyar borok címkéjén lehessen ott ez a szó, hanem a szlovák palackokon is.
A javasolt irányelvek megvalósítása ugyanakkor olyan jelentős változással járna, hogy a szlovák „tokajit” termelők akár nyugodtan hátra is dőlhetnének a karosszékükben. A mi Tokaj-Hegyaljánkról ugyanis eszerint Tokajiként a jövőben csak az eszenciát és az aszút lehetne forgalmazni. Ugyancsak Tokajiként, de egy új, a nemzetközi piacon jól csengő névvel lehetne értékesíteni a késői szüretelésű borokat és a velük azonos termékkategóriába tartozó szamorodnit is. Emellett „Tokaj borvidéken termelt” megjelöléssel lehetne ellátni a világban egyre népszerűbb száraz furmintokat és off-dry (kevés maradék cukrot tartalmazó) borokat, a félédes borok azonban egyik megjelölést sem viselhetnék.
A jövőben az aszúborok mellett zászlóshajó szerep juthat a száraz furmintoknak is, ugyanis a világpiacon egyre nagyobb az igény az ilyen típusú borokra. A számítások szerint 2020-ban a furmintok adhatják a tokaji bortermelés mennyiségének 60–65, értékének 52–57 százalékát. Ugyanakkor az aszúk és a késői szüretelésűek a teljes termelés 13–18 százalékát fedhetik le, ám magasabb áruk miatt a bevételek 27–35 százalékát adhatják. A kutatás alapján a legnagyobb haszonnal kecsegtető célpiacokat is meghatározták, ezek az Egyesült Államok, Kína és az Egyesült Királyság lehetnek a már jól bejáratott kelet-közép-európai piacok mellett.
A fenti irányelvek megalkotásához nem volt elég önmagában a tokaji lobbi, pedig Hegyalját különösen kedvelik a politikusok. Összesen 13,7 milliárd forint támogatást szántak a borvidékre, ebből hárommilliárd jutna márkaépítésre. Ennek a hárommilliárdnak az „előlege” az a 860 millió forint, amelyet a Tokaj Kereskedőház Zrt. kifizetett a már említett nemzetközi – nem mellesleg inkább pálinkaügyekben és nem a borpiacon járatos – tanácsadó cégnek a tanulmányért, amely mögött, ahogy a kereskedőház kommunikációs ügynöksége is hangsúlyozza, ott a temérdek kutatás, munka stb.
Még arra is felhívják a figyelmet, hogy ilyen léptékű munkára a felkért piackutató cég történetében is csak kétszer volt példa: a L’Oreal és a Samsung rendelt hasonlót. Ha ez igaz, akkor mi, magyarok már megint elég gálánsak vagyunk. Részünkről ugyanis az a Tokaj Kereskedőház Zrt. fizetett több mint 800 millió forintot előlegként, amely évek óta masszívan veszteséges: 2012-ben 2,6 milliárd, 2013-ban félmilliárd, 2014-ben pedig 1,78 milliárd forint volt a mínusza, annak ellenére, hogy a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. 2013-ban másfél milliárd forinttal felemelte a cég törzstőkéjét.
Kína és a tengerentúl szerepének felértékelődése a magyar bor, illetve a Tokaji kapcsán annyira egyértelmű, hogy borász körökben már évek óta beszélnek róla. Mint ahogyan arról is, hogy a bormarketingre költött pénzek azért hatástalanok, mert rosszul használják fel őket. A vázolt irányelvekről ráadásul még a Tokaj Marketing Testület is egyeztet, a hírek szerint a hegyaljai borászok közül most többek véleményét is meghallgatva. Kár volt tehát megrendelni ezt a kutatást, különösen ilyen méregdrágán.
Hogy is mondják mifelénk? Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja – de akkor is zörög, ha zörgetik. Mivel a borhoz errefelé mindenki ért, a vigyázó szemek most a Tokaj Kereskedőház Zrt.-re vetődnek. Mint mindannyian tudjuk, az igazán fontos meccsek nem a kispályán dőlnek el, hanem a nagyobbakon. Jelen esetben a Tokaj Kereskedőház Zrt. tulajdonosi jogait gyakorló Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-nél.
