„Aki nincs velük, az ellenük van”

A szivárványkatonák a tolerancia nevében ugranak neki mindenkinek, aki kicsit is máshogy gondolkodik, mint ők.

Volt már példa a múlt században hasonló kísérletre, amelynek lényege a társadalom tudatának erőszakos átformálása volt egy fényesebb jövő érdekében. A jelszavak is hasonlók voltak: egyenlőség, nemzetközi összefogás, a tradicionális értékek eltörlése. Ezt a kísérletet kommunizmusnak hívták. Az életképtelen, természetidegen ötleteknek akkor sem volt híja, gondoljunk csak a hortobágyi gyapottermesztésre. Akkor is nagyhangú zászlós agitátorok vitték a prímet, egy egész közösség képviseletét vindikálva maguknak, jóllehet, tíz munkásból kilenc csak hümmögött demagóg sületlenségeikre. Annak a mozgalomnak is megvoltak a legyőzendő és megsemmisítendő maradi reakciós fantomellenségei, akik ellen nap mint nap hadat viseltek az újságok hasábjain és nagyhangú beszédekben. És – mily fájdalom! – ’56-ban mégsem ezek az osztályidegen, ellenséges elemek söpörték el őket, hanem éppen az a munkásság, amelynek állítólag a nevében tevékenykedtek, és amelynek elege lett a proletár Kánaánból.

Szerencsére új mozgalmáraink nem jutottak valós hatalomhoz, így pusztán agitációval, lehengerlő, agresszív tematizálással formálhatják a közvéleményt. Saját álláspontjuk mint egyetlen elfogadható vélemény sulykolása mellett így fontos az ellenoldal kiiktatása is: démonizálással, nevetségessé tétellel vagy álhumanista demagógiával. Ideológiájuk szerint ugyanis minden, a mozgalmárközösségen kívül álló személy emberi minősége annak függvénye, hogy az illető hogyan viszonyul hozzájuk vagy az őáltaluk elképzelt és elvárt büszke, és (persze érthető és megérthető módon) provokatívan demonstráló homoszexuális ideáltípushoz.

A melegházasság amerikai legalizálása kapcsán „ünnepelt a világ, ünnepeltek a melegek, ünnepeltek a jobb érzésű nem melegek” – írja a 444 nevű portál, ezzel azt állítva: 1. amelyik heteroszexuális nem ünnepelte a döntést, az nem lehet „jobb érzésű”, ellenben 2. a melegek homogén, ünneplő csoport, nincsen köztük „rosszabb érzésű”. Egy ilyen „nem jó érzésű nem melegnek”, Tarlós Istvánnak pedig a Budapest Pride megnyitója alkalmából maga Alföldi Róbert magyarázta el, hogyan is kéne viselkednie egy világváros főpolgármesterének: természetesen úgy, ahogy ez az elképzelt meleg közösségnek megfelel.

Itt egyébként is visszaköszön a kötelező május elsejei felvonulás szelleme, elvégre a miniszterelnököt és a főpolgármestert évről évre a szőnyeg szélére állítják a szervezők, hogy mégis miért nem mennek el személyesen a pride-ra. Tarlóst amúgy is rendszeresen homofóbozzák a különböző liberális portálok – ő a melegellenes mumus, ő kapja tehát a bunkósbotot.

A nála kevésbé veszélyes ellenségre bohócsipkát próbálnak felhúzni az aktivisták: a TASZ nevű jogvédő szervezet korábban gúnyos „kiskátét” adott ki a melegfelvonulás ellenzőinek, most az Index kedveskedett hasonlóval a „következetes homofóboknak”, mondván, ne hordjanak Levi’s farmert és ne igyanak Coca-Colát, hiszen e márkák szivárványszínűre változtatták logójukat az amerikai döntés napján. Tíz érv a melegházasság ellen a címe annak a „homofób tévképzeteket” kifigurázó pamfletnek, amelyet egy meleg szervezet weboldaláról vett át sok orgánum, és amely például középkori babonaságnak állítja be a meleg pároknál felnövő gyermekek egészséges fejlődése miatti aggodalmat.

Végül következik az érzelmi presszió az erre fogékonyabb olvasóközönség irányában, tele önellentmondásokkal. Bibliát soha nem forgatott emberek kérik számon a keresztényi szeretetet, százötven éves marxista ideológiánál leragadt személyek érvelnek a haladás mint egyetlen érték mellett, és olyanok követelik vehemensen a házasság intézményének teljes átalakítását az egybekelni vágyó melegek kedvéért, akik szerint maga a házasság máskülönben csak egy papír vagy a vágyak kiélésének elavult gátja. Agitálnak hát a szivárványkatonák a hivatásos tollforgatóktól a cikkeik alatt a demagógiától megittasodva „csatába induló” kommentelőkig minden fronton, míg harsányságuk el nem némítja az ellenvéleményeket, és az ő valóságuk nem tűnik az egyetlen szalonképes, morálisan vállalható narratívának.

A kínos kérdéseket gyorsan a szőnyeg alá söprik: például azt, hogy vajon mennyire demokratikus Amerika gyakorlata, amely az államoknak megtiltja, hogy maguk határozzanak a melegházasság engedélyezéséről a saját területükön, vagy hogy szinte sehol sem döntöttek népszavazással a kérdésről; de a homoszexuális Dolce–Gabbana párosnak is nekimentek, amikor azok az elvárt ideológiának ellentmondva a melegházasság ellen foglaltak állást.

A toleranciamozgalom, bármennyire is sokszínűnek gondolja magát a szivárványos zászlók alatt, csupán két színben látja a világot: feketében és fehérben. Ezért aztán vagy száz százalékban azonosul az ember mozgalmuk céljaival és eszközeivel, vagy automatikusan ellenséggé válik, akit morális értelemben meg kell semmisíteni. Érdemes lenne tehát a szivárványzászlókat lecserélni fekete-fehérre. Emellé javasolnám még a mottó újragondolását is, mert felesleges a tolerancia és egyenjogúság szlogenje mögé bújni. Ideje van egy coming outnak az igazi jelszavakkal: aki nincs velünk, az ellenünk van.