Történelemhamisítás vándormotívumokkal

Béna gondolat lenne az, hogy a holokauszt és a svábok kitelepítése a multikulturalizmus alkonya volt.

A miniszterelnök álláspontja a bevándorlásról és a multikulturalizmusról hasonló reakciókat váltott ki. Fórumok sora (HVG.hu, Index, Hócipő, ATV stb.) kezdett versengésbe, hogy arisztokratikus szellemi fölényt sugalmazó, lekezelő és kioktató stílusban mérjék a sokadik ideológiai csapást Orbán Viktorra. A kormányfő „ekézésének” tétje azonban kevésbé az ő renoméja, inkább a közgondolkodás (nemzettudat, múlttudat) áthangolása.

Egy hagyományaival és hagyományos értékeivel megvert átlagmagyar gondolkodásához képest egy magát szellemileg magasabb rendűnek gondoló megközelítésben a magyarság kezdettől fogva bevándorló nép, Magyarország pedig a bevándorlók országa volt. Ennélfogva mindig is multikulturális náció voltunk, vagyunk s leszünk, ami e megközelítés számára annyira evidens, hogy az evolúció vagy a teremtés tragédiája, ha valaki – s különösen Orbán Viktor – nincs birtokában ennek a legelemibb tudásnak. Elgondolkodtató azonban, hogy bár mindig is sokféle értelmezése és narrációja létezett a magyar történelemnek, és viták tárgya volt a bevándorlás meg a magyarság etnikai eredete, összetétele stb., mindeddig nem alkalmazták a magyar történelemre a multikulturalizmus fogalmát.

Amikor tehát arról hallunk, hogy Árpád és a honfoglaló magyarok is „bevándorlók” voltak, és nézzük meg nagyjaink (Petőfi stb.) családfáját, meg a sajátunkat, mert az bizonyítéka a mai magyar társadalom eredendő multikulturalizmusának, akkor jusson eszünkbe, hogy még a történettudomány legliberálisabb művelői sem tematizálták ekképp a történelmünket: A honfoglaló magyarok multikulturális jellege; Magyar bevándorlás a Kárpát-medencébe; Multikulturális társadalom Szent István államában; A multikulturalizmus fénykora a dualizmus korában. Vagy: Monokulturális társadalomfejlődés Trianon miatt; A holokauszt és a svábok kitelepítése mint a multikulturalizmus alkonya.

Lehet azt mondani, hogy mindenki és minden náció „bevándorló”, ezért „multikulturális”, de így szinte már egy orwelli „újbeszéd” szintjére jutunk le. Mert akkor az indiánok (huronok, irokézek, sziúk, apacsok) is bevándorlók voltak ugyebár, akik multikulturálissá tették Észak-Amerikát, ezért nevetséges és a „blut und boden” stichje miatt náci-etnicista dolog őket őshonos amerikaiaknak (Native American) nevezni. És persze bevándorlók voltak a hódító és gyarmatosító európaiak is, akik intoleráns módon (indiánok irtása), de új árnyalatokkal gazdagították a táj multikulturális sokszínűségét. Azé a tájét, amelyet az indiánok nacionalista módon életterüknek (Lebensraum) tekintettek, és „kirekesztő” módon védelmeztek az általuk bőrszín szerint stigmatizált („sápadtarcúak”) bevándorlók ellen.

Az, hogy végső soron mindannyian „bevándorlók” vagyunk, és hogy a magyar történelem végül is nem más, mint bevándorlások és bevándorlók története, a magyar történelem – nem előzmények nélküli – extrém relativizálása. A kilencvenes évek közepén dúló nagy kulturkampf kultikus témája volt „az idegen szép”, de azzal együtt, hogy valójában magunk is idegenek vagyunk vagy lehetünk, meg hogy „te is más vagy, te sem vagy más”. Ez a mindent alapjaiban megkérdőjelező, mindent viszonylagossá tevő másságkultusz egy identitást romboló malomjáték volt. Egy ideológiai csiki-csuki, mert a „más” bármivel behelyettesíthető: te is meleg vagy, te sem vagy meleg; te is idegen vagy, te sem vagy idegen; te is magyar vagy, te sem vagy magyar, stb.

Nem véletlen, hogy még a magyarság léte is megkérdőjeleződött, és például Fekete János, a Nemzeti Bank egykori elnöke Juszt László vendégeként ki is jelentette a kamerák előtt: olyan, hogy magyar, tulajdonképpen nincs is. Ebben a – nem csak Fekete által alkalmazott – értelmezési keretben 1. állampolgársága okán mindenki magyar ebben az országban; 2. a nemzeti és etnikai kisebbségekhez tartozók nem magyar (sváb, román stb.) származási és kulturális közösséget alkothatnak nem magyar identitással; 3. a nemzeti és etnikai kisebbségekhez nem tartozó többség nem alkothat a nemzeti és etnikai kisebbségekéhez hasonló, specifikusan magyar származási és kulturális közösséget, és nem lehet azokétól eltérő magyar identitása, mert az „kirekesztő” lenne. Ennek a körülbelül kilencmilliós lakosságnak valójában a „többség” státusa adatik meg. De ez a helyzet máshol is. Németországban is mindenki német, a legfrissebb bevándorló is, ha német állampolgárságot kap, de az őshonosnak mondható németekre a rasszizmus és nácizmus árnyéka vetül, ha sajátos, a bevándorlókétól megkülönböztetett identitásuk is van. Ugyanez van Nagy-Britanniában, ahol szintén nagy merészség bevándorlóktól függetlenül „angolnak” lenni, bár ott a bevándorlók és az őshonos angolok közös nevezőre juthatnak a „brit” identitással.

A „te is más (magyar) vagy, te sem vagy más (magyar)” elve alapján a kedves olvasó lehet magyar, ha magyar az állampolgársága, de szemben az etnikai svábokkal, románokkal stb. nem lehet etnikai magyar, csak származásilag multikulti Ezt a dogmát írják felül a magyar nemzethez tartozó határon túli etnikai magyarok a maguk magyar identitásával és nemzetfelfogásával. Nem véletlen a törekvés, hogy némelyek szofisztikált nemzetértelmezéssel („politikai nemzet”) a határon túli magyarokat leválasszák a nemzetről, és nyílt vagy burkolt nácizással („vérközösség”) elvágják a határon túli etnikai magyarok és a magyarországi etnikai identitású magyarok közötti köldökzsinórt.

A hazai kisebbségek identitását azonban nem kérdőjelezik meg, nekik nem kell zavaros múltú multikultinak lenni, mert róluk nem mondják, hogy olyan, hogy sváb, román stb. valójában nincs is, és nem vádolják meg őket nácizmussal, ha anyanemzetükkel (németországi németekkel, szlovákiai szlovákokkal stb.) származási, etnikai és kulturális közösséget éreznek.

A történelem az élet tanítómestere. 2002-ben és 2004-ben Gyurcsány Ferenc és az MSZP a legnagyobb lelki nyugalommal folytathatott egy velejéig xenofób, „jóléti soviniszta” és – éppen ezért – „európai értékeket” két lábbal tipró kampányt a határon túli magyarok ellen. A „huszonhárommillió román beözönlése” miatt a szocialisták nem váltak übermensch-közröhej tárgyává. Miattuk és Gyurcsány miatt nem indultak be a mémgyárak. Miért? Mert az irányadó Brüsszelben senki nem kapott infarktust, holott 2004 decemberében már EU-tagok voltunk? Vagy mert a magyar bevándorló rossz bevándorló? Nem a multikultit, hanem a monokultit erősíti? Mi lenne, ha Orbán Viktor ma 33 millió afgán beözönléséről beszélne?

És miért nincs multikulti-támadás Angela Markel ellen? Hiszen ő kerek perec leszögezte tényként, hogy Németországban a multikulti megbukott. A bevándorlás és a multikulti übermensch megszállottjai csendben vannak. Pedig ott a lakosság közel húsz százaléka (16-17 millió fő) bevándorló hátterű. Merkel letagadja a létüket? Megszüntetné kultúrájukat? Homogenizálni fogja Németországot? Meghamisítja a német történelmet? – ezek a kulcskérdések, amelyekkel a magyar kormányfő elleni multikulti-támadás alapján meg kellene tisztelni a német kancellárt is

A válasz igen egyszerű. A multikulturalizmus elmélete és ideológiája korhoz kötött. Nyugat-Európában a megalkotói és termelői a hetvenes években tömegessé vált és főleg Európán kívülről jövő bevándorlásra reagáltak. Arra, hogy a gyökeresen eltérő kultúrákból érkezők nem tudnak és már nem is akarnak asszimilálódni vagy akár integrálódni, ámde saját kultúrájukkal együtt mégiscsak megkerülhetetlenül létező elemei a bevándorló államoknak (emigration state, Einwanderungsstaat) elnevezett országoknak. A multikulti dogmái szerint minden kultúra egyenrangú, köztük békés egymás mellett élés lehetséges, és a befogadó ország többségi kultúrája sem lehet domináns. Ez az elv azonban a valóságban csődöt mondott, főleg azért, mert a bevándorló szubkultúrákban teret nyert a befogadó társadalomnak, identitásának, kultúrájának és européer értékeinek elutasítása.

Aki tehát lándzsát tör a multikulti mellett, akár Orbánnal szemben, annak nem a magyar múlttal és társadalmunk soknemzetiségű jellegével kell érvelnie, hanem nyíltan igenelnie kell a következőket: milliós bevándorlás Magyarországra, akár Európán kívülről, a magyar kultúra domináns jellegének megszüntetése, tömeges szubkultúrák (kulturális zárványok) és párhuzamos társadalmak kialakulása. Ahogy az a példamutató Németországban létezik, és amiből Angela Merkelnek is elege lett

A szerző politológus