A homoszexuális közösség fényes győzelmet aratott „a bigott keresztény és konzervatív reakció ellenében” azáltal, hogy az Egyesült Államokban legalizálták az azonos neműek házasságát. S itt van a budapesti melegfelvonulás, a pride, amely amellett, hogy a heteroszexuálistól eltérő irányultságú embereknek a felszabadulás napja, most kicsit az amerikai döntés diadalünnepe is. Aki ezt nem így látja, az pedig homofób és kirekesztő. Legalábbis ez a narratíva dühöng a fősodratú média nagy részében, egy hangos kisebbségnek – az úgynevezett homoszexuális polgárjogi harcosoknak, melegeknek és nem melegeknek – köszönhetően. Eközben minden ellenvéleményt vagy akár mérlegelést ókonzervatív vaskalaposságnak, rosszabb esetben szélsőséges gyűlölködésnek bélyegeznek.
Pedig ha létezik is olyan, hogy homoszexuális „közösség”, az akkor sem kérte vagy hatalmazta fel ezeket az embereket ilyesfajta erőszakos érdekképviseletre. Nem is szorul rá ezekre a figurákra, akiknek elsődleges identitásuk ez. Éppenhogy fordítva: ezek az aktivisták szorulnak rá az erőszakos nyomulásukat legitimmé tevő meleg tömegre. Rettegés fogja el őket azoktól a homoszexuális hajlamú polgártársainktól, akik a többségi társadalommal békésen megférve, beilleszkedett, rendezett életet élnek, és nem a kirekesztéshisztéria menedzserei által elképzelt „meleg identitás” kinyilvánítása az elsődleges az életükben, hanem a családjuk, a barátaik, a munkahelyük, az otthonuk vagy épp a hazájuk.
Az önjelölt jogvédő igazi félelme – miközben a többségi társadalomra mutogat – voltaképpen saját magából fakad: a szorongás, hogy ha nem demonstrálja minden fórumon az elkötelezettségét, akkor egydimenziós személyisége elenyészik a semmiben. Ezért lobogtatja szivárvány zászlaját ott, ahol elég hasonszőrű aktivista és elég kamera gyűlt össze, és ettől várja, hogy több ezer évnyi társadalmi norma (az ő olvasatában a kirekesztő, meghaladott középkor) jerikói fala leomoljon. Úgy képzeli, hogy az ő Kánaánja mindenki másnak is megfelel, legalábbis előbb-utóbb mindenki elfogadja majd. A bigottabbja pedig a sötét középkor utolsó árnyaként majdcsak eltűnik egyszer.
Volt már példa a múlt században hasonló kísérletre, amelynek lényege a társadalom tudatának erőszakos átformálása volt egy fényesebb jövő érdekében. A jelszavak is hasonlók voltak: egyenlőség, nemzetközi összefogás, a tradicionális értékek eltörlése. Ezt a kísérletet kommunizmusnak hívták. Az életképtelen, természetidegen ötleteknek akkor sem volt híja, gondoljunk csak a hortobágyi gyapottermesztésre. Akkor is nagyhangú zászlós agitátorok vitték a prímet, egy egész közösség képviseletét vindikálva maguknak, jóllehet, tíz munkásból kilenc csak hümmögött demagóg sületlenségeikre. Annak a mozgalomnak is megvoltak a legyőzendő és megsemmisítendő maradi reakciós fantomellenségei, akik ellen nap mint nap hadat viseltek az újságok hasábjain és nagyhangú beszédekben. És – mily fájdalom! – ’56-ban mégsem ezek az osztályidegen, ellenséges elemek söpörték el őket, hanem éppen az a munkásság, amelynek állítólag a nevében tevékenykedtek, és amelynek elege lett a proletár Kánaánból.
Szerencsére új mozgalmáraink nem jutottak valós hatalomhoz, így pusztán agitációval, lehengerlő, agresszív tematizálással formálhatják a közvéleményt. Saját álláspontjuk mint egyetlen elfogadható vélemény sulykolása mellett így fontos az ellenoldal kiiktatása is: démonizálással, nevetségessé tétellel vagy álhumanista demagógiával. Ideológiájuk szerint ugyanis minden, a mozgalmárközösségen kívül álló személy emberi minősége annak függvénye, hogy az illető hogyan viszonyul hozzájuk vagy az őáltaluk elképzelt és elvárt büszke, és (persze érthető és megérthető módon) provokatívan demonstráló homoszexuális ideáltípushoz.
A melegházasság amerikai legalizálása kapcsán „ünnepelt a világ, ünnepeltek a melegek, ünnepeltek a jobb érzésű nem melegek” – írja a 444 nevű portál, ezzel azt állítva: 1. amelyik heteroszexuális nem ünnepelte a döntést, az nem lehet „jobb érzésű”, ellenben 2. a melegek homogén, ünneplő csoport, nincsen köztük „rosszabb érzésű”. Egy ilyen „nem jó érzésű nem melegnek”, Tarlós Istvánnak pedig a Budapest Pride megnyitója alkalmából maga Alföldi Róbert magyarázta el, hogyan is kéne viselkednie egy világváros főpolgármesterének: természetesen úgy, ahogy ez az elképzelt meleg közösségnek megfelel.
Itt egyébként is visszaköszön a kötelező május elsejei felvonulás szelleme, elvégre a miniszterelnököt és a főpolgármestert évről évre a szőnyeg szélére állítják a szervezők, hogy mégis miért nem mennek el személyesen a pride-ra. Tarlóst amúgy is rendszeresen homofóbozzák a különböző liberális portálok – ő a melegellenes mumus, ő kapja tehát a bunkósbotot.
A nála kevésbé veszélyes ellenségre bohócsipkát próbálnak felhúzni az aktivisták: a TASZ nevű jogvédő szervezet korábban gúnyos „kiskátét” adott ki a melegfelvonulás ellenzőinek, most az Index kedveskedett hasonlóval a „következetes homofóboknak”, mondván, ne hordjanak Levi’s farmert és ne igyanak Coca-Colát, hiszen e márkák szivárványszínűre változtatták logójukat az amerikai döntés napján. Tíz érv a melegházasság ellen a címe annak a „homofób tévképzeteket” kifigurázó pamfletnek, amelyet egy meleg szervezet weboldaláról vett át sok orgánum, és amely például középkori babonaságnak állítja be a meleg pároknál felnövő gyermekek egészséges fejlődése miatti aggodalmat.
Végül következik az érzelmi presszió az erre fogékonyabb olvasóközönség irányában, tele önellentmondásokkal. Bibliát soha nem forgatott emberek kérik számon a keresztényi szeretetet, százötven éves marxista ideológiánál leragadt személyek érvelnek a haladás mint egyetlen érték mellett, és olyanok követelik vehemensen a házasság intézményének teljes átalakítását az egybekelni vágyó melegek kedvéért, akik szerint maga a házasság máskülönben csak egy papír vagy a vágyak kiélésének elavult gátja. Agitálnak hát a szivárványkatonák a hivatásos tollforgatóktól a cikkeik alatt a demagógiától megittasodva „csatába induló” kommentelőkig minden fronton, míg harsányságuk el nem némítja az ellenvéleményeket, és az ő valóságuk nem tűnik az egyetlen szalonképes, morálisan vállalható narratívának.
A kínos kérdéseket gyorsan a szőnyeg alá söprik: például azt, hogy vajon mennyire demokratikus Amerika gyakorlata, amely az államoknak megtiltja, hogy maguk határozzanak a melegházasság engedélyezéséről a saját területükön, vagy hogy szinte sehol sem döntöttek népszavazással a kérdésről; de a homoszexuális Dolce–Gabbana párosnak is nekimentek, amikor azok az elvárt ideológiának ellentmondva a melegházasság ellen foglaltak állást.
A toleranciamozgalom, bármennyire is sokszínűnek gondolja magát a szivárványos zászlók alatt, csupán két színben látja a világot: feketében és fehérben. Ezért aztán vagy száz százalékban azonosul az ember mozgalmuk céljaival és eszközeivel, vagy automatikusan ellenséggé válik, akit morális értelemben meg kell semmisíteni. Érdemes lenne tehát a szivárványzászlókat lecserélni fekete-fehérre. Emellé javasolnám még a mottó újragondolását is, mert felesleges a tolerancia és egyenjogúság szlogenje mögé bújni. Ideje van egy coming outnak az igazi jelszavakkal: aki nincs velünk, az ellenünk van.
