Hankiss szerint az emberi lény biológiai, fizikai képességei révén arra kárhoztatott, hogy tudatosan küzdjön a kipusztulás ellen. Mivel a vadállatoknak megadatott vastag bundát, karmokat és agyarakat fajunk esetében az intelligencia helyettesíti, nemcsak kiszolgáltatottságunkkal, de életünk jelentéktelen voltával is szembesülnünk kell: ismerve az univerzum felfoghatatlan méreteit, végtelen hosszú folyamatait, egy-egy emberöltő csupán villanásnyi szikrának tűnik. Hankiss szerint ezért valamennyi kultúra az elmúlás érzésének ellensúlyozására törekszik, aminek fizikai és szimbolikus szerkezeteit egyaránt megalkotja. E törekvés alapeleme a falak építése, melyek megvédik a bent lévőket a külső világ veszélyeitől, burkot képeznek a természet káoszában, s megteremtik az emberi fennhatóság illúzióját.
Az Édenkert ezeknek a megszentelt, zárt helyeknek a legerősebb szimbóluma, és jelképe általában az idegen világgal szembeállított emberi világnak – írja a filozófus Félelmek és szimbólumok című könyvében, amikor a falak történelem előtti megjelenését fejtegeti. Hankiss szerint a falak jelentőségére utal az is, hogy a Paradicsom szó a perzsa „pairidaeza” szóból származik, ami fallal körülvett, zárt kertet jelent. Ha a filozófus érvelése felől tekintünk a szerb határzár ötletére, a kormányt egy ősi, a keresztény örökséggel korántsem szembeszegülő késztetés motiválja: a magyar és az európai kultúra megóvása az egyre zajosabb, kaotikusabb külvilágtól.
Ez azonban éppúgy nem fedi a valóságot, mint az ellenzéki demagógia, amely szerint a fal építésével Magyarország egy kirekesztő ellenutópia helyszínévé vált. Sokkal szomorúbb a valóság: hazánk csupán követi a globalizáció folyamatát, amely a kiüresedett liberális lózungokkal párhuzamosan egy alapvetően kirekesztő, virtuális és fizikai falak mentén szabdalt társadalmat épít.
Mindezt nemcsak az a többek által hangoztatott, kínos tény támasztja alá, hogy az említett külső, kaotikus világ is alapvetően nyugati termék: a Közel-Keletre és Afrikába high-tech hadseregekkel érkezett „rendteremtő” NATO-erők – köztük Magyarország is – kénytelenek falakkal védekezni az általuk okozott káosz végterméke, az Európába özönlő menekültáradat ellen. Rendszerkritikus gondolkodók már jóval korábban felvázolták jelenünk és jövőnk kegyetlen képét.
2007-ben jelent meg A remény lehetősége című rövidfilm, amelynek alkotói az emberiséget fenyegető veszélyekről – a globális felmelegedés vagy a tömeges népvándorlás jelenségéről – kérdeztek filozófusokat, jövőkutatókat.
A filmben külön fejezet készült Falak címmel, melyben a szlovén filozófus, Slavoj Zizek elmondja: napjaink demokráciája már régen nem az egyén számára a közügyekben kiemelt helyet biztosító rendszert, sokkal inkább egy megkülönböztetésre és zárt közösségi csoportokra szakadt társadalmat jelent. Mindez pedig éppen a biztonságot és a megélhetést nyugaton kereső migránsok számára teremt különösen hátrányos társadalmi státuszt. A menekültek ugyanis hagyományos közösségeik elvesztésével elszakadnak kultúrájuktól is, miközben többségük képtelen integrálódni a nyugati társadalomba. Bizonyára az sem segít a helyzetükön, hogy közösségi társadalmaikból kiszakadva egy pragmatikus rendszerben találják magukat: sorszámozott, megoldandó problémákból kell a társadalom teljes értékű tagjává válniuk.
Több válasz is született arra a kérdésre, miként vált a globális falu illúziója egy falakkal tagolt, barátságtalan útvesztővé. Az említett rövidfilmben Fabrizio Eva olasz történész a kapitalizmus ellentmondásos természetében látja a probléma okát. Mint mondja, a tőkés gazdaságnak érdekében állt a határok lebontása, hiszen a globális piac nagyobb profittal kecsegtet. Tegyük hozzá, a migráció rövid távon a tőkések anyagi érdekének sem feltétlenül árt: olcsó és kiszolgáltatott munkaerőt hoz a nyugati országokba, s még a gyárakat, üzemeket sem kell veszélyes harmadik világbeli térségekbe telepíteni. Fabrizio Eva szerint azonban a profitorientált piaci vezetők nem számoltak a globalizáció hosszú távú társadalmi hatásával: az áru és a tőke szabad mozgását könnyű kontroll alatt tartani, embertömegek esetében azonban már jóval nehezebb a helyzet.
Az egyre növekvő migráció kordában tartására ezért a technológia segítségével épülnek az újabb falak. A brit szociológus, Stephen Graham a gyarmatosítás bumeránghatásáról ír Városok ostrom alatt – Új militáns urbanizáció című könyvében. A nyugati világ ugyanis igyekezett saját képére formálni távoli gyarmatait, s ehhez előszeretettel alkalmazott erőszakot is. A hosszú folyamat végül egy sor, a lakosság megfigyelését, a tüntetések, lázadások előrejelzését és leverését biztosító eszközt, technológiát termelt ki, melyek végül saját városaink felfegyverzéséhez vezettek. Ennek pedig nemcsak az az oka, hogy közben a távolban pórázon tartott gyarmatok népei a személytelenséget, névtelenséget biztosító nyugati városokba költöztek, s idegenként ismeretlen veszélyt jelenthetnek.
Graham a neoliberális gazdaságpolitikában látja az egyre militánsabb nyugati világ hátterét: a szerző szerint ugyanis a vadkapitalizmus hozadéka, hogy a leszakadó szegények egyre duzzadó tömegei fokozódó veszélyt jelentenek a kiváltságosok vékony rétegére nézve.
E társadalmi egyenlőtlenségeket elemezte a kanadai rendszerkritikus filmrendező, Naomi Klein, aki „globális zöld zónákat” vizionál. Nem véletlen az iraki háborúra utaló szóhasználat. A nyugati haderők által megszállt országot zöld és piros zónákra osztották: az előbbiben a külföldiek biztonságban élvezhették az otthonukban megszokott luxust, míg a piros zónában páncélozott harcjárműveik ablakain keresztül tárult eléjük a lebombázott ország kegyetlen valósága.
Klein Sokkdoktrína – A katasztrófakapitalizmus felemelkedése című könyvében azt vizsgálja, miként épül le a nyugati világban a közszolgáltatás, s privatizálódik az oktatás, az egészségügy, sőt az infrastruktúra is. A harmadik világ zöld zónáinak megépítésére és megvédésére ugyanis már multinacionális cégek szakosodtak, melyek jelentős megrendeléseket kapnak gazdag amerikai lakóközösségektől is, akiknek egyre nagyobb teher a városi szegénynegyedekből átszivárgó bűnözés. Klein ezért úgy gondolja, hogy az iraki zöld zónához hasonlóan nyugaton is védett erődökben élnek majd a rendszer haszonélvezői, miközben a szegények a hanyatló közszolgáltatásoktól szenvedve, a falakon kívül rekednek.
E folyamatokat látva a szerb határzár nem több, mint egy falakat építő civilizáció apró, ám szimbolikus gesztusa. Érdemes tehát elgondolkodnunk azon, hogy hiteles-e az állandó képzavarban szenvedő liberális értelmiség aktuális kritikája. Hiszen a nyugati társadalmat megosztó masszív virtuális fal, a jóléti egyenlőtlenség felhúzásából ők is tevékenyen kivették a részüket: hiába a rendszer látványos kudarca, a városi liberális elit kritika nélkül fogadta el a piac felszabadítását sürgető nyugati követelést. Rózsadombi irodák ablakából bizonyára a vadkapitalizmus is szépen fest.
