Egy amerikai Budapesten

Milyennek látta Magyarországot, a politikusokat az Egyesült Államok korábbi nagykövete?

A maradék 30 százalék a politikai kinevezettek csapata. Ők azok, akik jelentős pénzügyi adományokkal és a mindenkori elnök érdekében kifejtett tevőleges kampánymunkával érdemlik ki a nagyköveti megbízást. Kounalakis asszony a szenátus külkapcsolatok bizottságában tett sikeres meghallgatása után megkapta megbízólevelét, és 2010 januárjában, a kampány idején megérkezett állomáshelyére, Budapestre.

Érkezésekor az új amerikai nagykövet megismerkedett a magyar politikai viszonyokkal; látta a Fidesz hihetetlen előretörését, az MSZP széthullását és a Jobbik váratlan megerősödését. Már a 2009. évi európai parlamenti választás harcaiban döbbenten hallotta Morvai Krisztina elhíresült, ízetlen kiszólását (amit angolul szó szerint idéz). Félelemmel vegyes érzelmekkel figyelte a Magyar Gárda „nyilaskeresztes uniformist utánzó” egyenruhákban történő masírozásait, a cigányság riogatását és az általa mind gyakrabban észlelt antiszemita megnyilvánulásokat.

Ezekről folyamatosan és nagy részletességgel tájékoztatta a washingtoni vezetést. A 2010. áprilisi általános választásokon elért kétharmados Fidesz-győzelmet elismerően értékelte, de a Jobbik közel 20 százalékos sikere szerinte „az egész Egyesült Államokat megdöbbentette”, különösen pedig az, hogy „a Jobbik szavazatainak közel harminc százalékát a 18–29 év közötti fiatalok adták”. Orbán Viktorral történt első, bemutatkozó látogatása után úgy értékelt, hogy az új magyar miniszterelnök „olyan dinamikus és lehengerlő, mint a fiatal Clinton volt”. Ezért a dicséretért több helyről is komoly kritikákat kapott.

Egy évvel Kounalakis asszony megérkezése után Budapesten diplomáciai nagyüzem indult be, 2011. január 1-jével – ahogy írja, „a nagyhatalmi történelmi múlt minden pompájával együtt” – megkezdődött a féléves soros magyar uniós elnökség. Majd így folytatja: „január 2-án azonban megjelent a pokol Budapesten”, a kétharmados többség birtokában a magyar törvényhozás elfogadta az új médiatörvényt. Az amerikai nagykövet úgy értékeli, hogy „ezzel húsz év után a magyar demokrácia halottá vált, és Magyarország a világ valamennyi országa napilapjainak címoldalán lesújtóan megbélyegző kritikákat kapott”. A nagykövet asszony különösen azt ítélte el, hogy a sajtótörvény tervezetét előzetesen nem vitathatták meg sem a szakma, sem a széles olvasóközönség képviselői.

Ugyanakkor a magyar uniós elnökség komoly szakmai sikerei arra indították az amerikai nagykövetet, hogy a tengerentúli szuperhatalom több vezető politikusát is Budapestre invitálja. Így érkezett meg hozzánk az elnökség utolsó szakaszában az amerikai politika több igen tekintélyes vezetője, Condoleezza Rice volt külügyminiszter, Janet Napolitano belügyminiszter, Eric Holder akkori és Ed Meese korábbi igazságügyi miniszter, valamint később Hillary Clinton is. Soha ennyi vezető tengerentúli politikus nem volt még együtt Budapesten a magyar–amerikai kapcsolatok évszázados története során. A magyar politikusokkal folytatott tárgyalások mellett felavatták a Szabadság téren Ronald Reagan elnök egész alakos bronzszobrát is.

2012 májusában Budapestre érkezett az amerikai politika vasladyje, a nagyhatalmú Nancy Pelosi, az Egyesült Államok képviselőházának elnöke. A látogatás jelentősége mellett szólni kell Nancy Pelosi és Kounalakis nagykövet Mindszenty hercegprímás iránti odaadó tiszteletéről. Mindkét vezető személyiség mélyen vallásos, Nancy Pelosi a római katolikus hitet vallja. Pelosi elnök asszony ittlétekor elmesélte, hogy kislány korában ő és az egész család minden este imádkoztak a magyar hercegprímásért, annak szabadulásáért. Kounalakis asszony viszonzásként megmutatta nagyköveti irodáját, ahol a magyar egyházfő közel tizenöt évet töltött el a kommunisták előli 1956-os menekülése után. Az Egyesült Államok magyarországi nagykövetének íróasztala mögötti falon – rendhagyó módon – egymás mellett kapott helyet az amerikai elnök és Mindszenty hercegprímás!

Ezt a történetet könyvében a nagykövet azzal a párbeszéddel vezeti be, amelyet Bill Clinton korábbi elnökkel folytatott Orbán Viktorról. „Röviddel az azeri ügy előtt Clinton elnök feltette nekem a kérdést: »Eleni, te jól ismered Orbán Viktort, mi a véleményed róla? « Válaszomat gondosan kívántam megfogalmazni, ezért ezt mondtam: »Néhányan azt mondják róla, hogy bolond, én azonban ezt nem így látom. Ugyanakkor az a véleményem, hogy Orbánnak a mi koncepciónkkal nem azonos definíciói vannak olyan kérdésekről, mint a demokrácia, a szabadság, és különösen mint a szabad piac. Orbán azt hiszi magáról, hogy ő az egyetlen ember, aki képes megvédeni a magyar népet a kívülről jövő káros behatásoktól«”.

Majd így folytatja: „Nem sokkal Clinton elnökkel folytatott beszélgetésem után Magyarország olyan döntés elé került, amelynek során gazdasági érdekeit szembeállította diplomáciai érdekeivel. A meghozott döntés – az eddigi első alkalommal – megrengette bennünk azt a hitet, hogy Magyarország valóban megbízható partnerünk lenne, és egyúttal árnyékot vetett kapcsolatainkra.”

Ezután a könyv részletesen leírja a NATO által szponzorált 2004. évi magyarországi hadgyakorlaton történt tragikus esetet, amikor Ramil Safarov azeri katona éjjel, álmában baltával agyonütötte örmény szobatársát, Gurgen Margarjant. Safarovot a magyar bíróság életfogytiglanra ítélte, majd kiadták az azerieknek, ami széles körű nemzetközi felháborodást keltett, és – mint a szerző írja – jelentős károkat okozott a magyar–amerikai kapcsolatokban.

Az illetékes magyar kormánytagok által határozottan ellenzett kiadatás kulisszatitkairól ezt olvashatjuk: „Martonyi János tehetséges politikus és elkötelezett atlantista volt, mégis úgy tűnt, hogy 2012 őszén már kezdett veszíteni befolyásos pozíciójából. Orbán a szóvivőjére, Szijjártó Péterre bízta a nemzetközi piaci ügyek intézését. A magyar diplomáciai karban suttogni kezdték, hogy – mivel a gazdasági kérdések jelentősége megnőtt, valamint mert odaadó híve Orbánnak – Szijjártó egyre inkább úgy jár el, mint egy de facto külügyminiszter. Orbán fokozatosan mind erősebben kapcsolta be ifjú szóvivőjét, és – amennyiben a tárgyalási témák között gazdaság is szerepelt – a nemzetközi politikai vezetőkkel folytatott tárgyalásaira már senki mást, csak és kizárólag őt vitte magával.”

Ezután arról ír a nagykövet, hogy Azerbajdzsán jelentősége – komoly gáztartalékai miatt – megnőtt a magyar vezetés szemében, és a magyar miniszterelnök Szijjártó Péterre bízta az azeri kapcsolatok menedzselését. Arra törekedtek, hogy az Azerbajdzsánból nyugat felé kiépítendő gázvezeték a többi versengő országot megelőzve magyarországi központtal haladjon tovább, stratégiai jelentőséget szerezve ezzel.

Szó szerint idézzük a történet folytatását: „2012. augusztus 31-én kora reggel az USA budapesti nagykövetségére sokkoló hír érkezett. A magyar kormány kiengedte a börtönből a baltás gyilkos Safarovot, és lehetővé tette, hogy visszatérjen Azerbajdzsánba. Az egész hihetetlen módon, titokban történt. Nagykövetségünket előzetesen nem tájékoztatták, egészen addig, amíg Safarov különgépe el nem hagyta a magyar légteret. [ ] Utóbb – mind a magyar Külügyminisztérium, mind az USA külügyminisztériuma – arról értesült, hogy Safarovot odahaza nemzeti hősként fogadták, az elnök kegyelemben részesítette, katonai előléptetést és lakást kapott, továbbá visszamenőleg megkapta fizetését a börtönben eltöltött időre. Az Egyesült Államokat és valamennyi szövetségesünket sokként érte a hír! A Safarov-ügy villámként futott végig az egész washingtoni külügyminisztériumon. A közép-európai térségért felelős államtitkár, Marie L. Yovanovitch – aki korábban Örményországban volt nagykövet – sürgősségi hívással telefonált Washingtonból, s önuralmát veszítve így fakadt ki: »Azok ott nem érzékelik, hogy ez a trükk háborút eredményezhet? Ki fogja tisztába tenni ezt az ügyet? Talán a magyarok? Nem, ők képtelenek ennek az összegubancolt, veszélyes ügynek a feloldására. Nekünk kell ezt megtenni! «”

Eleni Kounalakis ezután beszámol arról, hogy mivel Martonyi János külügyminiszter is értetlenül állt a döntés előtt, helyettesének, a nagykövetség első beosztottjának (Tim Betts) kíséretében haladéktalanul felkereste Szijjártó Pétert. A látogatást így írja le: „Az ifjú PR-ember, Szijjártó ragyogott a büszkeségtől, azt mondta: »Madam Ambassador, mi teljesen jóhiszeműen jártunk el, mi nem tehetünk arról, hogy az azeriek nem tartották meg a szavukat.« Hozzátette: »hazugságok azok az állítások, miszerint a gazdag azeriektől hatalmas kölcsönöket vagy bármi más juttatást kaptunk volna. Ők ilyet sohasem tennének« – tette hozzá nevetve. Ezek után idéztem Szijjártónak Yovanovitch államtitkár komoly veszélyekre utaló szavait, de láttam, hogy azok nem jutottak el a tudatáig.”

A könyvnek ez a része az alábbi gondolatokkal fejeződik be: „Különféle politikai vezetők gyakran szembekerülnek ehhez hasonló kihívásokkal, de barátaink és szövetségeseink mindenkor kötelességüknek tartják, hogy a békét és biztonságot veszélyeztető döntéseiket előzetesen egyeztessék az Egyesült Államokkal. Ez az ügy jelentősen megváltoztatta Magyarország és az Egyesült Államok közötti – az elmúlt húsz évben kifogástalan – kapcsolatokat. [ ] Magyarország korábban megbízható partnerünk volt, de napjainkban a magyarokat igen nagy hatalommal bíró és a mi szempontunkból kiszámíthatatlan vezetők irányítják. Miután Orbán Viktor megengedte magának, hogy üzleti megfontolásaikkal felülírja a nagyobb biztonságpolitikai regionális érdekösszefüggéseket, miért is tudnánk Magyarországra támaszkodni egy jövőbeni hasonló kihívás esetén?”

Sikerül megtudni az amerikai nagykövet könyvéből azt is, miért küldi a magyar kormányfő és a külügyminiszter a katonáinkat Irakba, jóllehet erre a NATO részéről semmiféle felkérés nem érkezett, és a térség többi NATO-tagországából egyik sem vállalta ezt az életveszélyes küldetést. Mindenesetre át kellene gondolni a következőket: egyetlen diplomáciai hiba sem tehető semmissé meghunyászkodással. A kockázatos szerepre való felkínálkozás még senkit sem tett valódi partnerré. Szövetséget pedig egyenrangú partnerekkel szoktak kötni.

Eleni Tsakopoulos Kounalakis: Madam Ambassador, Three Years of Diplomacy, Dinner Parties and Democracy in Budapest. New York, London: The New Press, 2015.

A szerző nemzetközi jogász,
az előző Orbán-kormány nagykövete