Bizonyára sokan vannak, akik vegyes érzésekkel veszik tudomásul, hogy a főváros egyik leginkább versenyképes helyszíne ma a VII. kerületben létrejött bulinegyed. A jelenség valóban kétarcú, megvan a naposabb, illetve árnyoldala – kezdjük az utóbbival. Nem feltétlenül szívmelengető azt hallani, Budapest arról válik nevezetessé a világban, hogy az európai polgár itt tudja egyedi kulisszák között fajlagosan a legolcsóbban leinni magát; ami a „bennszülötteknek\" drága, az nevetséges összeg az angol vagy holland pénztárcákhoz mérve, így tömegével érkeznek a hétvégi bulituristák, hogy feltöltekezzenek a hamisítatlan káeurópai atmoszférával. Amit pedig hazavisznek magukkal, az a fejfájás mellett a konzervált lepukkantság hangulata; valami olyasféle egzotikum, amiről jó tudni, hogy máshol élhető át, nem a saját hazájukban.
Ez a pesszimistább megközelítés, s egy ideig valóban érvényes is volt. A romkocsmák a szükségből kovácsoltak erényt, de ezzel egy olyan múltat tettek közszemlére, amitől már rég meg kellett volna szabadulnunk. A város azonban eleven szövet, ami állandó változásban van, s a fapados repülőjáratok utasainak való megfelelési kényszer igényesebb helyek megjelenéséhez, sőt egyfajta szemléleti igényesség kialakulásához is vezetett. A bulinegyed falai között kisebbfajta gasztronómiai forradalom zajlott le: az olajos lángos helyét átvette a minőségi „street food\", a retrohamburgerét a gasztroburger, a vörösboros kóláét a kézműves sör. S az omladozó, lebontásra ítélt házak egy része is megmenekült; az új életre kelt Gozsdu-udvar miatt például egyáltalán nem kell szégyenkeznünk, se építészeti szempontból, se az itt kínált szolgáltatások színvonalát tekintve. Ha nem is ez a negyed egyetlen arca, nem szabad elfelejteni, hogy ilyen arca is van.
A fenti változások talán legrokonszenvesebb vonása, hogy spontán fejlődés útján következtek be; a Kazinczy utca környékének – nemzetközi szinten is érzékelhető – átalakulása nem központi döntés eredménye volt, hanem a láthatatlan várostervezői kéz munkája, számos egymástól független egyéni és közösségi erőfeszítés szerencsés összegződése. A régió nagyvárosainak kiélezett versenyében viszont ennél jóval nagyobb tudatosságra van szükség. Ebből indulhatott ki legalábbis a kormányzat, amikor az előző, majd a mostani ciklusban is több, az épített örökség megőrzését szolgáló nagyberuházás megkezdése mellett döntött. Orbán Viktor februári évértékelő beszédében egyenesen úgy fogalmazott, hogy a harminc év pusztulás után felújított Várkert bazár a Fidesz kormányzásának szimbóluma is lehetne. S bármennyit élcelődött is a sajtó az épületegyüttes többszöri átadásán – valójában a helyzet ennél összetettebb, hiszen a parlamenti választásig magának az épületnek, míg az önkormányzati választásig a Lánchíd utcának a felújítását zárták le –, az eredmény önmagáért beszél. Az utókor ugyanis nem a sajtóhírekre fog emlékezni, hanem arra, hogy a világörökségi területen elhelyezkedő, de annak szégyenfoltjává lett épületegyüttest sikerült megmenteni az enyészettől.
Az Orbán-kormány nem konzerválja a romokat, hanem régi pompájában állítja helyre elhanyagolt épített örökségünket – szól tehát az üzenet. S valóban örömteli, ha bedeszkázott romkert helyett élettel teli várkert fogadja a turistákat a Duna partján. A kormány azonban két további, nagyobb ívű és jóval vitatottabb beruházás megkezdéséről is döntött. Az egyik a Budavári Palota rekonstrukciója, amelyről azóta, hogy kiderült, részben állami reprezentációs célokat fog szolgálni, egyszerűen nem lehet értelmes vitát folytatni. Hiába a szakértőkből álló Hauszmann-bizottság, ha a sajtó egy része úgyis azon lovagol, hogy Orbán Viktor királlyá fogja koronáztatni magát, és udvartartásával be fog költözni a Várba. Pedig ennél jóval árnyaltabb vitára adna alapot az a kérdés, hogy mit kezdjünk az előző rendszerben ide beszuszakolt intézményekkel, amelyekről kezdettől fogva tudni lehetett, hogy ezek a terek alkalmatlanok számukra (ilyen például az Országos Széchényi Könyvtár). Mivel a következő évek legnagyobb műemléki felújításáról van szó, az ellenzéknek érdemes lenne kísérletet tennie a valódi vitára. Már csak azért is, hogyha nem jár is sikerrel, legalább elmondhassa: nem a saját sztereotípiáival viaskodott.
A másik küszöbönálló kulturális nagyberuházás a múzeumi negyedként emlegetett Liget Budapest projekt. Ezt a kezdeményezést kifejezetten az a célkitűzés hívta életre, hogy Budapest felkerülhessen általa Európa múzeumi-szabadidős térképére. A munkálatokat irányító miniszteri biztos, Baán László ezzel érvelt a mellett a koncepció mellett, amelynek megvalósulása öt új múzeumépület felhúzásával járna a Városligetben. Az elképzelést azonban nemcsak az ellenzék, valamint szakmai szereplők – urbanisták, építészek, múzeumi szakemberek – sora illette kritikával, hanem kormányzati körökben is vitát váltott ki. Erről persze csak jóval áttételesebb módon értesülhetett a közvélemény. A Művészetek Palotájának tervezőjeként ismert, a miniszterelnökkel jó kapcsolatot ápoló Zoboki Gábor az új Nemzeti Galéria épületére kiírt tervpályázat keretében kérdőjelezte meg a projekt létjogosultságát, mivel olyan – nagy visszhangot kiváltott – tervet adott be, amelyen a képtár nem a Városligetben, hanem a Várnegyedben áll. A kormánybiztosként a Várkert bazár, majd a Miniszterelnökség államtitkáraként a budai Vár rekonstrukciójáért felelős L. Simon László pedig egy interjúban utalt arra: szerinte nincs szükség öt új épületre a Ligetben.
A Liget Budapest projekttel kapcsolatban nem lehet azt mondani, hogy ne hangzottak volna el mind mellette, mind ellene szóló, megfontolásra egyaránt érdemes érvek. A külső szemlélő azonban úgy érzi, mintha nem ezek számítanának, hanem a háttérben zajló érdekharc. S még ha ez jobb esetben szakmai érdekek harca is, kissé megkésettnek tűnik, ami nem kifejezetten megnyugtató. Hiszen ha a kormányzat egy ilyen volumenű beruházásra készül, a szükséges háttéregyeztetéseket előtte kellene elvégeznie, ha pedig egyszer már belevágott – például nemzetközi tervpályázatot írt ki, és győzteseket is hirdetett –, akkor jobb lenne következetesen végigvinnie. Mert így bármi legyen is a végeredmény, változzon akár előnyére a koncepció, a végén mindenkinek rossz szájíze lesz – és nem csak az örök ellenzékieknek, a „hivatalból\" rossz szájízűeknek.
Ez utóbbit már csak azért is érdemes lenne elkerülni, mert Budapestnek elemi érdeke, hogy ne csak vigalmi, hanem kulturális negyedekkel is szerepeljen a térképen. Arra azonban kicsi az esély, hogy ez spontán módon, körültekintő tervezés nélkül fog megvalósulni.
