Pontosan egy hete annak, hogy Zombor Gábor egészségügyi államtitkár lapunknak nyilatkozva arról beszélt: a nagyváradi református közösség kérése és javaslata nyomán kezdődött meg a kormányzati gondolkodás egy erdélyi kórház építéséről, amely a határon túli magyarok egészségügyi ellátását is segítené. Arra, hogy pontosan milyen költségvetésből, mekkora állami szerepvállalással, hol és milyen kapacitással épülhet fel az erdélyi kórház, az államtitkár szerint az év második felében lesz pontos válasz. Több helyszínt is vizsgálnak, „nem csak egy elemben gondolkodik a kormány”.
Nem a nagyváradiaké az egyetlen elképzelés a kórházalapításra. E sorok írója a Székely Szeretetszolgálat Alapítvány vezetőjeként tavaly nyáron egy székelyföldi körutat szervezett neves magyarországi szakembereknek (orvosprofesszorok, kórház-üzemeltetésben dolgozók, egészségügyi menedzserek, közgazdászok), akik a régió egészségügyi helyzetének felmérése után egy vaskos tanulmányt tettek le a kormány asztalára.
A Hargita és Kovászna megyét teljesen, valamint Maros megye egy részét magában foglaló térség azért érdekes, mert itt egy tömbben él a romániai magyarság közel fele. Számszerűen ez több mint nyolcszázezer ember, akik közül hatszázezer magyar nemzetiségű, és jelentős részük immár magyar állampolgár is. Ráadásul ez a régió – bizonyított módon – az utóbbi évtizedben legalább ötezer (!) jól képzett orvost adott az anyaországnak; nem túlzás kijelenteni, hogy a magyar egészségügy összeomlott volna az ő érkezésük nélkül. Ezeket a jó szakmai tudású embereket a romániai – köztük romániai magyar – adófizetők pénzéből képezték ki a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen.
Ez a régió egyébként Románia egyik legszegényebb része, a tudatos bukaresti elsorvasztó politika következményeképp. Elkerülték őket a fejlesztések; míg a határ menti régiókba, így Nagyváradra is magánberuházások és uniós pénzek érkeztek, ide mindkettőből kevés jutott. A határ menti nagyvárosok mindegyikében vannak például jól felszerelt magánklinikák, ám Székelyföldön alig találunk ilyeneket.
Marosvásárhely kivételével – itt is jellemzően román vállalkozók kezében. Az elöregedett, szegény, és ebből adódóan egészségtelen életmódra kényszerülő lakosságot fogyatkozó létszámú, idősödő, fásult és elszegényedő orvosgárda látja el. Gyakoriak az alkoholfogyasztással összefüggésbe hozható betegségek, és kimagasló a szív- és érrendszeri betegségek okozta halálozási arány. Ennek ellenére nem áll rendelkezésre intervencionális kardiológia sem Hargita, sem Kovászna megyében, és ez sok ember életébe kerül, különösen télen, amikor nehéz hóviszonyok között kell százötven kilométerre szállítani a szívinfarktusos beteget, akinek túlélési esélye minden percben csökken. Sok a pszichés betegség és az öngyilkosság, és a korszerű képalkotó eszközök hiánya miatt a rákos elváltozásokat csak megkésve, előrehaladott állapotban diagnosztizálják. Ráadásul a kezelés is korszerűtlen, Székelyföldön nincs radioterápiás lehetőség.
Románia – a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap nyomására – ezekben az években nyitotta-nyitja meg egészségügyi piacát a külföldi biztosítók és egészségügyi szolgáltatók előtt. Feszítő kérdés, hogy másfél millió erdélyi magyar ember egészségéből ki fog üzletet csinálni. Profitorientált multik, akiknek nem lesz érdekük a szegény beteggel szerződést kötni, vagy netán egy olyan vállalkozás, amely az azonnali nyereség vágyán túl is képes társadalmi-közösségi érdekek szerint gondolkodni?
A magyar kormányzati elképzelés várhatóan lobbiháborút indít el Erdélyben, hogy hol épüljön kórház és ki kapja meg a nagy pénzzel járó lehetőséget. Az RMDSZ máris bejelentkezett: Cseke Attila volt egészségügyi miniszter az erdélyi sajtónak már jelezte, hogy őket nem lehet kihagyni a tervezgetésből. A párt – különösen annak nagyváradi fiókszervezete – magyar közpénzeket elherdáló képességéről már vannak tapasztalataink.
Amikor az első Orbán-kormány által megítélt 1,1 millió eurót megkaparintotta az RMDSZ-politikusok által vezetett Mecénás Alapítvány, az Ady szülőfalujába álmodott kulturális központ és termálfürdő helyett egy nagyváradi konferenciaközpontot építettek. 2012-ben adóhátralék miatt a nagyváradi polgármesteri hivatal a be nem fejezett épületegyüttest árverésre bocsátotta, és a szakértői becslés alig háromszázezer euró értéket állapított meg, a többi pénz valahogy elillant. Kulturális központ helyett jelenleg egy lakás van az alapítvány birtokában – erre ment el a magyar adófizetők pénze.
Ha kizárólag Nagyváradon épül magyar kórház, az nem lesz valós opció a székelyföldi betegeknek. A kovásznai Bereck faluból például ötszáz kilométert kell megtennie az utazónak, és ez forgalomtól függően autóval is legalább hét- kilenc órába telik; súlyos esetben ez nyilvánvalóan lehetetlen távolság.
Ha a magyar kormány a jövőbeli orvosképzést is segíteni akarja, akkor Marosvásárhely a megoldás. Egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy a román állam elsorvasztja a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a magyar nyelvű képzést, és az állami oktatás helyébe viszonylag gyorsan beállíthatók lennének a magyar állam által létrehozott és támogatott Sapientia Erdélyi Magyar Magánegyetemen ezek a karok. Orvosi oktatás viszont gyakorló kórház nélkül elképzelhetetlen, és ezzel jelenleg nem rendelkezik a vásárhelyi magyarság. Ugyanakkor Marosvásárhelyen jó a kórházi infrastruktúra – egy újabb intézmény létesítésével tulajdonképpen a szakadékot növeljük a város és Székelyföld többi része között.
Nem egyszerű tehát a döntés – tavaly nyáron a magyarországi szakértők a helyzet alapos felmérése és elemzése révén arra jutottak, hogy Romániában az alapszintű orvosi ellátás jól megszervezett, ott nem indokolt a beavatkozás. Ugyanakkor gyakorlatilag nem létezik szervezett szűrés, így egy ilyesféle hálózat létrehozásával, mindössze kétszázötvenmillió forintnyi egyszeri befektetéssel és a rendszer éves fenntartásával életeket lehetne menteni, idejében diagnosztizálva a kardiovaszkuláris, onkológiai és anyagcsere-betegségeket.
A vaskos tanulmány másik megállapítása, hogy egy modern, székelyföldi diagnosztikai-egészségügyi központ kialakításával (helyszínnek a szerzők Csíkszeredát javasolták) olyan intézményt kellene létrehozni, amely szervesen kapcsolódik a már most működő alap- és középszintű ellátóhelyekhez, de a hiányterületeket csúcsminőségben fedi le. Így nem keletkeznének fölösleges feszültségek a helyi orvosokkal sem, hiszen nem konkurencia épülne ki, hanem az ő munkájukat is segítő, korszerű orvosdiagnosztikán alapuló hiánypótló beruházás valósulna meg.
Az új ellátórendszer a román egészségbiztosítóval kötött megállapodás alapján természetesen nemzetiségre való tekintet nélkül fogadná a betegeket, de emellett volna lehetőség szociális alapú ellátásra is. Mindez egyszeri alkalommal hatmilliárd forintos terhet jelentene a magyar költségvetésnek.
Magyarországon egy szakorvos képzése nagyjából húszmillió forintjába kerül a költségvetésnek. Könnyen kiszámolható, hogy a nálunk dolgozó ötezer erdélyi orvossal nagyjából százmilliárd forintot spóroltunk meg a költségvetés számára. Ennek az összegnek a huszadából Székelyföldön magyarok – köztük magyar állampolgárok – ezreinek az életét lehetne megmenteni.
