Bizonyára sokan vannak, akik vegyes érzésekkel veszik tudomásul, hogy a főváros egyik leginkább versenyképes helyszíne ma a VII. kerületben létrejött bulinegyed. A jelenség valóban kétarcú, megvan a naposabb, illetve árnyoldala – kezdjük az utóbbival. Nem feltétlenül szívmelengető azt hallani, Budapest arról válik nevezetessé a világban, hogy az európai polgár itt tudja egyedi kulisszák között fajlagosan a legolcsóbban leinni magát; ami a „bennszülötteknek\" drága, az nevetséges összeg az angol vagy holland pénztárcákhoz mérve, így tömegével érkeznek a hétvégi bulituristák, hogy feltöltekezzenek a hamisítatlan káeurópai atmoszférával. Amit pedig hazavisznek magukkal, az a fejfájás mellett a konzervált lepukkantság hangulata; valami olyasféle egzotikum, amiről jó tudni, hogy máshol élhető át, nem a saját hazájukban.
Ez a pesszimistább megközelítés, s egy ideig valóban érvényes is volt. A romkocsmák a szükségből kovácsoltak erényt, de ezzel egy olyan múltat tettek közszemlére, amitől már rég meg kellett volna szabadulnunk. A város azonban eleven szövet, ami állandó változásban van, s a fapados repülőjáratok utasainak való megfelelési kényszer igényesebb helyek megjelenéséhez, sőt egyfajta szemléleti igényesség kialakulásához is vezetett. A bulinegyed falai között kisebbfajta gasztronómiai forradalom zajlott le: az olajos lángos helyét átvette a minőségi „street food\", a retrohamburgerét a gasztroburger, a vörösboros kóláét a kézműves sör. S az omladozó, lebontásra ítélt házak egy része is megmenekült; az új életre kelt Gozsdu-udvar miatt például egyáltalán nem kell szégyenkeznünk, se építészeti szempontból, se az itt kínált szolgáltatások színvonalát tekintve. Ha nem is ez a negyed egyetlen arca, nem szabad elfelejteni, hogy ilyen arca is van.
A fenti változások talán legrokonszenvesebb vonása, hogy spontán fejlődés útján következtek be; a Kazinczy utca környékének – nemzetközi szinten is érzékelhető – átalakulása nem központi döntés eredménye volt, hanem a láthatatlan várostervezői kéz munkája, számos egymástól független egyéni és közösségi erőfeszítés szerencsés összegződése. A régió nagyvárosainak kiélezett versenyében viszont ennél jóval nagyobb tudatosságra van szükség. Ebből indulhatott ki legalábbis a kormányzat, amikor az előző, majd a mostani ciklusban is több, az épített örökség megőrzését szolgáló nagyberuházás megkezdése mellett döntött. Orbán Viktor februári évértékelő beszédében egyenesen úgy fogalmazott, hogy a harminc év pusztulás után felújított Várkert bazár a Fidesz kormányzásának szimbóluma is lehetne. S bármennyit élcelődött is a sajtó az épületegyüttes többszöri átadásán – valójában a helyzet ennél összetettebb, hiszen a parlamenti választásig magának az épületnek, míg az önkormányzati választásig a Lánchíd utcának a felújítását zárták le –, az eredmény önmagáért beszél. Az utókor ugyanis nem a sajtóhírekre fog emlékezni, hanem arra, hogy a világörökségi területen elhelyezkedő, de annak szégyenfoltjává lett épületegyüttest sikerült megmenteni az enyészettől.