Lapunk tudomása szerint már az együttműködés alapelveit is sikerült lefektetni, sőt az akadémián belül már arról is szó van, hogy a jövőben megfelelő költségvetési keretre lehet szükségük a támogatási feladatok ellátásához. Az ötlet nem új, 2012-ben kormányhatározat is született „az MMA kultúrstratégiai szerepének megerősítéséről”, és Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere is meglebegtette, hogy valamikor a jövőben az MMA osztaná el a kulturális forrásokat, minisztériuma kivonulna a területről. Az érintettek közül senki sem fárasztotta magát azzal, hogy ésszerű indokkal próbáljon szolgálni, miért lenne ez a megoldás hatékonyabb a kulturális élet szempontjából (esetleg egyes politikai szimpátiákon kívül, amit szakmai érvként nem tudunk elfogadni). A kormányhatározat az esetleges párhuzamosságok megszüntetését említi, ami azért furcsa, mert nem sok példa van rá. Többnyire annak is örülnek az érintettek, ha egy pályázati lehetőség van. Ha párhuzamosságot észlelünk, az különösen remek hír.
Ráadásul arról a Nemzeti Kulturális Alapról van szó, amelynek alapjait a Magyar Művészeti Akadémia jelenlegi elnöke, Fekete György rakta le, és amely talán az egyetlen olyan pénzosztó intézmény a magyar kulturális életben, amely különösebb botrányok nélkül tudott működni. Kis túlzással általános elégedettség övezte. Kevésbé optimista változatban: működőképes kompromisszum volt. Kis apparátus és viszonylag alacsony működési költség mellett képes évente átlag tízmilliárd forint támogatást kiosztani a kulturális szereplők legkülönbözőbb projektjeire, a könyvkiadástól a fesztiválszervezésig.
Az MMA kultúrstratégiai szerepének megerősítése fedőnevű akció a kulturális élettel kapcsolatos gondolkodás egyfajta, biztosan nem célravezető módját tükrözi: azt, hogy egy egyre több és több kulturális funkciót magához vonzó, egyre növekvő apparátust igénylő szervezet szolgálná a magyar kultúra javát. (A központosítás hasznáról és káráról elég tapasztalatot szerezhetett a kormányzat a közoktatás átalakítása kapcsán.) Kár lenne tagadni, hogy a mindenkori Fidesz-kormányoknak jó érzékük van a kulturális nagyberuházásokhoz; hosszan sorolhatnánk a példákat a Művészetek Palotájától a múzeumi negyed tervéig. A baj csak az, hogy ettől a jól bevált logikától a kulturális élet más területein sem tudnak szabadulni.
Kerényi Imre az idei könyvfesztiválon azzal igyekezett alátámasztani a Nemzeti Könyvtár sorozat létjogosultságát, hogy egy díszkiadású könyvsorozat az örökkévalóságnak szól. „Felteszik a polcra”. Ez az érvelés mindennél ékesebben bizonyít egy súlyos félreértést. A kultúra, a kulturális élet ugyanis nem ilyen. Nem lehet bekötni, feltenni a polcra, és ezzel letudni a kérdést: itt van a kultúra, most már nem szökhet meg. Befogtuk. Az MMA robbanásszerű növekedése is erre rímel: alapítunk egy gigantikus intézményt, ellátjuk impozáns ingatlanokkal, a végén még a kulturális finanszírozást is rájuk bízzuk, aztán moshatjuk kezeinket, és mehetünk ebédelni. A kultúra le van tudva.
