Sablonokban beszélni

Miért vívunk ideológiai csatákat különféle kreált valóságok alapján?

Az úgynevezett politikai korrektség egyes híveinek volt minderre a válaszuk, hogy ez rasszizmus, hogy a bőrszínnek semmi köze a bűnözéshez, hogy megélhetési bűnözésről van szó. Közelebb ez sem vitt a realitáshoz, a valós társadalmi problémák felszámolásához, de legalább a különböző oldalak kivonulhattak a térre, és üvöltözhették, hogy igenis van cigánybűnözés, illetve hogy nácik, haza.

Nemrég értesülhettünk róla, hogy Dés Mihályt nem vették fel a Szépírók Társaságába, ellene szóló érvként pedig az is elhangzott, hogy Pesti barokk című regénye nőgyűlölő. „Az tényleg vérfagyasztó, hogy regényhősöm nézetei alapján nőgyűlölőnek bélyegeztek a közgyűlésen” – reagált Dés a történtekre, Gács Anna pedig az ÉS-ben elismerte, hogy valóban felmerült ez a szempont. Eközben a

HVG.hu-n már arról olvashattunk, hogy a Columbia Egyetemen Ovidius Átváltozások című műve miatt tiltakoznak a diákok, mondván, nemi erőszakot tartalmaz, és ez sértő lehet.

Itt érdemes elidőzni, ugyanis nem mindennapos, hogy egyenesen egy irodalmi kör valamelyik tagja azonosítsa egy regény valamely szereplőjének vagy narrátorának hangját az íróéval. Sajnos a probléma általánosabb, de azt hihettük volna, legalább a XXI. század közélete túljutott már ezen. A különféle ideologikus értelmezéseknek viszont semmi sem állhat útjába: nőgyűlölő lehet időközben klasszikussá vált műve miatt Tolsztoj, míg Camus-t vagy Kosztolányit azzal vádolhatjuk, hogy nem ítélik el kellőképp a gyilkosságot – legalábbis a Közöny vagy az Édes Anna alapján. De nemcsak a könyvekről van szó, említhetjük a filmeket, sorozatokat is: politikai inkorrektségben nehéz felülmúlni a South Park című sorozatot, de az egyes szereplők rasszista, nőgyűlölő megszólalásai épp nem ezek népszerűsítésének célját szolgálják.

Eljutottunk odáig, hogy már egy fikciós mű értelmezése is problémás legyen, a tartalom pedig megegyezzen a szerző véleményével. A szavak, mondatok értelmezésére nincs szükség, ha lehet különféle kreált valóságok ideológiai csatáit vívni, ha elég csak azt figyelni, ki milyen szavakat mond ki, hogy aztán mi is rákontrázhassunk a bekészített, százszor elismételt mondókánkkal. Ezzel függ össze a fikciós művek értelmezésének nehézsége is: a metaforikus olvasat lehetőségének felfedezése éppúgy nehéz sokak számára, mint az irónia dekódolása. Emlékszünk, micsoda perpatvar kerekedett nem is oly rég Varró Dániel és Lackfi János versei miatt? Egy egyszerű gyerekversike kapcsán feltételezték sokan, hogy Varró arra buzdítja a kicsiket, nyúljanak tollal a konnektorba, míg Lackfi Véletlen című művéről gondolták sokan, hogy az úgynevezett plázanyelvet kívánja népszerűsíteni.

Pedig csak egy kis odafigyelésre lenne szükség, hogy megértsünk egy-egy irodalmi művet, vagy tudatosítsuk magunkban az általunk is használt szavak jelentését. Diktatúrák sajátja, hogy a nyelven keresztül szeretnék uralni az emberek gondolkodását, így demokráciában megtehetnénk, hogy nemet mondunk erre. Úgy is például, hogy egy autokratikus rendszer kifejezéseire, szóhasználatára nemet mondunk: például nem beszélünk ellenforradalomról. És most nem arról beszélek, hogy be kell tiltani fogalmakat, épp arról van szó, hogy kisebbségek ne erőltessenek rá a közösségre bizonyos nézeteket. Tavaly év végén jött ki Dragomán György Máglya című regénye, amely a román rendszerváltás utáni években játszódik. Azzal szembesülünk, hogy a regénybeli közösség a politikai változás első éveiben ugyanolyan erőszakosan próbálja feledtetni a múltat, annak szimbólumait és kifejezéseit: de magunktól kell nemet mondanunk arra, hogy külső hatalmak döntsék el, miről miként beszélhetünk.

Valóban nem beszédtanórát kell tartani, bár azt nem tudom, a radikális igazságosság mit jelent, ahogy azt sem hiszem, hogy a melegek elfogadásához „tömegekkel megerősített Pride” lenne szükséges. Tudatosan, logikailag átgondolt érvekkel kell vitáznunk, és aztán a problémákra választ keresnünk, nem pedig különféle jelmondatokat kitalálnunk, aztán azokkal teleplakátolnunk az országot, a másik plakátjait összefirkálva vagy letépdesve. Inkább egy asztalhoz ülve, őszinte és átgondolt mondatokra törekedve kellene ugyanis kommunikálnunk egymással, nem plakátokon, táblákon és jelmondatokban.