Sajnálatos, hogy a képmutatással és a begyepesedett toposzokkal szemben máskor oly engesztelhetetlen Puzsér éppen egy ilyen fontos témában szolgáltat muníciót azoknak, akiket elmondása szerint annyira ki nem állhat.
Hiszen miről is van szó? A közéleti kérdésekben egyébként éleslátóan kritikus szerző nem szimpatizál a Jobbik külpolitikai elgondolásaival. Ahelyett azonban, hogy érdemi vitát kezdeményezne Magyarország és Oroszország kapcsolatait illetően – melynek a Jobbik véleménye helyessége tudatában áll elébe –, a párt európai parlamenti képviselőjének meghurcolását veszi elő.
Puzsér Róbert, aki máskor oly kérlelhetetlenül mutat rá a közélet visszásságaira, cikkében maga is többször kételyekkel viszonyul a Kovács Bélával szembeni eljáráshoz, melyben egy év alatt sem került elő semmilyen bizonyíték. Az egyetlen „érv” egy harminc évvel ezelőtti provinciális japán lapból kiollózott fotó és egy zavarosra sikeredett, azóta több ponton cáfolt történet, amelyet oknyomozó újságírásnak beállítva tett közzé feltehetően tengerentúli titkosszolgálati segédlettel egy magyarországi hírportál. Puzsér mégis félrenéz, és csatlakozik ahhoz az „elithez”, melyet máskor bőszen kritizál. Mivel azonban bizonyíték hiányában az EP érintett bizottsága is elnapolta a döntést Kovács Béla meghallgatása után, hamarosan elérkezik az igazság pillanata. Kár is rá több szót vesztegetni.
Sokkal fontosabb tisztázni azt, miért is nem tudja a Jobbik a külpolitika terén elfogadni azt az alapvetően balliberális, de a Fidesz külpolitikusai által is hűen követett önfeladó viselkedést, melyet Puzsér Róbert is ajánl cikkében. Huszonöt éve hallgatjuk azt az őrültséget, miszerint a határon túli magyarok szenvedéseinek okozói valójában ők maguk, a helyes politika pedig a meghunyászkodó hallgatás és szomszédaink érzékenységének fokozott figyelembevétele. Hátha sikerül szánalmat kelteni az elnyomó kormányokban, és kihúzni valahogy még pár évig.
Puzsér Róbert szerint tehát a magyar politikának hallgatnia kellene, amikor az egyébként általa is sovinisztának tartott kijevi vezetés vágóhídra küldi a kárpátaljai magyarokat. Nem kell messzire menni a történelemben, hogy lássuk, hová vezet az ilyen politika: elég megnézni, hogyan járt el Belgrád a kilencvenes években, miközben a magyar diplomácia akkor is inkább a gyáva meghunyászkodást választotta, illetve a NATO-tagságot a délvidéki magyarság autonómia- vagy ad absurdum függetlenségi törekvéseinek felvállalása helyett.
De megnézhetjük az uniós Szlovákia és Románia rendszerszintű magyarüldözését is, amellyel szemben a magyar diplomácia igen szerény fellépést tanúsított, pedig ha valahol, akkor a kisebbségi jogokat a nap minden percében mantrázó EU-ban érvényt lehetne szerezni az őshonos határon túli magyarság jogait folyamatosan csorbító szomszédainkkal szemben. Kár, hogy ez ellen határozott cselekvésre ösztökélni még mindig elfogadhatatlan egyesek szerint. Közben pedig a határon túli magyarság szép lassan asszimilálódik vagy elvándorol, hiszen Budapest is éppen erre biztat akkor, amikor csupán problémás kérdésnek tartja őket a kétoldalú kapcsolatokban.
Ami pedig Oroszországot illeti, a Jobbik politikája nem érzelmi alapú. Nem az elmúlt huszonöt év diplomáciai talpnyaláskultúráját valljuk, csak őszintén fogalmazunk egy sorsdöntő, hazánkat közvetlenül érintő kérdésben. Ukrajnában nyugati támogatással másfél éve egy olyan kormány kaparintotta meg a hatalmat, amelynek első intézkedései között volt, hogy visszavonja a nemzetiségek, köztük a magyarok nyelvi jogait, és hadat üzenjen saját állampolgárainak, akik történetesen orosz ajkúak. Ez a nyíltan soviniszta új ukrán elit pedig nem a semmiből került Kijevbe. Emlékezzünk Victoria Nuland amerikai külügyi államtitkár szavaira, aki maga is beismerte, hogy Washington komoly pénzekkel támogatta a kijevi változásokat kirobbantó csoportokat. A jelenlegi ukrán kormányban pedig hemzsegnek a Soros- és Adenauer-alapítványok pénzén kikupált, a CIA által kiképzett, idegen országokból „leigazolt”, rekordidő alatt honosított, de gyakran amerikai állampolgársággal is rendelkező káderek. Feltételezhetően a Bem rakparton is gyakran hangoztatott ukrán demokrácia és nemzeti szuverenitás nagyobb dicsőségére
Ukrajna tehát a hidegháború vége óta folyamatosan zajló, agresszív amerikai geopolitikai terjeszkedés legújabb terepévé vált, ahol Európának csak önsorsrontó, érdekeivel ellentétes statisztaszerepet osztottak. A gyarmatosítás persze itt is a nép által hőn áhított nyugati integráció, demokrácia és nyugati életszínvonal utáni ácsingózást kihasználva, hazugságok köntösébe van bújtatva. Washington ugyanis Grúzia után most itt próbál borsot törni Moszkva orra alá, miközben végzetes adósságspirálba és egy megnyerhetetlen háborúba hajszolja Ukrajnát, ezalatt egész Európát megosztja és szembefordítja Oroszországgal, nemcsak gazdasági, de politikai és katonai értelemben is. Cui prodest? – tehetnénk fel a költői kérdést. Amerika mindezt most egy soviniszta szólamokat harsogó bábkormányon keresztül teszi. Ez a részben külföldi ügynökökből álló kabinet folytat bosszúhadjáratot az ország kisebbségei ellen, Moszkva pedig a Délkelet-Ukrajnában élő orosz kisebbség védelmére kel. Ahogyan nekünk is kötelességünk védeni a kétszázezer kárpátaljai magyart egy ilyen vezetéssel szemben, ha kell, szembehelyezkedve ellenérdekelt nyugati „szövetségeseinkkel”. Tudjuk, hogy ez nem kis konfliktussal jár, de a határon túli nemzeti kisebbségeink érdekei előrébb valók, mint a „jószomszédi viszony” és az amerikai érdekek gátlástalan kiszolgálásáért remélt vállveregetés. Ebben pedig Oroszországgal közösek az érdekeink, ha szeretjük Moszkvát, ha nem.
A magyarságért szót emelni ugyanis mindenkori kötelességünk. A mi külpolitikánk célja nem az igazodás és a magyarázhatatlan magyarázása, hanem az igazság képviselete. Talán valami mást kellene tennünk? Láttuk, hová vezetett az euroatlanti érdekek szolgálata a délszláv háborúk idején, és látjuk most is, amikor amerikai érdekekért kell magyaroknak harcolniuk, miközben a kormány hallgat, sőt egy kollaboráns helytartót ültet a kárpátaljai magyarság élére, aki támogatja Kijev katonai mozgósítását, és a magyarok sorozása és frontra küldése idején egyedüli észrevétele, hogy véreit ne aránytalan mértékben sorozzák be az ukrán hadseregbe.
Ez ellen lenne érdemes Puzsér Róbertnek felszólalnia, ha valóban fontos kérdésekre akar rámutatni. Még beépített ügynököket is kereshet: a kijevi kormányban talál párat. Valódiakat.
A szerző országgyűlési képviselő, a Jobbik külügyi kabinetvezetője
